A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-24 / 43. szám
EURÓPÁBA Dél-Törökországból elindulva a Boszporuszig szinte átszeltük az egész országot. A hosszú úton a szelíd dombokat, a dús növényzetű völgyeket, a festői fekvésű tavakat és a helyenkénti kopár síkságokat úticélunk közelében már hosszú hegyláncok váltották fel, amelyeknek hóval borított csúcsai kétezer méter fölé emelkedtek. Itt a levegő is olyan hűvös lett, hogy a magammal hozott szvetteremet — ezen az utazásomon először és utoljára — magamra kellett vennem. A RÉGI FŐVÁROSBAN A hegyvonulat egészen a csaknem félmilliónyi lakosú Bursáig, az egykori fővárosig kísért, amelyet vezetőnk „mennyei" Bursának nevezett. Túlzásnak tűnt szavai indokoltságáról — városnéző sétám során — azonban magam is meggyőződtem. A gyönyörű környezetben fekvő város közepén egy dombra építették fel a citadellát, ahonnan ez az idegenforgalmi szempontból igazi kincsestár jól látható. A csaknem háromezer éves Bursát a trákok alapították, majd a perzsák, rómaiak, bizánciak, végül pedig a törökök uralma alá került. A birodalomalapító Osman kezdte ostromolni a várost, amelyet fia, Ohran 1326—1362 között az oszmán-török birodalom fővárosává tett. Itt, a várdombon biztosítottak Osmannak nyughelyét. A későbbi világirodalom alapítójának arany hímzésű, bársonytakaró fedi koporsóját. Körülötte — kisebb koporsókban — családjának 16 legkedvesebb tagja nyugszik. Később a dzsámi mögött felépített, sokkal díszesebb Yesil Türbe lett a szultánok és családtagjaik temetkezöhelye. A 220 kisebb — nagyobb mecset, dzsámi, fürdő és sok egyéb jellegzetes építészeti emlék megtekintésére gondolni sem lehetett. Még egy régiségkereskedésbe néztem be. — Fiati nekadar? — (mennyibe kerül), mutattam egy hajlított pengéjű rövid kardra. A válasz hosszú volt. A kereskedő — feltehetően — a jatagánt dicsérhette, ám az is lehet, hogy közben az árát is mondta ... Vállvonogatásomra megérthette, hogy én csak kérdezni tudok, mert gyorsan leírta az árát. A szám meghökkentett, az igyekvő eladó ármódosításai sem hozták vissza vásárlási kedvemet. Ismarladik — búcsúztam el a csalódott boltostól, de arra gondoltam, hogy aligha látjuk viszont egymást. IRÁNY AZ „ÖKÖRGÁZLÓ "! A történelmi nevezetességei mellett iparilag és kereskedelmileg is jelentős Bursából a Márvány-tenger déli partján levő Yalovába érkeztünk. Eddig a tengeri átkelőhelyeken mindig sokat kellett vámom. Itt sem volt másképpen, mert a kikötő előtt rengeteg gépjármű és átkelésre készülő utas várakozott. A dokkok előterében már senkit sem engedtek ki a gépjárműből, ugyanis minden percben várni lehetett a behajózási utasítást. A legvégén engedték fel a kőlépcsőkön — keleti nyugalommal — üldögélő gyalogosokat. A komphajón — a várakozás miatti időveszteség ellenére is — gyorsabban értünk Isztambulba, mintha Bursából az Izmiti — öblöt megkerülve, szárazföldön jöttünk volna. Alig hullámzott a tenger vize, amikor az „ökörgázló" márvány-tengeri bejárata elé érkeztünk. A Boszporusz szó ugyanis ökörgázlót jelent. A régi görögök nevezték el így ezt a történelem folyamán már olyan sokat emlegetett földrajzi helyet. Ennek a Márványtengert és Fekete-tengert összekötő, Ázsiát Európától elválasztó tengerszorosnak a szélessége 660 métertől 3 000 méterig terjed. Ebből is következtethetünk az elnevezés okára, illetőleg eredetére, mert az apály idején az alig félkilométernyi széles vízen még a szarvasmarha is átúszott. KÉT KONTINENS HATÁRÁN Boszporusz előtt hajónk lelassított. Szinte mindenki ott tolongott, helyezkedett a fedélzeten. Kattogtak a fényképezőgépek, berregtek a filmfelvevő gépek. Volt mit megörökíteni szemmel, filmmel egyaránt. Délnyugatról érkezve jobbra Ázsia, balra pedig Európa látható. Csodálatos érzés vett erőt rajtam. Az egyik pillanatban Ázsiát néztem, a másikban már Európán pihent a tekin20 tetem. Meditálásom annyira lekötött, hogy az elém tolakodóktól sokáig alig láttam valamit az öbölszerű parthajlat mögött felbukkanó Isztambul panorámájából. A valamikori kis trák település valóban a világ egyik legfestőibb fekvésű metropolisa. A hajóról csaknem olyannak láttam ezt a várost, mint Velencét a Canal Grande-ról nézve. KONSTANTINÁPOLYI SÉTA Másnap azonban már megállapítottam, hogy a Byzantiumnak, Constantinopolisnak, Carihradnak és Konstantinápolynak is nevezett város mégis egészen más jellegű. A görögök, a perzsák, a rómaiak, a bizánciak, a mohamedánok és újabban egyre erősebben az európaiak építészeti stílusai csaknem mind fellelhetők — a két világrész határára épült — Isztambulban. Az Aranyszarv-öböl hidjai, a mecsetek, az égbe kívánkozó minaretek karcsú tornyai, a Haghia Sophia, a Pantokratos templom a szultánok volt palotái — a Topkapi Sarayi és a Dolmabahce Sarayi, a Rumeli Hisari erőd, a helyenként csaknem teljesen ép várfalak a legimpozánsabb látványok közé tartoznak. A rosszemlékű Jedikule—Héttorony zord falai az Egri csillagokat. Török Bálint rabságát, nemzeteink másfélszázados élethalálharcát juttatták eszembe. Történelme során ez a város is sokat élt át. Természeti csapások, belső pártharcok, a 1. Isztambul — Haghia Sophia 2. Hajók a Boszporusz-szorosban 3. Isztambul — nyüzsgés a tengerparton 4. Osman bursai síremléke Fotó: P. Mariot (3) és archív A
