A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-17 / 42. szám
Beke György napjainkban a 2. világháború utáni romániai magyar valóság vitathatatlanul legszorgalmasabb, leggondosabb és legátfogóbb krónikása. Újságíróként, íróként immár négy évtizede fáradhatatlanul járja az országot. Barangolásainak eredménye mintegy harminc kötet — riportkönyv, publicisztika, szépirodalom — és természetesen az a sok száz riport, interjú, tanulmány és cikk, amely elsősorban a bukaresti A Hétben, a Romániai Magyar Szóban, illetve (1965 szeptemberétől) az Előrében, a kolozsvári Korunkban, Utunkban, a marosvásárhelyi Új Életben és más romániai magyar, román, illetve magyarországi folyóiratokban, napilapokban található. A jelenleg Kolozsvárott élő szerző jellegzetes, maga választotta műfaja a szociográfiai riport, melyet magas szépirodalmi rangra emelt, közvéleményt formálóvá tett és a mai egyetemes magyar írásbeliség élvonalbeli színvonalán művel. A riportkönyvek az eddig kiadott műveinek mintegy felét teszik ki. Elolvasva, áttanulmányozva őket képet kapunk Erdély mai társadalmáról, az ott élő emberek és népek sorsproblémáiról, melyek széles látókörű és bátor, érzékletes és tárgyilagos megjelenítése oly népszerűvé s keresetté tette a szerző írásait. Beke György ezenkívül egyike azoknak a romániai magyar értelmiségieknek; akik a lehetőségekhez mérten, vállalva a nehézségeket is, céltudatosan utat törnek a moldvai csángó-magyarok újrafelfedezése felé, manapság .szinte már elfeledett tájakat, közösségeket hozva be ismét a legszélesebb köztudatba. Könyvei ezért nem porosodnak a könyvesboltok polcain, s már a megjelenés hetén szinte szétkapkodják őket. Szilárd meggyőződésem, hogy ezeket a munkákat nem mellőzheti egyetlen olyan történész, szociográfus vagy társadalomtudós sem, aki napjainkban vagy a jövőben a romániai magyarság huszadik századbeli sorsát kutatja, az iránt érdeklődik. Munkájának célját Beke György egy interjúban, melyet a Román Televízió egykor volt Magyar Nyelvű Műsora sugárzott 1983. május 30-án, tömören, egy mondatban így fogalmazta meg: „A romániai magyarság A fájdalom jelképeként jelenik meg a tör a hét évszázada leírt Ómagyar Mária Siralomban : „0 igoz Simeonnak bezzeg scouuo ere en erzem ez buthuruth kyt niha egyre (Ó igaz Simeonnak bezzeg szóvá éré, én érzem az bútürüt, kit niha égíre). Pais Dezső értelmezése szerint: Ó igaz Simeonnak biztos szava éré Én érzem a bútort Mit hajdan igére. A bútör (azaz a búnak tőre) a metaforának legelső példája a magyar költői nyelvben. Maga a tör átvitt jelentésben ma is használatos, jó néhány szókapcsolatban előfordul: fájdalom tőre, a szenvedés tőre, tőrt döf valakinek a szívébe: nagy fájdalmat okoz. A szó konkrét jelentésére már a XV. századi kódexeinkben sok példa akad, többek között a Müncheni Kódexben is: „Fordehad, te teredet e helére menden, ki tért vend, tér miat vez (Tedd vissza a tőrödet a helyére, mert mindenki, aki tőrt ránt, tör miatt vész el). Az 1519-i Debreceni kódexből ezt idézhetjük : „Kezében egy veres tér vala (Kezében egy vérös tőr vala)". Értelmező Szótárunk jelentését így fogalmazza meg: Két-, háromvagy négyólű rövid, könnyű szúró fegyver. Szemléltetésül a közismert Arany-sorokat idézi: „A radványi sötét erdőben /Halva találták Bárczi Benőt. / Hosszú hegyes tőr ifjú szívében ..." Ebben a jelentésben már elaRiportúton BEKE GYÖRGGYEL mai közérzete érdekel elsősorban." Aztán hozzátette, hogy ezért kezdett el rendszeresen foglalkozni a szükebb történelmi Erdélyen kívül élő szórványmagyarsággal is. A fokozott figyelem szükséges, hangsúlyozta Beke György, mert: „A szárazföld nem mindig veszi észre a szigeteket, de a szigetek mindig nagyon figyelik a szárazföldet." Elgondolkoztató, érdekes, megjegyzésre méltó szavak. Ilyen megfontolások alapján, több értékes levéltári anyaggal kiegészítve, gondozta és szerkesztette a múlt század második felében Bukarestben működő lelkész és tanító Koós Ferenc Életem és emlékeim című naplójának új kiadását 1971-ben. Ezzel a bukaresti magyar nyelvű oktatás és népélet fontos dokumentuma és forrásműve vált ismét elérhetővé. Itt említem meg, hogy maga Beke György is huszonkét évet töltött Bukarestben mint a Romániai Magyar Szó illetve az Előre belső munkatársa, riportere. A csángó-magyarok iránti érdeklődését már említettem. Hozzáteszem, hogy e néptöredékhez szerzőként egyebek közt bensőséges, családi szálak is fűzik. Míg ő maga uzoni (Kovászna megye) születésű (1927) székely, addig felesége egy kétfalusi (Brassó megye) csángó-magyar család sarja. Ennek a családnak a krónikája a Fölöttünk a havasok című könyve, mely 1980-ban jelent meg. A csángó-magyarok mai életével, problémáival, az általuk lakott helységek, tájak egy részével már korábban is foglalkozott. Az 1974-ben kiadott Feketeügy című kötete, mely a témát újra a köztudatba emelte, jelentős, nagy visszhangot kiváltó eseménye volt a romániai magyar szellemi életnek. Nem kisebb érdeklődéssel fogadta népes olvasótábora Erdély egy-egy megyéjét bemutató riportkönyveit, melyek a hetvenes évek közepétől jelennek meg. Az 1975-ben kiadott Szilágysági hepehupa a Szilágysággal ismertet meg minket. Főként az Ady-titok izgatja Bekét. Á költő itt nőtt fel, emléke lépten-nyomon megtalálható, nemcsak a tájban, de az emberekben is, derül ki többek között a kötetből. A Nyomjelző rokonság (1978) Fehér megyéről szól, melyet anyai nagyapja, az egykori nagyenyedi diák társaságában járunk be. Beszterce-Naszód megyei barangolásra hív meg a Búvópatakok (1980). Rendkívüli szakmai siker volt a Boltívek teherbírása (1983), amelyben Máramaros és Szatmár megyéből tudósít, megörökíti találkozásait a kurucokkal, azok utódaival, Kölcsey Ferenccel, annak ma is élő hatásával. A könyv Beke György teherbírását is megmutatta. Bihar megyei utazások, kutatások eredménye Beke György legújabb (1984) riportkönyve az „Itt egymásra találnak az emberek". A szerző ebben a kötetben is arról ír, ami a vegyes lakosságú tájakon fontos és lényeges, ami egymás megsegítéséről és megbecsüléséről tanúskodik, arról ami öszszeköti a népeket, nem hallgatva el a problémákat, megoldásra váró dolgokat sem. Biharban magyarok, románok, szlovákok élnek, s dolgoznak évszázadok óta együtt. Az itteni Érsemlyénben született Kazinczy Ferenc. A tegnapi és a mai Nagyvárad, Ady és a Holnaposok városa, a magyar és a román kultúra találkozása. Arany János szülőhelye: Nagyszalonta, munkások, parasztok, értelmiségiek mind helyet kapnak, a kötetben, bizo-KINCSŐNK A NYELV Tőr, szablya, panganét... vulóban van, fegyverként ma már alig használatos, annál elevenebb az egyik vívósportban, a tőrvívásban használatos eszköz neveként. A szó képzett formája, a Tőrös személynévként már a XII. században előfordul. Régiségét tehát korai előfordulása is bizonyítja s még inkább etimológiája. Finnugor eredetű, a rokon nyelvi megfelelőkben fejsze, bárd, szekerce, él, penge a jelentése. Még inkább elavulóban van egy másik fegyvemevünk: a hajlott pengéjű görbe kard jelentésű szablya. Klasszikusaink műveiben gyakran előfordul, hadd idézzük csak az emlékezetes Zrínyi-sorokat: „Nem Írom pennával ... De szab/yám élivei. Ellenség vérivel. Az én örök híremet.” Nyelvtörténeti Szótárunk sok adatát közli a régiségből, többek között Bornemissza Péternek Detrekön kinyomtatott énekeskönyvéből: „Mi ellenségbe eles szablyakot feienc felett forgatna". A szablya úgynevezett vándorszó, megvan számos európai nyelvben, például a franciában, a németben, az oroszban és a szlovákban is. Ez utóbbiban šabľa alakban. Eredete nem tisztázott. Etimológiai Szótárunk szerint: „Terjesztésében a magyar nyelvnek igen jelentős szerepe volt, de hogy a szó a magyarban keletkezett volna, arra biztos ... támpont nincs. A szab ige származékaként való magyarázata többrendbeli nehézségbe ütközik : nincs régi szabol származék, amelynek igeneve lehetne; a szab kimondottan vág jelentése csak viszonylag késői idöbőj adatolható." A panganét nyelvjárásainkban még itt-ott fellelhető, mégis inkább csak irodalmi emlékeinkből, elsősorban Petőfi verséből ismerjük. A Deákpályám című, makaróni nyelven megírt költeményének utolsó strófája így hangzik: Ergo mentem és vagáltam (csavarogtam) A hazában szanaszét; Verte tandem (végül) a bal combom Kard ... azaz hogy panganét. nyitva, hogy népek, kultúrák, emberek egymásra tudnak találni kellő megértéssel, s az előítéletek félretételével. Már csak ezért is érdemes elolvasni ezt a könyvet. Aztán pedig szükséges elgondolkozni azon, hogy vajon miért nem születnek szűkebb tájainkon, a csehszlovákiai magyarság körében is hasonló müvek. A szociográfiai irodalmi riportot nálunk, a csehszlovákiai magyar írástudók körében szinte senki nem űzi manapság. Kivételt szerintem csak Gál Sándor, részben Mács József, s a hatvanasévekbeli írásaival Dobos László képez. Duba Gyula, Zalabai Zsigmond irodalmi szociográfiáját természetesen nem lehet a riport kategóriájában tárgyalni. Persze lehetne még néhány nevet, írást említeni. Ez azonban mit sem változtat a mai szomorú, érthetetlen helyzeten. Érthetetlen, mert a szlovákiai magyar sajtó igényelné ezeket az írásokat, s bizonyára az olvasó is szívesen fogadná őket. A Sarló, a két világháború közti csehszlovákiai magyar tényfeltáró riportok, valóságirodalom hagyománya is erre kötelez. A tűznek nem szabad kialudnia. Szükséges, hogy íróink és újságíróink végre térben és időben, keresztül-kasul, átfogóan és kimerítően bebarangolják Csehszlovákia magyarok lakta vidékeit, s a múltat idézve elősegítsék a jelen jobb megértését, helyünk, szerepünk tudatosítását hazánkban, Közép-Európában, á világban. Egy hosszabb, néhány órás, éjszakába nyúló bukaresti beszélgetés alkalmával meggyőződhettem róla, hogy szellemi életünket, irodalmunk fejlődését, alakulását Beke György is figyelemmel kíséri. Példa erre Duba Gyula Vajúdó parasztvilágának romániai magyar kiadásához irt tartalmas esszéutószava. Megfigyelései valóságirodalmunkról megjegyzésre méltóak. Kár, s csak sajnálni lehet, hogy Beke György riportkönyvei nem jutnak el hozzánk rendszeresen, és sajtónk is csak ritkán foglalkozik velük. Pedig okulhatnánk példáján. KOKES JÁNOS A „szurony, bajonett" jelentésű panganétnak úgy látszik, kurta élete van nyelvünkben. Eső adata 1794-ből való: „az Puskáját, fel-tett Panganettel-néki szegezvén". Az irodalomban, például Szigligetinél banganét, a nyelvjárásokban pangallét, mangánét alakja is előfordul. A panganét német eredetű, akárcsak az első világháború emlékét idéző bajonett. Mindkettőnek végső forrása a francia baionette. Maga a francia szó annak a dél-franciaországi városnak a nevéből a Bayonne-ból származik, ahol ezt a szúrófegyvert először gyártották. A bajonettnak, illetőleg a panganétnak magyar megfelelője a szurony: nyelvújítási szó. Szontágh Gusztáv alkotta 1833-ban. Bár a három fegyvernév közül a legfiatalabb (a bajonettra is már 1759-ből van adatunk), mégis a legerősebbnek bizonyult, német eredetű megfelelőit kiszorította a nyelvhasználatból. Elevenségét nemcsak az bizonyítja, hogy számos összetételben használatos (szuronycsata, szuronyszíj, szuronyroham, szuronyhegy, szuronyhüvely), hanem az is, hogy átvitt értelemben is gyakran előfordul. Például a diktatúrát szuronyokra támaszkodó hatalomnak nevezzük. Átvitt jelentésére találunk példát Juhász Gyula egyik versében is: Harangok, ágyúk, szuronyok helyett Zengjen, ragyogjon már a szeretet! KÁZMÉR MIKLÓS 11
