A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-05 / 49. szám
KINCSÜNK A NYELV A nyelv legújabb jelenségei rátértem jövetelem céljára és kíméletlenül leszedtem róla a keresztvizet. Arrogáns hangú levelével ellentétben jómodorú és könynyen meggyőzhető volt. Elismerte igazamat. Így hát békét kötöttünk. A zongorán eljátszott néhány szép melódiát, és én örültem, hogy látogatásom ilyen megnyugtatóan végződik. Kiderült, sajnos, örömöm korainak bizonyult. Mikor azzal hozakodott elő, hogy valami nyolc nyelvű szótárt készít, már halvány gyanút fogtam, de igyekeztem elhessegetni. A tükrös asztalkán heverő revolver sem tetszett. Dolgomat elvégeztem, indulhatok, gondoltam. Házigazdám közben mesélt magáról, Így kiderült az is, hogy masszörtanfolyamra jár Gottwaldovba, és már állást is ígértek neki a közeli fürdőben. Mindez már kevéssé érdekelt, fogtam a táskámat, hogy odébbálljak. — Hogyan ? — fejeztem még ki csodálkozásomat — ez a munka nagy erőkifejtést igényel, a maga szive pedig ... Adott valami magyarázatot, amit korántsem találtam meggyőzőnek, de nem szaporítva a szót, búcsúra nyújtottam a kezem azzal, hogy indulnom kell tovább mert várnak. Kiderült azonban, hogy ez némi akadályba ütközik. Házigazdám ugyanis valahonnan villámgyorsan egy fehér köpenyt kapott magára, és felszólított, hogy feküdjek végig a heverőn, szakszemen megmassziroz. A szives szolgáltatást határozottan visszautasítottam s indultam az ajtó felé. Csakhogy az ajtó és közöttem ott állt ő. Ha két lépést jobbra mentem, ő ugyanúgy. Ha balra akartam megkerülni, visszatáncolt s ott is utamat állta. így csárdásoztunk lihegve néhány mávállalat küldte ide? No, ide aztán eljöhetett! Itt nincs mit fényképezni. Ha csak az izzadtságszagot nem ... Ilyen fogadtatás után nem mertem bevallani az öregembernek, hogy távoli szerkesztőségből csöppentem ide, a Hétnek szeretnék írni külön jutalomra is érdemes riportot. Egy suta kérdéssel próbáltam elterelni magamról a figyelmet. — Hogyhogy csupa nagy szarvú, fehér ökröket látok a nyári szekerek farához kötve? — Nem tetszik magának? — komorult el az öregember arca. A bajusza is mintha lejjebb konyult volna. — Tetszik, már hogyne tetszene — dadogtam el zavartan. — Szépek, fehérek, meg ökröknek is ökrök! — botladozott tovább a nyelvem. — Azok bizony, ökrök, méghozzá magyar ökrök — emelte meg a hangját az öregember. — Olyanok, mint mink. Mi is magyarok vagyunk! Nem álltam le beszélgetni a szekértábor legszélső emberével. Beljebb nyomultam a boglyázó népesség közepébe, de ott sem tudtam meg többet, mint amit már az Öregembertől is hallottam, hiába próbálkoztam így is, úgy is bizalmába férkőzni a szorgos embereknek. Rá kellett jönnöm elég hamar, hogy ilyen szép, napos, boglyázásra, szénabetakaritásra alkalmas időben láb alatt vagyok, ilyenkor sem a szövetkezetnek, sem semmi másnak nincs története. Szégyenkezve eloldalogtam a rétről, s az orromat lógatva arra gondoltam, hogy a Hétnek szánt riportból és a külön jutalomból nem lesz semmi, én ezekhez az emberekhez már nem megyek vissza, inkább a faluban időzöm még egy keveset. Bekopogtam a tanítóhoz, aki a környezetéhez alkalmazkodva szintén fekete kalapban és az orra alatt éktelenkedő bozontos bajusszal nyitott ajtót. A bemutatkozással járó kézszorítás után hely-■nBtBnnnnHnnnni sodpercig, bátorságom mind alábbhagyott s már kezdtem könyörgőre fogni a dolgot. — Nagyon kérem, engedjen, mennem kell, máris elkéstem, a sofőr vár. Szavaim elszálltak a füle mellett. Akkor mint mennyei harsona hangja, nagy dörömbölés hallatszott a vaskapun. — Látja — kiáltottam — már itt vannak j értem! Házigazdám megtorpant, szemében hirtelen kialudt a különös, fenyegető fény, mintha valami transzból tért volna magához. A fehér köpenyt a szögre akasztotta. Hát igen — mondta kelletlenül — megyek ajtót nyitni. Boldogan eredtem a nyomába és mikor megláttam Karcsit, a sofőrt, majd a nyakába ugrottam örömömben és megkönynyebbülésemben. Benn ültem már a kocsiban, biztonságban, gurultunk a szomszédos község iskolája felé, mikor kiderült, hogy nemcsak úgy véletlenül jutott eszébe, hogy utánam jöjjön. Ebéd közben beszédbe elegyedett néhány ottani lakossal, s mikor azok megtudták, hogy rám vár, s hogy én hol időzöm, rögtön nógatták, hogy menjen értem, mert nem vagyok éppen biztonságban. Házigazdám többször volt ideggyógyintézetben és hát... hát a nők jobb, ha mellőzik a társaságát. Mindezt hallva, utólag fogott el a remegés. De aztán megérkeztünk az iskolába, könyvekre fordult a szó, lelkes, várakozó gyermekszemekkel néztem szembe, s megnyugodtam. Ez után az élmény után mindenesetre megtanultam, hogy a riportutakon nem elég a jó fölkészültség és önbizalom, nem árt, ha kicsit körültekintőbb s óvatosabb is egyben a riporter. lyel kínált, ö maga is leült, és várakozóan tekintett rám. És mert nem rukkoltam elő mindjárt a jövetelem céljával, ö kérdezte meg: — Miben lehetek a segítségére? —■ Itteni furcsaságokat, érdekességeket szeretnék hallani — mondtam. — Van belőle elég! De nem olyan egyszerű a dolog! Érzékenyek az emberek. Érzékenyek és sértődékenyek. Magának könnyű. Maga elmegy. Én azonban itt maradok. És ha maga megírja, amit tőlem hallott, engem kikergetnek a faluból. Adja becsületszavát, hogy rám semmilyen körülmények között nem hivatkozik. — Ezen semmi ne múljék! Becsületszavamat adom. A tanítónak egyszerre megnyílt a szája, és én alig győztem lejegyezni a furfangos észjárásra valló, Ízes történeteket. Tíznél több volt, ahogy összeszámoltam. Boldogan és hálásan szorítottam kezet a tanítóval, és felszálltam a hazavivö vonatra. A Hétnek készített riportomról már elfeledkeztem, pedig szükségem lett volna a külön jutalomra, csak a tanítótól hallott nép- és faluismeretre valló furcsaságokkal foglalkoztam. Nem volt nehéz összegabalyítanom belőlük egy olyan írást, amely egyik hazai lapunkban nagyobb vihart kavart, mint a leghatalmasabb orkán. Engem is el akart söpörni a föld színéről. A tiltakozásoknak vége-hossza nem volt. És a fenyegető hangok sem maradtak el. A szóban forgó szerkesztőségtől a fejemet, illetve a nevemet kérték, s mivel nem kapták meg, ismeretlenül is üzengettek, ne tegyem be többé a lábam a falujukba. Jártam ott persze az orkánszerű vihar után is nemegyszer, de majdnem csak úgy, hogy álbajusszal- és szakállal, barátaim védő szárnyai alatt. Alighanem azért, hogy külön jutalomra érdemes riport megírása már soha eszembe se jusson. Nyelvi divatok címen jelentette meg a Gondolat Könyvkiadó 1985-ben „a mai nyelvhasználat divatos jelenségeivel'' foglalkozó kiadványát. Ötszáz példányt vett át a Madách Könyvkiadó — ez a példányszám talán-talán elég lesz arra, hogy a könyv legalább magyarnyelv-tanárainkhoz eljusson, s kézbe vegyék az írással foglalkozók is. A kötet persze nem elsősorban az ő számukra készült. Az öt fiatal nyelvész szerzőösszeállító, Biró Ágnes, Felde Györgyi, Huszár Ágnes, Kemény Gábor és Tolcsvai Nagy Gábor „a mindennapok beszédstílusa iránt érdeklődő olvasókat, elsősorban a nyelvi divatra oly fogékony fiatalokat" kívánták tájékoztatni a legfrissebb nyelvi jelenségekről, s főképp ezek értékéről — rendkívül olvasmányos formában. A könyv természetesen a magyarországi viszonyokról rajzol képet, de számos fejezet következtetései megszivlelendőek számunkra is. Ilyen például a köszönésről és megszólításról szóló két rendkívül stílusos és átfogó írás, amelyek segítenek eligazodni abban, miként szólítsák meg egymást fiatalok és idősebbek, alá- és fölérendeltek, munkatársak, tanárok és diákok stb. Értesülünk arról, hogy a köszönés, sajnos, nem nyilvánvaló és egyértelmű része társadalmunk érintkezési és társalgási szokásainak, hogy a köszönés általánosan kötelező volta is hiányzik a közösségi tudatból. Tanárok és más, nyelvvel sáfárkodók számára kinál néhány elrettentő példát a Szótévesztésböl jelentésváltozás című írás szerzője, Kemény Gábor. Az idegenül hangzó szavakról ír. Huszár Ágnes, Tolcsvai Nagy Gábor pedig a könnyűzene egyes stílusirányzatainak elnevezéseit taglalja. Kapcsolataink, egymásra figyelésünk, egymást megértésünk nyelvi jeleit vizsgálják az Emberi magatartás — nyelvi magatartás főcím alatt sorakozó Írások. Tudunk-e beszélgetni ? — kérdezi Felde Györgyi. Igaz, társalgási alkalmakat teremtünk: „Csak éppen mondanivalóink siklanak el egymás mellett" — vetíti elénk társalgási kultúránk elsorvadásának képét Beke Kata. Az írás szerzője hozzáteszi: „Ideje megszólaltatni a vészcsengőt „vitázókultúránk" aggasztó tünetei miatt is!" „Mi ezeknek a csatározásoknak a legmegütköztetöbb vonása? Az, hogy a „vívó" felek legtöbbször igen sportszerűtlenül viselkednek. Elmulasztják tiszteletben tartani az ellenfelet, végighallgatni érvelését, mérlegelni eltérő véleményét és „jól ülő" ellenérvekkel meggyőzni öt — vagy találó argumentumok híján elfogadni a másik fél igazát. Sok vitázó számára nem az ügy, az igazság kibontása a fontos, hanem a mindenáron való felülkerekedés." Érdemes elgondolkodnunk szavain, felülvizsgálnunk a magunk és a körülöttünk élők beszéd- és vitakultúráját, mert: „Az a mód, ahogyan mondanivalónkat nyelvi formába öntjük, egész egyéniségünkről árulkodik." Esik szó e fejezetben az előadói módszerekről és fejleszthetőségükről is. Mas-más szerkesztési elvei, felépítési sajátosságai vannak a beszédnek, mások az írásnak. Az alapvetöekröl szól Huszár Ágnes. A közhelyek használatát vizsgálja Kemény Gábor. Használatuk ellen emel szót, de kitér arra is, hogy a közhely is lehet stíluseszköz, „ha úgy nyúlunk hozzá, ha azzá tesszük." S Baudelaire-töl meg Örkénytől hoz példát. Érdekes a nyelvi durvaságokról és válfajaikról szóló fejezet. Ha nem is szokik le ennek olvastán használatukról az ember egyik napról a másikra, mindenesetre elgondolkodhat afölött: mindent megtesz-e anyanyelve épen tartásának érdekében. Tanulságos a képzavarok egyes megjelenési formáit tárgyaló fejezet. Itt kapott helyet a reklámszövegek — ha nem is mélyreható elemzése: örvendetes, hogy a nyelvészek is újra meg újra felemelik szavukat a tévéből, rádióból, újságokból ránk zúduló képtelenebbnél képtelenebb, ügyetlenebb, nyelvileg zavaros és zavaró reklám ellen — talán egyszer már a reklámgyártók is odafigyelnek a bírálatra. A Névdivatbemutató című fejezet a keresztnévadás gondjaitól az üzletek elnevezésein át a modern zenekarok névdivatjáig széles skálát fog át, értékelve mindezeket, a találókat és elvetendőket kiemelve. Az utolsó fejezet a nyelvi humorral foglalkozik — a vicceket, a Ludas Matyi humoranyagát, a humoros neveket vizsgálja. Az olvasó azzal az érzéssel teheti le a könyvet: ha mindennap csak annyit tesz is, hogy jobban figyel beszédének tisztaságára, megállíthatja a nyelvromlást — a gondolkodás elsivárosodását. HARASZTI MÁRIA 11
