A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-19 / 51. szám
Marcello Mastroianni tizenhét évvel ezelőtt forgatta a Napraforgók című filmet a Szovjetunióban Vittorio De Sica rendezői irányításával. A világhírű olasz színész most is egy olasz—szovjet közös produkciós film főszereplője, a rendező ezúttal Nyikita Mihalkov. A film, amelynek Fekete szemek a címe, különböző Csehov-novellák motívumaiból készül. A képeken Nyikita Mihalkov a film rendezése közben és Marcello Mastroianni a film kosztromai külső forgatásán látható. ran évente többször is árvizet okozott. 1978 őszén hétszer lépett ki a Néva a medréből. Ekkor döntöttek a gát megépítése mellett. A gátat 1990-ben tervezik teljesen befejezni, de a legtöbb tengeri árt már a jövő évben felfogja. HAILOTTUK-OL^^ cC* Karl Jaspers: VAN GOGH „Szembeötlő tény, hogy ma egy sor kiváló, szkizofrénná vált ember gyakorol hatást szkizofréniája idején született műveivel. Strindberg hatása mindenekelőtt azokon a drámákon alapszik, amelyeket második rohama után, a végső szakaszban alkotott. Van Gogh túlnyomóan szkizofréniája idején festett képeivel hat. Hölderlinnek költeményei betegsége első éveiből csak részben voltak, sohasem játszottak különös szerepet, összességükben csupán ma minősítik néhányan az életmű csúcsainak őket... csak most kezdjük az elmebetegek művészetét művészetnek értékelni, és nem pusztán a pszichiátriai kutatás pszichológiai anyagának." Karl Jaspers, az egzisztencializmus egyik alapítója és századunk nyugati filozófiájának egyik legnagyobbja, pszichiáterként kezdte működését, így aligha találnánk bárkit, aki tőle hivatottabban szólna a modern művészet egyik legnagyobb hatású, ugyanakkor egyik legtalányosabb alkotójáról, Van Goghról. Ezért jelent igazi olvasói csemegét az 1922-ből való tanulmány megjelentetése magyarul a Helikon kiadó egyik gyorsan népszerűvé váló művészettörténeti sorozatában. Jaspers rögtön az elején megállapítja: „Hölderlinnel ellentétben nem hivatkozhatunk Van Gogh betegségét feldolgozó kórrajzra. Ezért az általam elérhető anyag alapján kísérlem meg röviden összefoglalni és jellemezni a helyzetet". S az elérhető anyag: a művész páratlan levelezése. Elsősorban a fivérének, Theónak írt levelei. A pszichiáter és egzisztencialista filozófus Jaspers páratlan teljesítményt nyújt: képek és levelek alapján értelmezi és oldja meg a rejtélyt: Van Gogh betegségét és zsenialitását, a művészettörténet mindmáig egyik legsűrűbb titkát. A könyv utószavát jegyző Hermann István erről így ír: „ a korunkra nagy hatást gyakorló művek a betegség idejéből, 1888—1890-ből származnak. Ebben az időben Van Goghnak több műve keletkezett, mint az előző években együttvéve. Heves eksztatikus izgalom uralkodik el rajta, amely azonban fegyelmezett marad ..." Karl Jaspers „Van Gogh" tanulmányát tizenhat színes reprodukció kíséretében, szép kivitelezésben jelentette meg a kiadó. A jeles fordítás Kardos Péter munkája. Gyönyörű könyv, nagyszerű olvasmány. Karácsonyi ajándékra méltó. (cselényi) ÚJ KÖNYV A NÉPSZOKÁSOKRÓL Ez év őszén látott napvilágot Dömötör Tekla néprajzkutató Régi és mai magyar népszokások című kötete. A népszokások történelmi alakulásának bemutatása mellett a szerző — a lehetőség szerint a jelenig — nyomon követi a naptári időpontokhoz (évszakok, és ezen belül a jeles napok), az emberélet fordulóihoz (lakodalom, temetés) és a munkához (kiemelve a disznóölést) fűződő népszokások gyakorlását és életét, a falusi gyakorlatban már nem élő régi szokások felelevenítéséhez pedig szakmai-gyakorlati tanácsot ad. Rámutat a népszokások megváltozott funkciójára is: „sok népszokás ma inkább művészi produkcióvá válik és kulturális vetélkedőkön vagy a televízióban mint »színdarabot« adják elő őket”. Az egyes szokások közelebbi megismertetése céljából a szerző témakörök szerint sorolja fel a megjelent összefoglaló jellegű szakirodalmat, ezzel is alátámasztva azt a kifejezett szándékát, hogy e könyvével is előmozdítsa a már feledésbe merült szokások felújítását. A kötetben több, vidékünkre vonatkozó népszokásleirást is találunk (pl.: tyúkverőzés — Gúta, Rozsnyó; villőzés — Kolon; szentiváni szokások — Nyitra vidéke.) Ezek olvasása közben merült fel bennem, hogy a szerző e kötetben kifejtett törekvéseit a Csemadok helyi szervezetei is jól kamatoztathatnák művelődési és művészeti munkájuk során, az amatőr csoportok tevékenységüket a helyi népszokások színpadra állításával nagyobb mértékben színezhetnék. Fehérváry Magda 4* OPERETTDALLAMOK - MOSZKVÁBÓL A moszkvai operettszínház tevékenységéről és népszerűségéről talán néhány statisztikai adat nyújtja a leghitelesebb képet. Tehát: évadonként három premiert tartanak itt, ami hat évtized alatt összesen 180 bemutatót jelent; esténként pedig nem kevesebb mint kétezer, az egész évad adatait tekintve viszont kereken félmillió néző vált jegyet a szovjet főváros központjában, a Puskin utcán játszó társulat előadásaira. A hazánkban november közepén vendégszerepeit Moszkvai Állami Operettszínházról ezek a legjellemzőbb adatok, amelyek egyben arra is figyelmeztetnek, hogy az operett — e műfaj ellenzőinek bárminő ármánykodása ellenére — napjainkban is él és virul; sőt a jövőben is hasonló népszerűségre számíthat. Gondolom, már a felsoroltakból is nyilvánvaló, hogy a kis híján hatvan évvel ezelőtt alakult Moszkvai Állami Operettszínház az 1927-ben kezdett, de még inkább időközben végzett munkájával a szovjet színházi élet egyik legállandóbb s legjobb hírnévvel fémjelzett társulata lett. Évtizedek óta olyan együttesnek számít, amelynek szinte soha nincs gondja a látogatottsággal; ám ami ennél is fontosabb: a moszkvai operettszínház bizonyos értelemben műfajt teremtett a Szovjetunióban. Ez is számokkal illusztrálható. E színház tevékenységének első tíz esztendejében 35 operettet tűzött műsorára, s ebből 25 szovjet szerző alkotóműhelyében született! E tekintetben név szerint Rjabovot, Blantyert, Sztrelnyikovot, Scserbacsevet, de elsősorban Dunajevszkijt kell említeni, akinek operettjei mindmáig a társulat állandó repertoárjának szívesen játszott darabjai. Említést érdemel, hogy a későbbi években Sosztakovics, Kabalevszkij, Espaj és mások bővítették a színház háziszerzöinek alkotógárdáját. A Moszkvai Állami Operettszínház bratislavai vendégjátéka mintegy keresztmetszetét adta e társulat dramaturgiai és színészi sokoldalúságának. Áriák és kettősök egyvelegét adták elő az együttes vezető művészei — mintegy bizonyítva, hogy Dunajevszkij és Kálmán Imre, Strauss és Lehár Ferenc, Offenbach és Sztrelnyikov a világ szinte valamennyi színpadán harmonikus dallamívekkel elegy derűt árasztva késztetik tapsra az operett iránt fogékony publikumot. Miklósi Péter & EVA OLMEROVA A cseh popzene és a jazz egyik jellegzetessége, hogy különböző korszakok zenei műfajai nem kuriózumként és divatként, hanem szerves, élő részekként épülnek be a popzenei életbe. A harmincas évek swinges blues-stílusának legreprezentatívabb képviselője Éva Olmerová — ráadásul az egyik legképzettebb és legtehetségesebb cseh énekesnő. A Haragos szél című nagylemezét Michael Kocáb közreműködésével készítette el. Kocáb érdekes pályát futott be. Klasszikus zenét tanult, jazzformációkban szerzett magának nevet, de igazi áttörését a crazy-újhullámos Pražský Výbér megalapításával érte el. A Pražský Výbér a nyolcvanas évek cseh popzenéjének legmarkánsabb képviselője előadói, stílusbeli és zenei téren egyaránt. Olmerová és Kocáb együttműködése ezért — a meglévő kifejezésbeli különbségek ellenére — érdekes eredményt ígért. Ez sajnos csak részben valósult meg. Okai két különböző zenei felfogás ütközéséből eredeztethetök. Olmerová, kétségkívüli tehetsége, kiváló hanganyaga, magas technikai tudása és mély átélöképessége ellenére elsősorban: énekesnő. Számára nem a szövegi mondanivaló és a zenei kísérletezés jelentik a fő célt, hanem adott stílusa legtökéletesebb megvalósítása, a lenyűgöző előadásmód. Mindez a harmincas-negyvenes évek könnyűzenéjében tökéletesen jártas kísérőegyüttest, zeneszerzőket és hangszerelöket kíván, akik nem a kísérletezést, hanem az énekesnő kíséretét és kiszolgálását tekintik feládatuknak. Véleményem szerint Kocáb túlságosan egyéni és önálló zenész egy ilyen feladat maradéktalan végrehajtásához. Kompozíciói ugyan alkalmat adnak Olmerovának az énektudás csillogtatásához, a zene azonban — néhány gyönyörű kivételtől eltekintve — saját célokat követ. A hangszerelés gazdagsága, árnyaltsága és szokatlansága sok esetben funkcióban. A keretdalok pátosza nem igazán Olmerová világa és Kocáb tevékenységében sem ez jelenti a döntő momentumot. Igazi hangulat csak ott jelenik meg, ahol Michael Kocáb és kiváló zenésztársai lemondanak egyéni szerepükről és nem próbálják Olmerovára erőszakolni tőle nagymértékben idegen zenei elképzeléseiket. (gyurovszky) 9
