A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-28 / 48. szám
ami az egykori használati eszközök és tárgyak helyére került, miként vált e közösségek tulajdonává, olyan értelemben, hogy él-e velük és általuk, ahogy azokkal élt amelyek korábban körülfogták. Történetesen teljes értékkel pótolja-e teszem azt a lovat a kerékpár, a motorbicikli vagy a személygépkocsi ? A mindennapi beszélgetéseket, a foszt ót a rádió, a televízió? A heti kenyérsütés szertartását a bolti kenyérvásárlás? Egybefogva: mindezek a használati eszközök, gépek — törvényszerűen — óriási könnyítést jelentenek a mindennapi munkában, de úgy tűnik, hogy az egyes embert ugyanakkor kirekesztik a közösség életéből. Tisztább ez a mai környezet, komfortjával kényelmet adó, de anyagaival — fém, műanyag — idegenebb az egykorinál. Mára a falusi háztartásokból ezek a gépek kiszorították a természetes anyagokat, a fát a bőrt, a vásznat, a szalmát, s velük együtt azokat az eszközöket is, amelyeket ezen anyagok megmunkálására használtak. A társadalmi és gazdasági előrehaladás alapján ezt a folyamatot törvényszerűnek, szükségszerűnek találjuk, valaminek, aminek be kellett következnie, aminek meg kellett történnie. Ennek ellenére úgy tűnik. hogy a veszteség — nem anyagiakban, inkább szellemi-erkölcsi vonatkozásban — aránytalanul nagyobb annál, ami a helyébe került. Ma e hat faluban mintegy 1 200 televíziót 1 100 mosógépet, 500 személygépkocsit, 1 000 hűtőszekrényt, 180 telefonkészüléket — hogy csak a jelentősebb anyagi ráfordításokkal járó eszközöket említsem — található. Ha számba vesszük az átrendeződésnek ezt az oldalát is, ennek emberi és társadalmi vonatkozásait, akkor egyértelművé válik, hogy az a folyamat, ami e közösségeken belül lejátszódott az elmúlt négy évtized alatt, parasztságunk történelmének egyik legjelentősebb — ha nem a legjelentősebb — eseménye volt. S ez a tárgyi-anyagi és szemléleti váltás és változás — térben és időben — e közösségek belső kohézióját szétfeszítette, s mozgását más irányba fordította. GÁL SÁNDOR (A szerző felvételei) Kis falu a történelemben Aki csupán futólag ismeri, abban felvetődik a kérdés: hogyhogy Makranc (Mokrance), ez a jelentéktelen kis község — ma már Szepsi része — valaha szerepet játszhatott a törté nelemben? Merthogy manapság inkább az autósok rossz emlékei között él a sok közlekedési baleset okán, amiket „S" és hajtűkanyarjai idéznek elő. A község hajdan jelenlegi helyénél mintegy másfél kilométerrel északabbra feküdt valahol az Őrhegy tájékán. Miután egy tűzvész elpusztította, a mai területén épült újjá. Első írásbeli említése 1317-ből való Villa Mocrunch néven. Ekkor már temploma és parókiája is volt. 1343-ban az okiratok Felsew Mocronchként említik, ez valószínűleg azonos volt az 1419-ben emlegetett és leégett Pustamacranccal. A következő századokban nem találunk írásbeli említést a településről. A község neve 1761-ben válik ismertté, mikor is Bydeskúti János szepsi plébános — aki egyúttal Makranc plébánosa is volt — a makranci református temetőben egy nagy márványtáblát talált, rajta Gizella és Adelheide magyar királynék nevével. A leletet Bydeskúti plébános a templom falában helyeztette el. A tábla Róka János kanonok 1776-os rajza szerint a következő szöveget tartalmazza: A legjobb és leghatalmasabb Istennek szentelve. E szent templom építőjének Gizellának és Adelheidnak Pannónia szent királyai, István és László hitveseinek emlékére és tiszteletére állíttatta a méltóságos atya, Péter úr, a római szent egyház Cirjékröl nevezett presbiter kardinálisa, reggói érsek, veszprémi püspök. A nagy, 80X140 cm méretű márványtábla megjelenése megindította a vitát Gizella királyné sírhelyéről. így vált Makranc neve országszerte közismertté. Gizella királyné temetéséről, sírhelyéről a XV. század közepéig sem hazai, sem külföldi krónikás adat nem áll rendelkezésünkre. Csak a XV. században bukkan fel és a XVI. századtól kezdve terjed el ez a három különböző felfogás, mely szerint Gizella királynét — a veszprémi püspöki székesegyházban temették el; — sírja a passaui Niedernburg apácakolostorban található; — a székesfehérvári királyi bazilikában nyugszik. A három feltételezés közül a kor temetkezési szokásainak leginkább az utolsó változat felelne meg. István királyt és fiát, Imre herceget a király által alapított székesfehérvári bazilikában temették el, tehát a kor felfogása szerint Gizellát is oda kellett volna temetni. Viszont Gizella sírjáról, sőt magáról Gizelláról sem tesznek említést az 1083-as elevációkor (kiemelés, exhumáció) és az azt követő kanonizáció során sem. Ezek után a harmadik változat valószínűtlennek tűnik. Az a tény, hogy a bazilikában azóta végzett régészeti kutatás során nem bukkantak Gizella sírjára, ezt a feltevést igazolja. A szakirodalomban így kialakult egy veszprémi és egy passaui álláspontot képviselő irányzat. Az a történelmi tény, hogy az oklevelek és a veszprémi püspökök sem említik az évezred első felében Gizella veszprémi sírját, azt jelenti, hogy Gizellát nem ott temették el. István király halála után a trónra került Péter, esküjét megszegve, zaklatta az özvegy királynét, javait elkobozta és öt magát őrizet alatt tartotta. Az önérzetében sértett, durván, méltatlanul zaklatott királyné ezt nem tűrhette és elhagyta az országot, hogy haláláig azt az életmódot válassza, melyet ősei-D OP MAX S HVIVS ■ SACRI • TEMPU • OONDIT R1CI GESLAE - STEFAM-ET OLAy THI LADISLAI • .SANcTOR- PANNO NIAE • REGVM ■ DIVLS • OONIVWBVS AMPLIŐS ■ PATER-DNS PETRYA TT SANCT1 - cyRIACI» Ő R E- PBR-lAR RHEGyNVj > EPő • VÉS Pit J MIÉN MEMORIAE - VEN EIL, nek nö tagjai közül többen is gyakoroltak — apátnő legyen egy birodalmi kolostorban. Évszázadokig talány volt, hogy a legendák szövege miért nem tesz említést Gizella haláláról és eltemetéséről. Ez az özvegy királynénak Passauban történt elhunytéval válik érthetővé. Az 1449-es bambergi Annales szerint Gizella 1095-ben a passaui Niedernburgi kolostorban hunyt el. Az 1095. évi adat egyesek szerint tévedés. Ez az évszám mai napig vitatott pontja lett a témának, s emiatt a veszprémpártiak hamisnak minősítették a passaui sírt, illetve a sírépítményt — a kenotáfiumot. Ez utóbbit 1420 táján készítették és ekkor került mai helyére az eredeti sírlap is, amelyet belefoglaltak a föléje emelt síremlék talapzatába. Az eredeti sírlapon a királyné elhalálozásának csupán a napja „NONA MAI", azaz május 7-e olvasható évszám nélkül. Viszont a kenotáfium fedőlapján az „MLXXXXV" — 1095-ös évszám van kivésve. A csontváz maradványait 1911-ben megvizsgálta Birkner, a müncheni egyetem embertani tanszékének professzora és arra a megállapításra jutott, hogy a csontváz egy 60—70 éves nö földi maradványa. Ezek szerint Gizella a niedernburgi monostor apátnőjeként, feltehetően 1055 és 1065 között halhatott meg. Figyelemre méltó tény, hogy 1387-ben ereklyeként a passaui püspöki székesegyházba került Szent Imre karcsontjának egyik része is, melyet később Esztergomba vittek, de 1429-ben újra visszakerült Passauba. Talán nemcsak a véletlen egyezés műve, hogy Gizella fiának, Imre hercegnek az az ereklyéje éppen Passauba került. Hogy kapcsolódott be Makranc a veszprém-passaui vitába? Az 1761-ben Bydeskúti János plébános által a makranci református temetőben talált latin nyelvű emlékkő révén. A márványlap felirata tanúsítja, hogy az emlékeztetőnek készült az egyház alapításának emlékére és Így nem sírkő, ahogy azt a XVIII. századtól kezdve sokan állították. (Hiányzik róla az „itt nyugszik" kitétel). A makranci felirat azt is bizonyítja, hogy a veszprémi székesegyházban Isvalies Péter püspök nem látta sem Gizellának sem Adelheidnak a sírját. A kő szövege csak az alapítóról, nem pedig az ott eltemetett Gizelláról és Adelheidról emlékezik meg. Pray György, a nagyszombati (Trnava) egyetem XVIII. századi jezsuita teológia tanára nagy történelmi munkájában (Annales Regum Hungáriáé 1764) Gizella történetével foglalkozva, Passau mellett foglal állást. A makranci kő előkerülése megdöbbentette Prayt, nagy jelentőséget tulajdonított neki és történelmi szenzációt sejtett benne. Korábbi véleményét megváltoztatva, elvetette a passaui sírt és Veszprém mellett foglalt állást. Koller Ignác, akkori veszprémi püspök a passaui vonalat támogatta, de az volt a szándéka, hogy Gizella ereklyéit a veszprémi székesegyházba helyezteti át. 1888-ban a középkori eredetű makranci teplomot, életveszélyes volta miatt lebontották. A romok között Fodor Sándor akkori plébános újra rábukkant a már hét darabra törött emlékkőre, és a kassai (Košice) múzeumba küldte. 1907-ben azonban az új templom elkészültekor visszahozták és a kórusmellvéd bal oldali pillérébe falazták. Hogyan került az emlékkő Makrancra? Ki volt a készítője? Milyen alkalomból készíttette a szicíliai eredetű Péter főpap? Ezek a kérdések a mai napig megválaszolatlanok és valószínűleg örökre azok maradnak. Akad olyan vélemény is, hogy a követ Veszprém török megszállása idején valamelyik püspök vitette biztosabb helyre. Mások úgy vélik, hogy a megrendelő, Péter veszprémi püspök a közeli jászói márványbányában készíttette az emlékkövet, de mert már 1503-ban elhagyta az országot, s 1511 -ben meg is halt, a kö Makrancon maradt. Ebben valószínűleg a török megszállás is közrejátszott. Ezzel az emlékkővel indult el a nagy, három évszázados vita, melynek következtében Makranc (Mokrance) neve is belekerült a történelembe. Összeállította: id. STIBRÁNYI GUSZTÁV 13
