A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-28 / 48. szám
Ö. Vanek Alojz, nem sokat törődött a járókelőkből összeverődött kíváncsiakkal. A lényeges az, hogy Jaruska elfogadta a meghívást, s szemközt vele szintén a földbe nyomja az ásót. „Ez a Milan Petrovics megéri a pénzét" — gondolta akkor Alojz, s mar ki is mondta: — Ha ketten ültetünk egy fát, annak csak jó vége lehet. — Jaruska kezében megállt a szerszám, távolból jött mosoly suhant át az arcán, s Alojz ezt a képet még most is tisztán látta. Vagyis hét év távlatából, amikor is Milan Petrovics javaslatára az ötödik érettségi találkozón az osztály, a főorvos beleegyezésével a kórház körül harminckét nyírfacsemetét ültetett ki. A megvalósítás napján az épület körüli gyepet öklömnyi nagyságú mészporfoltok tarkitot ták, mert Milan Petrovics a tervhivatal városrendezési előadójával már előző nap munkához látott, s kijelölték a fák helyét. Mikor pedig földbe került az első csemete, kattogni kezdett a járási hetilap munkatársának fényképezőgépe. Alojz őrizte talán a legeredetibb képet; Januska tekintete ígéretes suttogás . . . Mikor ledöngölték a facsemete körül dudorodó földkupacot, a lány úgy vélte, igazítani kellene még a fa állásán, de ekkor Alojz ujjai ráfonódtak kézfejére. A férfi már megszámolta a fákat. A hétévnyi idő huszonnyolc nyírfának kegyelmezett meg. Közöttük s a második sorban a negyedik a szerelem fája. Órájára pillantott. A leletek alapján vázolt betegség olyannyira megbénította gondolkozásában, hogy akkor meg se kérdezte Danajlont: és mi lesz a vitorlázással? A 4 hajóosztály bajnoka rajthoz állhat még? Már messziről fordult vissza a fa fele. Határozatlan lépéseket tett, még egyszer az órájára tekintett. Danajlon úgy két óra múlva jöhet csak — gondolta —, márpedig a két óra elviselhetetlen lenne a fa jelenlétében. A hét év óta nem látott fa kísértésében. Hosszasan nézett a nyírfaliget fele. — Úgy látszik, Jaruska, egyszer csak a nyomodba érek — mondta ki a borzongató gondolatot. A presszóban kávét rendelt, s lehangoltan vette tudomásul, hogy az idő mindennel leszámol egyszer. Pedig a presszó semmit sem változott a hét év suhanásában; részleteiben is ugyanaz, mint annak előtte, mi több: a vezetőnő továbbra is kedves és deszkavékony. Pedig ha a fa árnyékától menekült, s ő tudta, hogy menekül, nem hitte volna, hogy be meri tenni a lábát a Liliomba. Mikor meglátta a presszó ablakait, ellenállhatatlan vonzóerő kerítette hatalmába — Minden hiába — mormolta a férfi, hiszen az egész város azt kiáltotta: Jaruska! Itt és most értelmetlen a menekülés A vezetőnő felismerte, kétségtelen, hosszasan nézte őket, mikor még Jaruskával itt ütöttek tanyát, s már meg is indult az asztal felé. Alojz a szeme sarkából próbálta feltartoztatni az asszonyt, s a nő mintha megértette volna ... Utoljára akkor jártak itt. amikor a fiú némi büszkeséggel szólt: — Elhoztam Jaruska — s szétterítették a kávéházi asztalon a vitorlás részletrajzait. — Ez a Moszkitó? — kérdezte a lány. — Ez, Jaruska, ez lesz a mi Moszkitónk. És a Moszkitó építése lett tulajdonképpen az ö egyuttjárásuk. Találkozásuk színhelye pedig az UD vitorlásegylet asztalosműhelye. Akkor Alojz már a Finn-dinghi hajóosztály bajnoka volt, s éppen hajóosztályt váltott; Jaruska Marek edző jelenléteben mondta: — Akkor átigazoltatom magamat. Alojz kezében megállt a gyalu és fütytyentett. Négy hónap teltevei zajos este zavarta a folyó szokott alkonyati arcát. „Egyleti esküvő" — jegyezték be a sportegyesület krónikájába. A fiatal házaspár egy vitorlafelszerelést kapott nászajándékba az UD-tö! — a Moszkitóhoz. Vanek Alojz visszajött a telefontól. A vezetőnő tekintetével kérdezte: Ugye őt várja ?! Ám a férfi nem akart tudni a régmúltról, idegenként haladt el mellette. Az első házassági évfordulón ajándékképpen kiegyenlítették egy fedett, kabinos vitorlás építésének licencilletékét. Jaruska név- és születésnapjára hajóépítőanyagot kért, a férfi pedig hasonló alkalmakkor navigációs műszereket kapott. Két év múlva vízre bocsátották a Sonettet, s a további szereles már a vizen történt. De az asszony mind ritkábban mutatkozott az UD mólóinál, a versenyszerű vitorlázást is megszakította. — Hajós lesz — kurjantott olykor-olykor Alojz, ha Jaruska domborodo hasára esett tekintete. Az asszony nem szólt ilyenkor, de ösztönösen valamilyen szerszám után nyúlt. Az ablakkeret fémszalagját rögzítették, s Jaruska elindult a kabin melletti fedélzeti részen, bal kezében tartotta az áram alatt levő villany kézifúrót. . . A vezetőnő letette a kávét az asztalra. Várakozón állt, s Alojz lassan felemelte tekintetét. — Nem próbálja meg még egyszer? —• kérdezte a telefon felé mutatva. A férfi bólintott, s elindult a telefon felé. A vezetőnő az asztalnál maradt. Alojz hatat fordított a helyiségnek, Danajlonnak, a tüdőspecialistának a számát tárcsázta. Beszélgetésük rövid volt. Az aszszony az asztalnál várta. — Jön? — kérdezte halkan. 14
