A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-11 / 28. szám
fi MIROSLAV KA PÉK MICSODA GÓL! PJ — Ha meg akarná határozni a Bohó jellemének különösségét, a maga szavai szerint, mi az, ami rá a legjellemzőbb, ami tőle elválaszthatatlan, ami nélkül nem tudná őt elképzelni... — A Slavoj nélkül! — vágott a szavába Gesztenyés apó. — A Slavoj nélkül? — Az őrnagy húrként megfeszült, a lélegzete meggyorsult, láthatóan érezte, hogy jó nyomon jár. — Ez talán az ö saját gyermeke? — A sajátja? Ahogy vesszük, inkább a kollektíváé — válaszolta az öreg Gesztenyés, kis gondolkodás után. — És ö kisajátította ? — A klubunkat valamennyien a sajátunknak tekintettük. — Az öreg feje himbálódzó haranghoz hasonlított, amint meggondoltan bólogatott. — De Bohó — ő már valósággal fanatikus. Eladta a lelkét a futballnak, akár az ördögnek. — A szentségit! — káromkodott Kurta százados. — Nem mondhatta meg mindjárt, hogy a futballklubról van szó? És mit szól ehhez a felesége? — Melyik? Az első. vagy a második? — Gesztenyés apó látta az arcukon, hogy meghökkentek, ezért magyarázattal szolgált. — Ő ugyanis az első feleségétől elvált, és elvette a titkárnőjét, Julinkát, egy szép, tiszta leánykát. De a Slavojt jobban szereti. — Ha egy férfi bármit is jobban szeret, mint a saját feleségét, akkor boldog — könnyített a lelkén önkéntelenül a százados. Az öreg megragadta a százados nyakkendője végét és hevesen megrántotta. — Ha olyan felesége lenne, mint Julinka, soha nem mondana ilyet. Egész nap nézné, mint egy képet és minden nap szebbnek látná. El tud képzelni egy porcelánbabát, méghozzá élőt? Ilyen lány a Julinka. Sajnos, elkövetett egy nagy hibát. Gesztenyés apó elhallgatott. Ismét bólogatott, de ezúttal szenvedő arckifejezéssel. Az őrnagy már azzal kezdte gyanúsítani, hogy szándékosan csigázza az idegeit. — Milyen hibát? — faggatta tovább az őrnagy. — Hogy a mi igazgatónkhoz ment férjhez. Ezt nem kellett volna megtennie, szegénykének! Kurta százados hangosan sóhajtott, de nem Julinka sorsa, hanem a saját családi bonyodalmai miatt. A sóhajt megtoldotta egy kérdéssel. — Nem klappol köztük a dolog, mi? — Főleg akkor nem klappol, ha a Slavojnak sem klappol. Bizony, egy olyan emberrel élni, aki a futball bolondja, nagy keresztet jelent. — Szóval Bohónénak nem nőtt a szivéhez a sport! — A szívéhez nőtt. Csakhogy nem a futball, hanem a tenisz. Nagyon nehezen viselte el, amikor a teniszütőt fel kellett cserélnie .. — ... a fakanállal! Gesztenyés apó kutatóan nézett a századosra, vajon komolyan gondolta-e azt, amit mondott, azután megrázta a fejét. — Hová gondol, a főzés nem érdekli, ebből a szempontból nem járt jól az igazgatónk. Júliának egyszerűen szögre kellett akasztania a teniszt és színlelnie, hogy érdekli a futball. Ezt jól csinálta, és így hamarosan összeházasodtak. Ha tudnák, mennyit erőlködött az esküvő után, hogy a férjét jobban lekösse, mint a Slavoj, nem is sejtik, mi mindenről számolt be nekem! Én ugyanis mindig a Julinka bizalmasa voltam. Kurta százados az őrnagyra nézett és azonnal elhessentette a nyelvére tolakodó kérdést, hogy mi mindenről vallott a szépséges Júlia Gesztenyésnek. Nagyon is jól ismerte a parancsnokát és megértette, hogy éppen ebben a pillanatban vette kezdetét az agyában a tűzhányó tevékenysége. Elképzelte. amint homloka verejtékgyöngyeinek tanúsága szerint is, minden képességét ennek az elemi kitörésnek az irányítására ösztönzi, hogy az szétáramoljon a nehezen, nagyon nehezen kiismerhető, szinte elképzelhetetlen labirintus gondolatai csatornáiba. Hallatlan összpontosításra és türelemre van erre szükség, mert a helyes út keresésénél elengedhetetlen az állandó visszatérés, a szüntelen újrakezdés, amíg meg nem oldódik a bonyolult elágazások és ezáltal az egész eset titka. Gesztenyés apó is úgy nézett az őrnagyra, akár egy látomásra. Kis idő múltán mindketten észrevették, hogy szorosan összehúzta a kicsiny, csaknem nőies vonalú szája sarkát. — Már pedzi! — lehelte a százados abban a hiszemben, hogy életének nagy példaképe már csalhatatlanul közeledik a talány megfejtéséhez. Fürge őrnagy bólintott és néhányszor szipákolt. — Már pedzem. — ínyenc kéjjel nyalta meg az ajkát, amikor Kis Medve főpincér dupla adag disznótorossal állt meg előtte. — Hallja, öreg, mikor játssza az a maguk Slavoja a legközelebbi mérkőzését? Az öreg ráncos arca grimaszba torzult, ő maga összerándult, mintha hirtelen gyomorgörcsöt kapott volna. — Ne is említse, őrnagy elvtárs, azon a mérkőzésen dől el minden. — Hogyhogy minden? — A továbbjutás az országos bajnokságba. Vagy mindent megnyerünk, vagy mindent elveszítünk. Már most fáj tőle a hasam. Fürge őrnagy a disznótoros első falatjától különös sugallatot kapott. Amilyen hirtelen jött, annyira ellenállhatatlan volt. — Apó, vigyen el magával arra a mérkőzésre! Az öreg Gesztenyés a két füléhez kapott, és úgy meghúzta, mintha ki akarta volna tépni, majd örömében kacsintott. — A krisztusmáriáját, ez aztán a meglepetés! Persze, hogy elviszem, örömmel. Egyébként szokott fogadni a Sportkán. őrnagy elvtárs? — Nem, nem vagyok híve a munka nélkül szerzett nyereségnek — mondta. A válasz szigorú volt és hazug. Fürge őrnagy már sok pénzt költött a sportfogadásra, de soha nem talált el többet két számnál, nemhogy nyert volna. — Én már nyugdíjas vagyok, igy jogom van a munka nélküli nyereségre. Ön szerint milyen számok nyernek a következő húzáskor? Diktálja le nekem, mint jó ismerősének — hízelkedett az öreg. Az őrnagy a homlokát dörzsölte. — Ma heted ike van. Szorozza meg az egyest, kettest, hármast, négyest, ötöst és hatost héttel. Próbálja ki! De ne engem szidjon, ha semmit se nyer! — Nyerni fogok — bizonygatta Gesztenyés apó. — Hiszen ön mindentudó. Most pedig megyek. Látják, a cimboráim jelzik, hogy mindjárt vége a mérkőzésnek. Szeretném látni és hallani, hogyan fütyüli ki a közönség mindkét csapatot. Szóval megegyeztünk. Őrnagy elvtárs, holnapután tizenhat óra nulla nulla perckor várom önt a Slavoj stadionja előtt az egyes pénztárnál... — Mit szólsz mindehhez? — kérdezte az őrnagy, miután elbúcsúzott Gesztenyéstől és jó étvággyal bekebelezte a disznótorost. Ez a kérdés megerőltető gondolatsort indított el a századosban. Közben a jobb kezébe vette hosszú hajának egy fürtjét és az arcát ütögette vele, mintha az borotvapamacs lenne. Végül megszégyenülten feladta. — Semmit. Nem értem az egészet. Egyszerűen hiányzik belőlem a te tehetséged. Akaratom még lenne hozzá, sőt abból futná a legmagasabb funkcióra is, csakhogy az akarat magában véve nyilván nem elegendő. Az őrnagy elnevette magát, ha ugyan előtörő csukladozása nevetésnek volt minősíthető. Kis Medve föpincér odafutott és megkérdezte, nem ment-e a falat cigányútra, mert szívesen hátbaütögeti, ez irányban nagy tapasztalatai vannak. Nemrégiben ilyen szolgálatért egy szobrásztól, aki a borjúláb egy falatjával a műfogsora egy darabját is lenyelte, egy kis elefántszobrot kapott ajándékba. — Ma, Kis Medve nem kap elefántot — figyelmeztette őt a százados. — Az őrnagy elvtárs fogsora jól tart, mindössze a nevetéstől fulladozik. Az aggodalma azonban megalapozott. A parancsnokunk nevetése mindenkit elborzaszt. Kérjük a számlát, fizetünk! Fürge őrnagy és Kurta százados a munkahelyükre visszatérőben elhatározták, hogy szétnéznek az építkezésen, amelyet eddig csak az ablakból láttak. Az építőmunkások sürgölődtek, nyilván igyekeztek, amint azt Mehere is mondta, bepótolni a futball miatt elmulasztottakat. — Érdekes, hogy itt nem zavar a zaj, az irodában meg majd szétreped tőle a fejem — csodálkozott a százados. — Ez azért van, mert itt beleéled magad a más munkájába, míg az íróasztal mögött a sajátodba kell magad kényszeríteni, ezért zavar a másoké — okoskodott Fürge őrnagy, és az egyik munkáshoz lépett, aki tétlenül támaszkodott a lapátja nyelére. Ez az ősi szerszám szinte nevetségesen hatott itt a tudományukat fitogtató hatalmas gépek között. — Hát mit szól a mérkőzéshez? — Az őrnagy vidám volt, és cigarettával kínálta az ácsorgó férfit. Mindig volt nála cigaretta, bár ö maga nem dohányzott. Az építömunkás tetőtől talpig végigmérte. — Vegye ki maga a dobozból, a maga keze tiszta. — Óvatosan, hogy az őrnagyot be ne piszkitsa, átvette a cigarettát és rágyújtott. — Melyik mérkőzéshez? Ahhoz, amelyik a világban folyik? Ha a rádiótól jöttek, akkor forduljanak a tábornokhoz, nekünk nincs nagy szavunk, ha úgy mondjuk is, hogy az emberiség jövője a mi kezünkben van. Igaz, hogy ha minden a visszájára akarna fordulni, akkor aztán alaposan beolvasnánk nekik. — Én a futballmérközére gondoltam, amit az imént néztek — tette fel világosabban a kérdést az őrnagy. — Ja, a futballra ? — A munkás teli tüdő-14
