A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-05 / 49. szám
FISTER MAGDA riporter KOSZORÚS MÁRIA gépírónő A szerkesztő jon-megy, az Ismét elindul az olvasóhoz a legújabb Hét. Hírét viszi, hogy a lap 30 éves. Az ilyen korú férfira mondják, hogy érett idejéhez érkezett. Az ilyen korú nőre mondják, hogy már régen túl van a kívánt és szükséges családalapításon. A Hét már első megjelenése pillanatában a nagy család kialakításának szándékával indult útjára. Legyen otthon mindenütt, falun és városon, ahol igénylik a magyar szót. Vigye hírét sok-sok családba, hogyan él az ország, hogyan él az országban a nép, hogyan és miképp alakul helyünk a világban, hogyan és miképp van helye hasábjain hazai magyar irodalmunk kiválóságainak. És a Hét aránylag elég gyorsan kialakította a maga széles olvasótáborát. A maga nagy családját, amelynek lapbeli első feje (főszerkesztője) mindmáig egyetlen állami-díjas írónk. Egri Viktor volt. Két dologban volt akkor igen-igen jártas a Hét: a hivatásos színházi élet és az amatőr színjátszó mozgalom számról számra történő terjedelmes ismertetésében és a csehszlovákiai magyar írók munkáinak közlésében. Mintha az élet az ő idejében nem is állt volna másból, mint színjátszásból és irodalomból. Aztán változott a „családfő" neve a lapon. Barsi Imre személyében. A szerkesztői figyelem is hozzá igazodott. Alábbhagyott a színház-tudósítói kedv, az érdekesség hajhászás lett a szerkesztők vesszőparipája: — Szaladj, fiam. Český Krumlovba, ott él egy derék kisiparos, aki még mindig abban a hiedelemben tengeti életét, hogy a török birodalom nem hullt szét, és ma is ész nélkül gyártja a turbánokat! Ha megírod, emelkedni fog a példányszám. Barsi Imre helyére Szabó Rezső állt. Megint változott az irány. Egyszerre jó riportok tömege nyomta az olvasót. A szerkesztőség író-költő munkatársai (Bábi, Cselényi, Duba, Gyurcsó, Ozsvald, Tőzsér) és a külsők fenték, faragták pennájukat, s rágták is gyakran kin-keserwel, ha történetesen nem olvasó marad ment az írás, ha a nagyot akarásnak végül is nyögés lett a vége. No meg titkolt könnyhullatás, ha a jó riportért beígért külön jutalom nem került a zsebükbe. Ennek a riporthajszoló korszaknak is hamar vége szakadt. Szabó Rezső elment, s jött helyére Major Ágoston. Éppen csak megmelegedett a szék alatta, máris azonnali hatállyal rendelt el mindent. Azokban az években azonnali hatállyal készült a riport, a hír, a vers, a széppróza, formálódott a szlovákiai magyar valóság, azonnali hatállyal kezdődtek a viták, ankétok, kerekasztal beszélgetések, levelezői értekezletek, szerkesztői gyűlések és az örökös utazások a szlovákiai magyar falvak és kisvárosok körül. Jó Karinthy Frigyes a saját koponyája körül utazott, mi meg azonnali hatállyal a szlovákiai magyar olvasó fejéről vettünk méretet, alighanem űrtartalma felmérésének a szándékával, mi fér még bele ? És hétről hétre azt jártuk körül. Aztán Varga János ült a főszerkesztői székben, sűrűn előre és visszapillantva a tapasztalatszerzés lehetőségét kínáló időbe, örökösen arra az egy megállapításra jutva, hogy mit tudjátok azt ti, barátocskáim, én az élet iskoláját jártam ki. És úgy intézkedett, mintha egyenesen főszerkesztői székbe született volna. Az iskoláinkról minden számban írni kell! Nincs ennél fontosabb dolog! És senki ne akarjon eltéríteni engem ettől a felismeréstől! És mire valóra válthatta volna elképzelését, a nyugdíjkor-határhoz ért. Strasser György állt a helyére. Rokonszenvesen mosolyogva, az olykor elkomorult arcokat egy-egy vicc elmondásával felvidítva. Az új főszerkesztő minden számszerűséget mellőzve naponta mond egy viccet. És mondja hozzá a feladatot is. És mintha karmesteri pálcával a kezében vezényelné: Mondd, te is, mondjátok ti is, mondjátok valamennyien, és mondjuk egyféleképpen, és azt mondjuk, amit kell, mert a hazug embert hamarább utolérik, mint a sánta kutyát. Hol is hagytuk abba ? A főszerkesztők és szerkesztők valamennyien abbahagyják valahol. Újak jönnek s állnak a helyükre. S velük együtt, vagy éppen általuk, új rovatok születnek, s meghalnak a régiek. Csak az olvasó marad olvasó változatlanul, bár ott is mindig újak lépnek a régiek helyére. A 30 éves Hét nem éppen sima útján tűnődve milyen jó lenne tudni, hány olvasója volt mind a mai napig? Hány elégedett és csalódott olvasója? Hányán épültek lélekben hasábjairól? Mert ugye a Hét volt és mostani szerkesztőgárdája tudása legjavát nyújtva hétről hétre megsütötte, megsüti és az olvasó asztalára juttatja szellemi táplálék gyanánt szolgáló hetenkénti kenyerünket, s ki hogyan harap bele, milyen étvággyal fogyasztja, arról úgy értesülünk leghamarább, hogy visszajelzéseket kapunk. Most friss volt a kenyér, nem száradt meg az úton, nem volt elsózva, nem volt nyers, nem volt üres a belseje, nem volt formátlan az alakja, és a kovász is elegendő volt benne. Mármint hogy a lelkünk kovásza. Mi tagadás, mi azt szeretnénk, ha az éltető kovászt nemcsak keresné hétről hétre az olvasó, de meg is találná. És azt kívánjuk magunknak s az olvasóknak, hogy a kenyerünknek még hosszú évtizedekig maradjon tüzes a kemencéje. MÁCS JÓZSEF L. MIKA Illusztrációi 13