A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-11-28 / 48. szám
ONNANHAn^TTUK-OLmSTUK-LATTUK Új táncdivat hódít Amerikában, a merengue. A húszas években divatos onesteppel (egy lépés) ellentétben ez kettőre épül. Gyors, tüzesritmusú zenére lejtik, mégsem fárasztó. A partnerek egymás mellett, oldalt lépkedve járják, hol eltávolodik, hol meg közeledik csípőjük egymáshoz. Egyik lábukkal hosszat lépve húzzák a másikat az első után. Huszonnyolc éve házasok, három lányuk van, filmjeiket, fellépéseiket hely hiányában lehetetlen felsorolni. Joanne Woodward, a feleség, nem él férje árnyékában: más partnerekkel és rendezőkkel is forgat, és többször vállal színpadi szerepet, mint férje, Paul Newman. Őket látjuk a képen. • A moszkvai Bolsoj a Werther című Massenet-opera bemutatójára készül; az előadás rendezője: Jeleňa Obrazcova. • Maja Pliszeckaja, a világhírű balettművész játssza az Állatöv című televíziós film egyik főszerepét: a film Ciurlionisról, a kiváló litván festőművészről szól. Kuprin: SZULAMIT Alekszandr Ivanovics Kuprin neve elsősorban elbeszélései és novellái alapján vált ismertté az olvasók előtt, s úgy tartják számon, mint az orosz kritikai realizmus kései, huszadik század eleji képviselőjét. Müveiben főleg a tiszta emberi értéseket ábrázolja, amivel századunk első felének viharos évtizedeiben mélységes humanizmusáról tett tanúbizonyságot. Mindenekelőtt a cári Oroszország elmaradott társadalmi viszonyainak bemutatásával tűnt ki, de Írói fantáziáját vonzották a különleges emberek, a hétköznapitól eltérő történetek és sorsok, az egzotikum is. Ilyen témájú a Madách Könyvkiadó és az Európa Kiadó közös gondozásában megjelent Szulamit cimü elbeszélése Salamon király és az egyszerű leány szerelméről, „amely sohasem múlik el és nem megy feledésbe". A szerelmi történet — a bibliai Énekek énekének huszadik századi újraköltése — hátterében kibontakozik az ókori Kelet világa a maga végleteivel. Gyűlölet és szenvedély, fényűző élet és kegyetlenség, vallási fanatizmus és véres szertartások; itt uralkodik Salamon király, aki az Úrtól „bölcs és értő szivet" kapott, amiért nem kért magának sem hoszszú életet, sem gazdagságot, sem ellenségei életét, s aki később megértette, hogy „a nagy bölcsesség nagy szomorúsággal jár, és aki gyarapítja tudását, növeli bánatát is". Ebben az ellentmondásokkal teli világban lobban fel tragikus szerelme az egyetlen valóban szeretett asszony — Szulamit iránt. Kuprin elsősorban a leírás mestere. Képei, színei hatására szinte mi is Salamon udvarában érezzük magunkat kalmárok, papok, szolgák és katonák forgatagában. Ez a festői képesség, a tragikus végű, romantikus történet cselekményének mesteri szövése és a csodálatos nyelvezet adja ennek az elbeszélésnek a valódi értékét, amely méltán került a világirodalom remekei közé. Tenczel István ^ LELEK ÉS FORMA Csaknem hét hónapig — március 14-töl szeptember 30-ig — láthatták az érdeklődök a századforduló magyar művészetét Lélek és forma címmel bemutató kiállítást a Magyar Nemzeti Galériában Budapesten. A rendezők rendkívüli érdeklődésre számítottak — s nem is csalódtak. Vajon mi lehet a siker titka ? A „fin de siécle" letűnt világa, a századvég és a századelő „boldog békeévei" iránti nosztalgia? Alighanem ez is. Az igazi ok azonban másutt keresendő: a korszak művészete — végre! — többé-kevésbé elfoglalta méltó helyét nemcsak a szakemberek, de talán a művészetpártoló közönség körében is. Ma már vitathatatlan: ebben a nem egyszer — igazságtalanul — dekadensnek bélyegzett korban új művészet született, melynek a hatását és eredményeit a tárlat meggyőzően és látványosan dokumentálta. A szecesszió volt ez, az az irányzat, amely figyelemre méltó alkotások sorát hozta létre az ipar- és képzőművészetben, de termékenyítőén s ösztönzően hatott az építészetre, irodalomra és zenére is. Több mint 600 alkotás képviselte és jellemezte az 1896 és 1914 közötti időszak művészi életét: festmények, grafikák, kisplasztikák, plakátok, érmék, ékszerek, építészeti tervek, mozaikok, de nem hiányoztak a gobelinek, bútorok, ruhák, evőeszközök, könyvek, sőt a korabeli meghívók, étlapok sem. A tárlat a szecessziós művészet valóságos kincsesháza volt. Láthattuk Csontváry korai remekeit — többek között híres Önarcképét —, Gulácsy álomszép múlt-vízióit, amelyek már a századelőn „szürrealisták" voltak (a szürrealizmus kiáltványa csak 1924-ben jelent meg), Vaszary János különös szépségű Aranykorát, Lesznai Anna elbűvölő meseillusztrációit, Tichy Gyula meghökkentő erotikájú rajzait... S hagyhatjuk-e megemlítetlenül Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Csók István festményeit, Lechner Ödön, Steindl Imre, Pogány Móric sokszor fantasztikusnak tűnő építészeti terveit. Beck Ö. Fülöp és Ferenczy Béni érmeit, Róth Miksa szinpompás, szemet gyönyörködtető mozaikjait és üvegfestményeit? Valaha a szecesszióval kapcsolatban elsősorban felszínességet, giccsességet, hanyatlást, életidegenséget emlegettek. Majd megtanultunk néhány közhelyes fogalmat: dekorativitás, stilizáltság, vonalak játéka, ornamentika. Ám a szecessziósokkal több ennél: egy nyugtalan kor tükörképe. Ezt a tükörképet láthatták a kiállítás látogatói, akik újfent meggyőződhettek arról, hogy a „dekadens" kor gazdag örökséget hagyott ránk. Olyan örökséget, amelynek a megbecsülése nem függhet sem a divattól, sem a nosztalgiától. G. Kovács László Mestersége színész: KÁLLAI FERENC Számomra a tévében bemutatott minden színészportré megtekintése különleges élvezettel járó élményt jelent. Nemcsak azért, mert még mindig „szakmabelinek" érzem magamat, hanem talán azért is, mert a színész-fajta ember az egyedüli, akit, ha „lelki-sztriptíz"-re kérnek fel, nem szemérmeteskedik kényeskedve, hanem boldog örömmel kitárulkozik. Vitathatatlan, hogy Kállai Ferenc a mai magyar szinésztársadalom egyik legnagyobb drámai színésze. Játéka, de a riportban elhangzott önvallomása is arról tanúskodott, hogy a művész ízig-vérig színészi alkat. Meggyőződésem, hogy a pálya, a hivatás iránt érzett lelkes elkötelezettség segítette öt odáig, hogy hatvanévesen szerencsés embernek vallhatja magát. Filozofikus tartalommal telített „monológjából" (mert hiszen a riporternek alig kellett közbeszólnia) nehéz lenne néhány érdekességet kiemelni, elvégre minden elhangzott mondata figyelmet érdemlő volt. De az mégis csak az őszinteség non plusz ultrája, ha valaki ki meri mondani, hogy valamihez — jelen esetben például a rendezéshez — nem érez magában elegendő műveltséget. (Kállainak ezt a kijelentését persze inkább kérkedő szerénységnek minősíthetjük!) A színész-utánpótlással kapcsolatban Kállai Ferenc egy igen elgondolkoztató tapasztalatáról szólott, ami kb. így hangzott; a slágfertigként bemutatkozó növendékek a későbbiek során nem mindig igazolják rátermettségüket, míg a „döcögősen" indulók tehetsége esetenként tökéletessé érik, művészi egyéniségük kiteljesedik! Kovács József 4? KAMARAESTEK A BHS kamarahangversenyeinek egyik színtere a Prímáspalota patinás tükörterme volt. A beszámolóm tárgyát képező három koncert azzal emelkedett a Vigadóbeli zenekari produkciók fölé, hogy mindenkor „zsúfolt ház előtt hangzott el és a minőségi paraméterek terén is meghaladta az esti hangversenyek átlagos színvonalát. Daniela Rusó neve ma már fogalom, s ezt igényes műsorválasztásával és magas szintű tolmácsolásával vívta ki magának. Műsora, melyben Beethoven Les audieux (A búcsú) szonátája, Chopin Gyászindulós szonátája, Andrej Očenáš zongorafantáziája és Liszt grandiózus stílustereiiitö alkotása, az egytételes h-moll szonáta csendült fel, szinte lélegzetelállító volt. De jó volt figyelni, ahogy ez a filigrán, törékeny alkat hogyan képes ezt a nagy pszichikai és fizikai erőnlétet igénylő nehéz programot végigjátszani, hogyan tud úrrá lenni az oly változatos stílusú művek felett, hogyan tud úgy muzsikálni, hogy játékával megidézze a hangjegyek alkotóját s mind a négy műre rányomja az autencititás bélyegét. A csehországi Stamic vonósnégyes — annak ellenére, hogy tagjai más-más formációban és más név alatt régen művelik a kamarazenélést — jelenlegi összetételben újkeletű. így mi is most találkoztunk velük első ízben. Műsoruk első felében Mozart utolsó előtti vonósnégyesét, az 589-es Köchlszámú B-dur művet játszották, majd Bohuslav Martinu Concerto da camera alcímet viselő utolsó kvartettjét szólaltatták meg, s egy átlagos színvonalú tolmácsolás benyomását keltve távoztak a pódiumról. A szünet után azonban, mikor ötödiknek az ifjú angol klarinétos Michael Collins csatlakozott hozzájuk, megváltozott a helyzet, mert a vendégből kiáradó intenzív sugárzás a vonósok játékát is gyökeresen megváltoztatta. Collins tavalyi bemutatkozása nagy feltűnést keltett, Carl Maria von Weber Klarinétötösének mostani tolmácsolásával pedig igazolta a személye iránt megnyilvánuló érdeklődés jogosságát, mert a természetes muzsikálás könnyedsége, eleganciája, a hangszer hangjának varázsos szépsége és nem mindennapi hajlékonysága, a stílus tökéletes ismerete, melyek birtokában a Weber-mü életre kelt, joggal keltett csodálatot a hallgatókban. A Wiener Schubert Trio három rokonszenves tagja, nevezetesen Boris Kischnir (hegedű), Martin Hornstein (cselló) és Claus-Christian Schuster (zongora) abban a meglepetésben részesített, hogy megismertette velünk Dmitrij Sosztakovics még sosem hallott művét, az op. 8-as egytételes zongoratriót. Ezután megszólaltatták Dvorák hat dumkáját, végül pedig utolsó zongoratrióját, ezt az örömtől áradó B-dúr művet, mely szerzője életében nyilvánosság elé sohasem került. VARGA JÓZSEF 9
