A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-12-19 / 51. szám

KINCSÜNK A NYELV Nyelvfejlődés és nyelvfejlesztés A nyelvben két, egymással ellentétes irányú folyamat zajlik szünet nélkül. Az egyik nyelv folytonos megújulása. — Ez végbemehet egyrészt azért, mert a nyelvben eddig még nem volt elemek, a korábbi álla­pottól eltérő minőségek jelennek meg. Az ilyen módosulásokra hozható föl példának a közelmúltból a számítógép, beprogramoz, a képcső, képernyő stb. szó megjelenése, vagy az. hogy a program szó jelentésköre kibővült „a számítógép műveleteinek típusát és sor­rendjét meghatározó utasítások sorozata" értelemmel; hogy a mozaikszók igen nagy mértékben elszaporodtak stb. — Dé változ­hat másrészt a nyelv azért is, mert régi elemek, minőségek kihalnak belőle. Még értjük, de már nem használjuk a lóvasút vagy az ispán szót; ugyanígy vagyunk a monda, kéré típusú (ún. elbeszélő) múlt idővel; még inkább az olvasandja, követendi (-nd jeles) jövő idővel; és csak nyelvtörténeti kutatások hozzák felszínre az olyan régiségeket, mint az isa (— bizony) vagy az apói (— csókol) stb. A megőrzés sem kevésbé tényező a nyelv­ben. — Ez egyrészt a régi elemekhez való ragaszkodásban nyilvánulhat meg. így pél­dául sok szavunkat (ha kissé megváltozott formában is) már több száz, sőt több ezer éve használjuk (kenyér, hajó, szőlő, templom, mennyiség stb.); ősi határozóragjaink (-n: hajón; -t, -tt: iránt, között, Pécsett; -á, -é: alá, fölé, -I; alól) finnugor eredetűek, de még viszonylag „fiatal" ragjaink is (-ban, -ben; -rőt, -rőt; stb.) félezer évnél is öregebbek. — A megőrzés tendenciája másrészt abban is megnyilvánulhat, hogy a nyelvben jelentkező újítások, változások ellen tiltakozunk. Mind a friss idegen szavakat, mind a már megszo­kott idegen szavak helyett alkotott nemzeti nyelvűeket ezért szokta berzenkedés fogad­ni. (Ez váltja ki pl. a komputerszámitógép, a spray — permet, a grapefruit) grépfrút — citrancs stb. körül zajló vitákat.) Az elvonással keletkezett igék közül még csak kevés szilárdult meg nyelvünkben (pl. gyors/r-gyorsirás, vegyelemez — vegyelem­­zés, vendégszerepei — vendégszereplés, szakfelügyel — szakfelügyelő, végrendelkezik — végrendelet stb.), legtöbbjüket (pl. árdrá­­gü főigazgat, gyomirt, nagymos, népnevei, tájszól stb.) még erőszakoltnak, kirívónak érezzük, jóllehet maga a szóalkotási mód életképesnek látszik. A megújulás is, a megőrzés is általában öntudatlan és szándéktalan folyamat, a kettő kölcsönhatásának eredménye a nyelvfejlö­­dés. A megújulás és megőrzés korszakonként változó arányokat mutat. — Nyelvünknek a honfoglalástól a mohácsi vészig számított (ún. ómagyar) korszakában számos lényeges változás ment végbe (átalakult a hangrend­­szer; új ragok, képzők, névutók egész sora keletkezett; stb.), ezért ezt a szakaszt inkább a megújulás jellemzi. — A mohácsi vésztől a felvilágosodás koráig tartó (ún. középma­gyar) korszak viszont már inkább megőrző jellegű, mert nyelvünk kevésbé módosult ez alatt az időszak alatt, mint a korábbi évszá­zadokon. A társadalom fejlődésével jelentkezik a nyelv alakulását befolyásoló új tényező: a tudatos nyelvfejlesztés vagy nyelvművelés. —- A nyelvművelést Bárczi Géza (helyesen!) alkal­mazott nyelvtudományi ágnak tekinti, és cél­ját a következőképpen határozza meg: „a beszélők ajkán öntudatlanul, akaratuktól függetlenül végbemenő nyelvfejlődésnek tu­datos irányítása". A nyelvfejlesztés vagy nyelvművelés új nyelvi elemek létrehozására és terjesztésére, illetőleg régi nyelvi jelenségek kiszorítására törekszik. Ennek az irányzatnak a képviselői a neológusok vagy nyelvújítók, alkotásaik a neologizmusok. Neologizmus volt keletkezé­sének idején (a XIX. sz. első felében) pl. a vasút, mozdony, léghajó stb. szó; vagy az, hogy a nyelvjárási „cölöp, karó" jelentésű szobor szót a mai „statua" értelemben kezd­ték használni az irodalmi nyelvben. És ter­mészetesen nyelvújító győzelem volt az is, hogy a tréner-1, az ofszájd-ot (off side-ot), a self service-1 stb. kiszorította az edző, a les. az önkiszolgáló stb. Múlt századi nyelvújító­ink honosították meg (régi magyar nyelvi hagyományra is támaszkodva) a jelöletlen határozós összetételek típusát: adóköteles, munkaképes, gólképtelen, örömteli, vérsze­gény, vízbő stb. — A neológia ellen hat és dolgozik az ortológia, vagyis a régi elemek megtartására, illetőleg az újak visszaszorítá­sára való tudatos törekvés. Ennek az irány­zatnak a hívei az ortoiógusok (a nyetvörzők). Jellegzetesen ortológus magatartást tanúsí­tottak pl. azok a régi nyelvművelők, akik ellenezték a poéta, univerzitás, appetitus, cir­kálom stb. felváltását a költő-vei. az egye­tem-me\, az étvágy-gyai, a körző-vei stb. És az ortológia jelentkezik napjainkban akkor, amikor „rossznak érezzük" a kifogástalan felépítésű meghibásodás szót (vő. meg + erő + s + öd + és). pusztán azért, mert még nem szoktuk meg. illetőleg mert a nyelvérzék ösztönös tiltakozása nyomán később már a gyanakvás, a bizalmatlanság légköre vette s veszi körül, valójában alaptalanul. A spontán nyelvfejlődés és a tudatos nyelvfejlesztés aránya természetesen koron­ként változó képet mutat. Nyelvtörténetünk ősi korszakában tudatos nyelvfejlesztésről van szó. Nyelvünk fejlődé­sének befolyásolása a középkor végén kez­dődik meg, és folytatódik egyre fokozódó mértékben. Az első feltűnően aktív korszak a XVII. század első fele. Ez után a nyelvműve­lés tekintetében passzív évtizedek sora kö­vetkezik. A XVIII. század végétől a XIX. század végéig viszont rendkívül nagy mérté­kű a nyelv tudatos fejlesztésére való törek­vés. Majd kevésbé aktív évtizedek jönnek, egészen az 1930-as évekig, amikor a nyelv­­művelés újra megélénkült. Jelenleg is tevé­keny nyelvművelő szakaszban vagyunk. A nyelvművelés tekintetében aktív idősza­kok neológus vagy ortológus jellegűek asze­rint, hogy vezérlő elvként az újításra vagy a megőrzésre való törekvés uralkodik-e a nyelvművelők körében. Például a múlt szá­zad nyelvművelésének első periódusát a ne­ológia jellemezte (ezért hívjuk ezt az idősza­kot a nyelvújítás korának); második periódu­sára viszont az ortológia nyomta rá a bélye­gét. — Ahogyan a nyelvfejlődésben az újítás­nak és a megőrzésnek a folyamata sohasem szünetel, csupán arányuk változik; ugyanúgy a nyelvművelésben is mindig jelen van mind a neológia, mind az ortológia, csak koron­ként változó mértékben. FÁBIÁN PÁL — Hogyan kezdődött el a zenével való közös utad? — Arra emlékszem, hogy kb. kétéves korom­ban a legkedvesebb tartózkodási helyem otthon a fekete zongora alatt volt. Amíg én ott üldögéltem, édesapán zongorázott, pró­bálgatta. hallom-e a zenét. És én hallottam. De magam is próbálgattam, pötyögtettem a zongorán az ismert dallamokat. Persze, sze­rencsém is volt, mert a szüleim pedagógu­sok — édesapám Máté László, a gömörhor­­kai Sajó Völgye Énekkar karnagya, zenesza­kos tanár, s ez a zenei háttér egész gyermek­koromban szinte levegőként volt jelen. Azt hiszem természetes, ha azt mondom, hogy 14 éves koromig kimondott hobbiként kezel­tem a zongorát. A zeneiskolát Rozsnyón (Rožňava) végeztem, Rajman Mária zongora­tanár oktatott. — Vissza tudsz emlékezni, szerettél-e zeneiskolába járni, vagy jártál, mert kel­lett? — Mint már említettem, a zene kicsi korom óta természetes része volt életemnek, igy egyáltalán nem volt probléma a gyakorlás. A pályaválasztás is pontosan ebben a szellem­ben történt: nem is jelentkeztem volna más­hová, mint a konzervatóriumba. Igaz, nem is tudtam, mi az a professzionális zenélés, valódi hangversenyt is csak Kassán (Košice) hallottam, s ha megkérdezték, hogy mit akarok csinálni, azt válaszoltam: zongorázni akarok. Akkor még nem éreztem a felelősség súlyát. — Úgyhogy ezzel az elhatározással tu­lajdonképpen környezetet is változtat­tál. Pelsőc (Plešivecj helyett Kassa lett átmenetileg az otthonod. Milyen volt 15 évesen elszakadni az otthontól, önálló emberré válni? — Az első két év elég nehéz volt, minden új volt számomra. Viszont egészen más lehető­ségek tárultak elém, hetente többször jártam hangversenyre, beléptem a „nagyvilágba", megismertem a pillanatnyi reprodukált ze­nét, ami merőben más, mint a lemez, rádió. Még jobban kezdett tetszeni minden, mint addig. A művészet szubjektív; nem elég, ha két jó külön-külön jó, együtt kell jónak lennie. Annak külön örültem, hogy tanárnőmmel, Ludmila Kojanovával azonnal valódi tanár­­-diák kapcsolat alakult ki. Ebben az időben fejlődtem a leggyorsabban és a legtöbbet, nem ijedtem meg az egyszerre sok tehertől. Nagyon sokat szerepeltem nyilvános szemi-A zene termé­szetes része az életemnek Máté Péter kedves, szerény, jó meg­jelenésű fiatalember, aki 24 évesen a zongoraművészi pálya kezdetén áll. E mögött a szó mögött, hogy kezdet, már jónéhány serény munkával, gya­korlással teli esztendő húzódik. náriumokon, hangversenyeken, nevelő kon­certeken, és örültem az első sikereknek. — Fellépéskor volt lámpalázad? — Volt, és még most is van, mégha hozzá is szokott az ember a pódiumhoz, akkor is érzi a nagy felelősséget. Sokat gyakoroltam, nem versengésből, meg akartam tanulni dolgozni. Öt év alatt sikerült elvégeznem a hat évet. Meglepő volt, hogy nem is tudtam, milyen szinten vagyok országos méretben. A Hra­dec Králové-i Smetana-versenyen megnyer­tem a második díjat, majd 1978-ban az elsőt. Mindez lendületet adott a további munkámhoz. A konzervatóriumok közötti szlovákiai versenyeken is elsődíjas lettem. Részt vettem három alkalommal a Trenčian­ske Teplice-i fiatal művészek seregszemlé­jén, ahol 1982-ben megszereztem a leg­nagyobb elismerést, a kritikusok díját. Ezt a kitüntetést egy személy csak egyszer érde­melheti ki. Ez egy nagyon jelentős fesztivál, mert lehetővé teszi a hazai zenei élet kiemel­kedő képviselői előtt a bemutatkozást. — Közben elkerültél Prágába, a Zene­­akadémiára .. . — Igen, a felvételi vizsgáim sikerültek, s bekerültem Valentina Kamen iková tanárnő osztályába, zongoraszakra. Most végeztem az utolsó, negyedik évfolyamot. — Mesélj valamit a főiskolai évekről, megtaláltad rögtön a helyedet a főisko­lán. be tudtál illeszkedni új környezeted­be. otthon vagy? — Otthon. Persze, a prágai Zeneakadémia kicsit más volt, mint amit Kassán megszok­tam. Az elején valahogy nem úgy mentek a dolgok, mint ahogy gondoltam. Bizony, most utólag visszaemlékezve kétségbe is voltam esve, mert nem voltam magammal megelé­gedve. — Talán azért, mert addig minden a legszerencsésebben ment. mindenhol zöldet kaptál, amit — valljuk meg őszin­tén — nem mindenkinek sikerül azonnal elérni, persze ehhez hozzájárult különle­ges adottságod is. — Még az egyenes úton is vannak megállók. Minél magasabbra jut el az ember, minél többet ér el, annál nagyobb az önkritikája. Ha valami nem sikerült, állandóan azon töp­rengtem, hogy miért? Három nemzetközi, két hazai versenyen vettem részt. 1983 őszén Belgrádban a középdöntőbe jutottam be. Ez nagyon nivós verseny, úgyhogy ez is sikernek számított. A föllépés nagyon jó 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom