A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-19 / 51. szám
nyálmirigy-gyulladással hozták ide még szeptember másodikén és megműtötték. Ö is kertész a szövetkezetben, akárcsak én. Mindennap meglátogatom. Mindketten a bezárt házunkat látjuk lelki szemeinkkel. A lányomék Párkányban laknak. Haza-hazaszaladnak, a férjemnek a testvére jár el hozzánk megetetni a baromfit és a malacokat. Én szeretnék hamarább hazakerülni, befütött lakással várni az uramat... — mondja el mindezt a 49 esztendős Fábryné Kabók Anna szinte egy szusszantásra. Mások is így sorolnák a kórház falai közé zárt gondjukat, mert a kórházban, akármilyen korszerű is az, csupán a testükkel vannak jelen a betegek. Minden idegszálukkal a kinti világra figyelnek, elsősorban az otthonira, itt a város szélén, a tizenhárom emeletes, tornyos épületben. MÁCS JÓZSEF Juraj Slávik felvételei kórházi folyosókra. Lehetetlen egy ilyen hatalmas kórház minden zegét, zugát bejárni. Az ortopédosztály egyik betegszobájában állok meg. A beteg, Fábryné Kabók Anna a fájós lábát pihenteti, Tornóczy főorvos már kétszer műtötte meg a térdét. Nyolcvanban először, nyolcvanegyben másodszor. Nyolcvantól részleges rokkantsági állományos. — A kőhídgyarmati szövetkezet kertészetében dolgozom naponta hat órát — mondja —, de most már a másik térdem is érzem, víz volt benne, lecsapolták, meg már a jobb oldali forgócsontomat is érzem. Két hete fekszem kórházban, és hiába az orvosok és az ápolónők figyelmes készsége, szeretnék minél előbb és gyógyultan hazakerülni innen. Karácsonyig mindenképpen! Csütörtökön küldenek a térdemmel és a forgócsontommal Bratislavába. Remélem, jó lesz minden. A reménység szigete ez a kórház. Otthon zárva a ház. A férjem is itt fekszik a nyolcadik emeleten, a sebészeti osztályon. Én az ötödiken, ő, szegény, a nyolcadikon. Hasfíész/et az állandó történeti kiállításból A múzeum főépülete múzeum A kulturális életben a múzeumok jelentős helyet foglalnak el: gyűjtik a művelődés szempontjából értékes tárgyakat, emlékeket, azokat tudományosan feldolgozzák és kiállítják. Fontosságukat azelőtt nem értékelték kellően, ezért a múlt század második felében megindult múzeumalapítási hullámban a legtöbb múzeum társadalmi kezdeményezésre, egyesületi keretek között jött létre és működött. A múlt század nyolcvanas éveiben az akkor közel 13 ezer lakost számláló megyeszékhelyen, Komáromban (Komárno) is komolyan felmerült a múzeumalapitás gondolata. Ezt elsősorban a megyéhez tartozó ószönyi (Magyarország) római tábor felszínre került régészeti leletanyagának megmentése váltotta ki. E célból 1886 decemberében a helyi értelmiségi középréteg a bencés tanári kar irányításával és a megye vezetőségének támogatásával történeti és régészeti egyletet szervezett, amely elindította Komáromban a muzeális tárgyak gyűjtését. A felszabadulásig az egylet jellege két ízben is változott, de tevékenysége ennek ellenére bővült, s a történeti és a régészeti emlékek mellett a néprajzi, a természetrajzi tárgyakat és a képzőművészeti alkotásokat is gyűjtötték. Ennek következtében a gyűjtemény nagysága a második világháború előtti években jócskán meghaladta a tízezret. 1913-ban pedig állami támogatással megépült az egyesület székháza, amely napjainkban is otthont ad a múzeumnak. Az egyesületi keretek között létrehozott és működött múzeum tevékenysége mai szemmel is nagyra értékelhető, mivel nem állandó alkalmazottakkal, hanem önkéntes munkatársakkal, jószándékú amatőrökkel dolgozott és mégis képes volt idötállóan megalapozni a jelenlegi múzeumot. A felszabadulás után a múzeum életében új szakasz kezdődött: a hat évtizeden keresztül egyesületi keretek között működő múzeumot a Csehszlovák Köztársaság állami kezelésbe vette, s belőle az országos múzeumhálózat keretébe illeszkedő járási honismereti múzeumot szervezett; amely 1949- ben a Duna Menti Múzeum elnevezést kapta. A múzeum felszabadulás utáni tevékenységét a helyiség- és szakemberhiány gyakorlatilag az 1960-as évek második feléig hátráltatta. 1968-tól vált lehetővé számára a volt egyesületi székház egészének használata, amelyben a felújítás után, 1970 őszén korszerű, állandó jellegű helytörténeti kiállítás nyílt. Ezzel Komáromban is kezdetét vette az igényesebb és sokrétűbb múzeumi tevékenység, amelyet 1968-tól Kajtár József múzeumigazgató irányít. A megfelelő körülmények közé került múzeum tevékenysége rövidesen elismerésre talált a párt- és állami szerveknél is, s 1975-ben a múzeumot kerületi irányítás alá helyezték és területi hatáskörrel ruházták fel (a dunaszerdahelyi, (Dunajská Streda, a galántai és az érsekújvári (Nové Zámky) járási honismereti múzeumot is módszertanilag irányítja). Azóta a múzeum egyenesvonalú fejlődést mutat. Jelenleg az intézménynek 32 állandó alkalmazottja van, közülük 11 szakképzett muzeológus (2 régész, 3 történész, 1 művészettörténész, 2 néprajzos, 1 zoológus, 1 botanikus, 1 entomológus). A muzeális gyűjtemény nagyarányú gyarapodásának köszönhetően már majdnem eléri a 120 ezret. Belőle, valamint átvett anyagból évente átlag 10—12 időszaki kiállítás létesül, amelyet az 1970-ben nyílt állandó kiállítással, valamint a főépületen kívül létrehozott állandó kiállításokkal — görögkeleti egyházművészeti kiállítás (1967), Jókai-emlékkiállítás (1975), Martosi Falumúzeum (1975), Délnyugat- Szlovákia munkásmozgalma I—II. rész (1979; 1986), Lehár-emlékkiállítás (1980) — együtt az utóbbi években csaknem 40 ezren látogattak meg. A komáromi erődvonal VI. számú bástyájában tervezett hadtörténeti és természetrajzi kiállítás pedig már a jövő felé mutat. A Komáromi Duna Menti Múzeum sokrétű tevékenysége folytán az utóbbi két évtizedben előkelő helyet vívott ki magának a szlovákiai múzeumok sorában és a lenini nemzetiségi politika szellemében hatékonyan hozzájárul a szocialista kultúra fejlesztéséhez és terjesztéséhez. FEHÉRVÁRY MAGDA Fotó: Bíró Béla Szobabelső a martosi falumúzeumban Az állandó munkásmozgalom-történeti kiállítás egy részlete Részlet a múzeum legújabb időszaki régészeti kiállításáról
