A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-05 / 49. szám
DUBA GYULA EGYKOR A HÉTBEN A gyerekkori múlt, majd később az ifjúság mindig szép emlék marad, jó emlékezni rá, elmerengni a vissza nem térő időn. Ha pedig azt is elmondhatjuk a fiatalkorról, hogy maradandó értékeket eredményezett, annál melengetőbb az emlékezés. Majd három évtized távolából azért hevít ma is a Hét szerkesztőségében töltött napok (hónapok, évek) emléke, mint olyan hőforrás, melyben kimeríthetetlen energiák sugározzák a melegséget. Az idő elszállt felettünk, mégsem múlhat el nyomtalanul, mert egy életre belénk épült és általunk él tovább. Áldozzunk ennyit az emlékezés pátoszának, hogy utána annál könnyebb hangon, önfeledtebben következzen a múltidézés. A Hét szerkesztősége megkésett fiatalságot jelentett számomra, majd harmincéves voltam már, amikor — két évi katonáskodás után — tagja lettem. Hátam mögött első könyvemmel — A nevető emberrel —, reményteljes humorista és íróakarnok, az igazmondás igényének bajnoka. Az emberi és társadalmi esendőségeknek — lopkodóknak, bürokratáknak, szószátyároknak és munkakerülőknek — nem lesz kegyelem! Apró szatirikus írásaim és humoros karcolataim mérges darazsakként vetették magukat életünk ügyeskedőire és bajkeverőire, hogy ragadozva beléjük marjanak. Ennyi volt enyém, mint ajánlólevél, hogy felcsaphattam újságírónak és elfogadtak. Elfogadtak és maguk közé fogadtak. Például Egri Viktor főszerkesztő, aki rövidesen figyelmeztetően feltartott ujjal és emelt hangon magyarázta meg a szocialista irodalom szabályait és szempontjait. Vagy például Bábi Tibor, a mágikus tekintetű és állandóan súlyos alkotói problémákkal harcoló költő, aki rovatvezetői minőségben sürgős vidéki utakra küldött, hogy felelősen kikémleljem a négyzetes kukoricavetés és a szabadistállózás állását, és adjak róla hiteles társadalmi riportjelentést. Aztán nem kevésbé a lírikus Ozsvald Árpád, aki egyre több karcolatot követelt tőlem a Fórum számára, és akivel nyilvános írói versenyeket rendeztünk hajnali hatkor a Carlton kávéházában. LOVICSEK BÉLA JEGYZETFÜZETEMBŐL A szerkesztőségünkbe levél érkezett az egyik kis faluból, hogy él ott egy család, iszákos a házaspár, a férj veri a feleségét, veri a három kiskorú gyerekét, éhesek, rongyosak, s hogy senki nem törődik velük. Feladatul kaptam, hogy nézzek körül náluk, mi a helyzet. Elutaztam hozzájuk. Talán megneszelték, hogy látogatót kapnak, tény, hogy a lakásban rend és tisztaság volt, ők pedig békés megértésben ültek egymás mellett, s mosolyogva fogadtak. A férj nem nyomott többet ötven kilónál, a feleség viszont alig szuszogott a százhúsz kilójával. Lehetetlen, gondoltam magamban, hogy ez a hitvány férfi megbírjon a terebélyes asszo-Az volt a győztes, aki hamarább megírta napi adagját és sebesen távozva diadalmas pillantással semmisítette meg a papír felett görnyedő ellenfelét. De ott volt a harmadik költő is, jó Gyurcsó Istvánunk, atyai tanácsokkal és szükségszállással látva el minden ágrólszakadt kezdőt, hozzánk hasonlót. Ám a prózaíró Mács Józsefről sem feledkezhetünk meg, olyan sikeresen képviselte közöttünk a csavaros gömöri észjárást, hogy ritkán tudtuk, mikor gondolja komolyan, amit mond, mégis hinnünk kellett neki. De ez még nem minden! Mert jöttek később ketten fiatalok: Tözsér Árpád költő és konok világmegváltó, hogy rendet tegyen az irodalomban és a társadalomban és Cselényi László költő nemkevésbé, jó keselylábú csikaján, hogy teljesen felforgassa, amit Tözsér rendbe tett. Végül következett Ordódy Katalin, hozva amúgy is bonyolult társaságunkba a női lélek rejtelmeit, hogy az irodalmi irányok és célok zűrzavara teljesebb legyen. Bizony irodalmunk melegágya volt akkor a Hét, mint egy nagy családi nyoszolya, melyben egymás hegyén-hátán hancúroznak a fegyelmezetlen irógyerekek. Fórum című mellékletében sokféle változatában született a nemzetiségi irodalom: versek, novellák, kritikák együttesében elvi vezércikkek, országos viták anyaga és folytatásos regények jelentek meg, alakítva irodalomtudatot és közvéleményt. Ezek az évek, a hatvanas évek első fele, költészetünk kiteljesedésének és a széppróza, novellisztika és regényirodalom komoly megalapozódásának a korát jelentik. S számomra sok utazást. Ágcsemyőtől Karlovy Varyig, Észak-Csehországtól Gömörig, a Tátrától Csallóközig. Száguldó vonatok állandó utasa lettem, szállodák törzslakója. Hittem — hittünk — az írás erejében, a szó hatalmában, a szellem igazságában. Egy nemzedék érett íróvá a Hétben, s lett nemzetiségi kultúránk munkásává. Igen, kétségtelenül meg akartuk váltani a világot, s csak a szándék természetéből következik, hogy nem sikerült, nem sikerülhetett. Önmagunkat sem váltottuk meg, nem mi tehetünk róla, így is jó emlékezni azokra az időkre! nyával, s kétségbe vontam a levélíró szavának a hitelességét. Elmondtam, hogy mi járatban vagyok, mire az asszony: — Óh, kedves szerkesztő úr, mi úgy élünk, mint a galambocskák, egymást etegetjük, becézgetjük, az italtól meg egyenesen undorodunk ... — Hát a gyerekek? —■ Valamikor a gróf gyerekei sem jártak különben ... Elnézést kérve elköszöntem tőlük, s dohogtam magamban, hogy tartoztam az ördögnek egy úttal. Az utcán jutott eszembe, hogy ott felejtettem a sapkámat. Visszamentem. Mikor benyitottam hozzájuk, majd öszsze estem megrökönyödésemben. A férj a padlón hevert dülledt szemmel, felesége a mellén térdelt, s ütötte, mint köszörűs a majmát. Az asszony csodálkozva nézett rám. — Epilepsziás, szegénykém — mondta feltápászkodva —, rohama volt, és ilyenkor életre kell pofoznom .. . Olykor ilyesmi is bekerül az újságíró jegyzetfüzetébe. ORDÓDY KATALIN ÚTONÚTFÉLEN Ezen a címen írtuk meg valaha riportútjaink „melléktermékeit”. Hiszen az ilyen utakon gyakran voltak élményeink, szomorúak, humorosak, izgalmasak, sőt, néha veszélyesek is, amelyekhez a riporttémáknak semmi közük sem volt. Egy Ízben kínos helyzetbe kerültem, annyira kínosba, hogy csak most, kis híján két évtized múltán tudok róla elfogulatlan könynyedséggel beszélni. Első törökországi utamról, az ott látottakról, tapasztaltakról több folytatásból álló útibeszámolót írtam a HÉT-be. írásainkra gyakran kaptunk visszajelzést az olvasóktól, így ez alkalommal én is. A jó külsejű, tanult emberre valló írás tartalmán azonban megütköztem, mert nyers szemrehányásokkal árasztott el, hogy mindenről írok, csak a törökök szerelmi életéről hallgatok álszent módon. Elfutott a paprikaméreg és rögvest nekikezdtem az alapos, ironikus hangú cáfolat megírásához. Valami miatt aztán abba kellett hagynom a levelet, és néhány napig nem jutottam hozzá, hogy befejezzem. Ekkor azonban közbeszólt a véletlen. Riportot kel-MÁCS JÓZSEF NEVEM KÉRTÉK... Még nem dolgoztam a Hétben, amikor a szerkesztőség példányszám-növelésre törekedve úgy gondolta, hogy a kiváló riportok egész sorának a közlésével érheti el leghamarabb a célját. Csábító dolgot eszelt ki arra. hogyan lehetne más lapoktól is elszippantani a legjobb riportokat, és amikor nagyon logikusan olyan megállapításra jutott, hogy pénz beszél, kutya ugat, a rendes honoráriumon kívül még külön is jutalmazta az elfogadott és jónak minősített riportokat. Ez volt az az idő, amikor a Hétben nem is lehetett nagyon olvasni mást, csak irodalmi rangú és értékű riportokat, Bábi Tibortól a Patak és forrás című sorozatot, Cselényi László, Duba Gyula, Gyurcsó István és Tözsér Árpád írásaiból is néhányat, s én is elhatároztam akkor az Új Ifjúság szerkesztőjeként, hogy írok valamit a Hétnek. Kiszemeltem magamnak egy falut, amely jó messzire volt, és azt hallottam róla, hogy ugyan már a haladás útjára lépett, szövetkezeti község lett, de konzerválódott benne jó sok hagyomány, menjek hát oda, nézzem meg közelről. Nem volt rajta különösebb néznivaló, egyik falu olyan, mint a másik a templomtornyával, a kocsmájával, az élelmiszerüzletével, valamint régi parasztházaival, amelyeket új családi házak is tarkítanak már! Nem a legjobbkor érkeztem. Nem találtam mindent kéznél, ami a riporthoz kellett, főleg az embereket nem láttam sehol, mintha elfújta volna őket a szél, vagy elnyelte volna őket a föld, amely lett hoznom a dimbes-dombos Gömörböl, amit összekötöttek egy, a délutáni órákban tartandó iskolai író—olvasó találkozóval. U- tamon azt a községet is érintenem kellett, ahonnan az a bizonyos, teljes névvel aláirt levél jött. A tervem nyomban kész volt. Fölkeresem az illetőt és személyesen szedem darabokra, teszem semmivé vádjait. Táskámban levelével és az én félig kész válaszommal, agyamban pedig ragyogó érvekkel fölfegyverkezve egy kpra reggel útnak is eredtem a szerkesztőség autójával és gépkocsivezetőnkkel. Déltájban érkeztünk meg a községbe, ahol levélíróm lakott. A gyógyszertárban érdeklődtem, hol találom meg az illetőt. A nevét ismerték és címe felöl is készségesen fölvilágosítottak. — Bizonyára otthon találja — mondták és megmutatták a házat is, ahol lakik. Otthon van, gondoltam, nem munkában, tehát bizonyára nyugdíjas. Ki a fene hitte volna, hogy egy öreg úr kéri tőlem számon a törökök szerelmi életét? Talán szexmániás a bácsi. Pár perc múlva már dörömböltem is a sokablakos ház nagy vaskapuján. Karcsi, a sofőr pedig azt mondta, hogy amíg én itt végzek, ő megebédel a közeli vendéglőben, aztán menjek utána. Ebben maradtunk. Ö elment, én pedig a leghátsó ablak felé fordítottam a fejem, mert az kinyílt és egy javakorabeli férfi hajlott ki rajta, az iránt érdeklődve, kit keresek. Kiderült, hogy ö az, akihez jöttem. Később még sok minden kiderült. Többek között, hogy nem nyugdíjas, hanem rokkant. Komoly szívbajban szenved, ami munkaképtelenné teszi. Részvét ide vagy részvét oda. kivetette már magából az annyi viszályt és vért is ömlesztő barázdákat. Egyszerre bizonytalanság fogott el. Nem tudtam hirtelen eldönteni, merre is induljak, de akkor föltűnt az úton kajla kalapban, nyárias, szellős nadrágban, félig pucéran egy vizenyős szemű ember, tőle kérdeztem meg: — Mondja csak, a szövetkezet embereit hol találom? — Arra, a réten! — mutatott ki a faluból, és ment tovább. Végtelen hosszúnak tűnt fel a poros dűlőút, és egyhangúnak a síkság, amelyen körös-körül bokrokon és fákon kívül nem is láttam mást, igaz, a levegő olyan sűrű volt, hogy megállt volna benne a kanál. Jó öt kilométert caplattam a porban, nyakamban a hűséges Flexaret fényképezőgépemmel, amikor észrevettem egy irdatlan nagy, a végtelenséggel ölelkező réten a szövetkezet embereit. A hosszú nyári szekerek olyan hadrendben sorakoztak előttem, mint századokkal korábban a huszitáké a legnagyobb ütközetek megvívása idején, de mindez csupán egy villanásnyi időre tűnt fel így a szememben, később olyan benyomást keltett bennem a sok nyári szekér, a hozzájuk kötött nagy szarvú, fehér ökrökkel, mintha a honfoglaláskori időbe jutottam volna el a poros úton. Közelebb érve a szénát boglyázó emberekhez, azt is észre kellett vennem, mind egyformák abban, hogy fekete kalap nyomja a fejüket, s fekete, felfelé kunkorított bajusz ékesíti az arcukat. Ahogy a szekértábor széléhez értem, a csupa idős parasztember legidősebbike sandán nézett rám, mintha máris azt találhatta volna, honnan mászott ide az Istennek ez a nadrágba bújtatott csodabogara, aki még fényképezőgépet sem rest cipelni ilyen nagy hőségben. Meg is szólított a végén. — Ki maga? Csak nem a fényképészeti 10
