A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-10 / 41. szám
— Mindez némi írói siker után történt. Mondd csak. mi volt az oka a hallgatásodnak? És mit jelent számodra ,.újra indulni", amint te fogalmazod... ? — Alkatomtól függően én mindig változatosan éltem. Életemben gyakran voltak mélypontok, és ritkábban kiugrások. Gyermekkoromban is többször előfordult, hogy az egyik esztendőben a legjobb tanulók közé tartoztam, a másikban a legrosszabbak közé. Ennek a ziláltságnak társadalom-lélektani hatásai is tetten érhetők. Csallóköz konzervatívabb. igencsak „zárt", elmaradott községében nőttem föl, és nagyon mostoha körülmények közt. Tanulmányaimmal nem dicsekedhetek. Amit tudok: azt önképzésemnek köszönhetem. S ha visszarévedek erre a harmincöt esztendős múltamra, akkor szembeötlőn azt látom, hogy viadalaimban mindig egyedül voltam. S eredményeim attól függtek, hogy az adott pillanatban milyen szellemi és fizikai erőben voltam ... Amikor imi kezdtem, sokat bizonytalankodtam, s mint mindig (aki gondolkodik és töri magát) örök-magányosan, és semmiféle előjel nem mutatta, hogy figyelemre méltót is teremthetek. Aztán ebből a bizonytalan háttérből fokozatosan és egyre határozottabban hoztam magamat előtérbe. Harmincéves koromra én már sok mindent tudtam. Nem valamiféle nagyképűség mondatja velem: egyszerűen erre a pályára tettem fel az életemet. Szóval megtanultam írni. És ezt úgy tettem, hogy nem köteleztem el magamat sem a szülőfalummal — Dunavajkával —, sem pedig valamiféle hígított népiességgel, vagy egyéb irányzatokkal. A korai dolgaim realisták voltak a „klasszikus" értelemben. S nagyon merevek, felszínesek. Később valamiféle tündén realizmus következett, majd megint más. Közben figyeltem idősebb pályatársaimat: váratlanul elbizonytalanodtak. És itt álljunk meg egy pillanatra. Tudod, engem akkoriban közel egy évtizeden át izgatott a vereség kérdésköre. Ha veszítünk, akkor miért? S amint így töprengtem: arra eszméltem, hogy ezek a fiúk és lányok, kik előttem jártak, nem készültek fel eléggé a feladatra. így aztán én erre összpontosítottam. Szinte fél esztendő alatt elkészült „A másnapos város" c. könyvem anyaga. És ez akkor a léthelyzetemhez mérten nem volt rossz „dobás". Eléggé jó kritikát kaptam. Meghívtak író-olvasó találkozókra is. De hadd mondjak egy igen fontos tényt. Már amikor ezt a könyvet írtam, olykor-olyMindenki lehet nyelvművelő Igen találó, szellemes címet — Nyelvi babonák — választott könyvének Szepesy Gyula, amikor sok évtizedes kutató, kereső munkája után csokorba kötötte a nyelvhelyességgel ellentétben álló vélekedéseket, babonákat. A babona ugyanis tévhit, és a nyelvi babonák is tévhiedelmeken alapulnak. Szepesy Gyula szerint: „Nyelvi babonát terjeszt az a nyelvész, nyelvművelő, író, újságíró vagy bárki más, aki helytelennek nyilvánít olyan nyelvi eszközt, amely a nyelvhelyességi elvek értelmében nem hibáztatható". Továbbá: „Nyelvi babonát terjesztenek azok is, akik idegenszerünek, mondjuk: germanizmusnak bélyegeznek olyan nyelvi eszközt, amely ismeretlen a forrásul megjelölt idegen nyelvben, vagy már abban a korban is járatos volt nyelvünkben, amikor a forrásul megjelölt idegen nyelv még nem hatott rá" — ítéli meg a szerző. HISZEK A MŰVÉSZET TJSZTASÁGÁBAN... (Beszélgetés Vajkai Miklóssal) Vajkai Miklós 1950-ben született. Eddig két önálló elbeszéléskötete (A másnapos város. Veszteglők) jelent meg a Madách Kiadónál. Huszonegy esztendősen kezdett prózát írni. Számos nyaktörö kitérővel jutott el az irodalomig. S néhány röpke hónapot leszámítva: mindig kétkezi munkásként kereste meg a kenyérre valót. A korábban gyakran, szinte állandósult rendszerességgel publikáló író az utóbbi esztendőkben elhallgatott. kor léghiányt éreztem. A szövegeim tere olyan kicsi volt, hogy tudtam: bajban vagyok. Talán sohasem tudok majd kitörni. Ekkor már kilenc álló esztendeje izgatott a monumentalitás. De mindig alulmaradtam vele szemben. Nézd, ahhoz, hogy az emberi életet valódi és látszati gyürűzéseiben megmutassam, a hajdani miniatűr-forma és az írói fölfogásom egyaránt nem volt „elfogadható". A 19. századi értelemben vett realizmusig akartam eljutni, de azzal a többlettel, amit a 20. századból megtanultunk. Hiszen a mai izmusok és a tegnapiak nem tagadhatók le. Ha Írói pályám folytatását akartam, csakis ebben láttam a jövőmet. De ez a pálya kibicsaklott. Megtörött. Úgy éreztem: véglegesen. Az életem végül is befolyásolja alkotás-vágyamat. 1985-ben hosszú csönd után döntöttem. S remélem: több ilyen hallgatásom nem lesz. Év végéig elkészültem egy hétéves elbeszéléskötettel. Hogy mit jelent számomra a megjelent írás? Mérhetetlenül nagy — és a szó legszorosabb értelmében mondom —, fenséges dolog. Az ember végül is a halhatatlansággal játszik. Értsd ezt a halhatatlanságot úgy, mint az alkotás utáni vákuumot. Ezredmásodpercnyi tökéletes csönd. Akár az elrobogó vonatszerelvény mögött kialakult léghiányban már ott a fergeteg lehetősége. A megalkotott mű maga után ránthatja mindazt, ami már nem irodalom, de maga a pőre élet. Különben is: részemre az irodalom csakis akkor érdekes, ha nem csupán egy szó-halmaz, szöveg, stb kerül elém. Én még mindig hiszek a tiszta művészetben. Abban, hogy kialakítható, megalkotható egy táj, egy letűnt vagy csupán a képzelet falán létrehozott kor. Hiszem, hogy az irodalom az idő múlásával visszanyeri hajdani erejét. Ha írok: nem engedem hogy a hőseim hazudjanak. Hogy a táj hazudjon. Végül is Gúnyárd megye: tetten érhető. Csak figyelmesebben kell olvasni. — Új könyved kéziratának címe: ..Lusta por". S mire e sorok napvilágot látnak. e kézirat már a kiadóban lesz. Azt hiszem, hogy az 1985-ben irt elbeszéléseidben teljesülnek a hajdani elvárásaid. Új írói korszakod kezdődött el. Mikor teljesedik majd ki ez az időszakod, és milyen munkákban? — Pontosan látom, hogy melyek azok a munkáim, amiket most kell megírnom. Ezek rendre nagy lélegzetű elbeszélések lesznek. Sok-sok gondolati áttétellel... és többszörösen keretes szerkezettel... A mostani elbeszéléseim színtere kisvárosi munkáskörök és nagyvárosi értelmiségiek közösségei. Ami foglalkoztat: maga az emberi lét kérdésköre. Mi végre vagyunk itt? S ha már ide teremtődtünk, mi a teendőnk? A 20. század végén élünk már. S oly nehéz és ellentmondásos korban, amelyre még nem volt példa a világtörténelemben. — A hőseid: önmagukat és a kort vizsgáztatják. — Előttük, akárcsak magam előtt a múltjuk szinte lemeztelenítve, matematikai egyenletként, tényként jelenik meg. Egy alkalommal mindannyian beismerjük hibáinkat. Tévelygéseinket. Talán a végső elnémulás előtti percben. Talán, mikor felszállunk a Tonk-Pressvár közötti Ganprexán Expressre... — Az irodalomkritika lényegében pozitívan fogadta eddigi munkáidat. Te elégedett vagy eddigi teljesítményeddel? — „A kóválygó", „A Vár", „A novella tartalma", „Leírás" c. írásaimmal és az új kéziratommal elégedett vagyok. Kb. ennyit vártam el önmagámtól... — S a kritikák szövegeivel mennyire vagy elégedett? — A könyveimnek nem volt különösebb sikere. A bemutatkozás pillanatát így túléltem. Eleinte még zavartak a hízelgő jelzők, amelyekkel a tehetségemet bizonygatták. Később nemigen törődtem sem az ismertetésekkel. sem a kritikákkal... Akiktől szívesen vettem volna, hogy fölfigyelnek rám, esetleg ledorongolnak, azok jótékonyan megfeledkeztek rólam. Mintha azt akarták volna ezzel — kimondatlanul is — üzenni, hogy az igazi dobásom még hátravan. És ez igaz is. Itt köröttem is vannak jobbak, nagyobb tudásúak, körültekintőbbek, iskolázottabbak. Például szívesen cserélnék tudást Koncsol Lászlóval és Dobos Lászlóval. Szóval a kritikák jelentős része széna-szalma egybehordva. A pontatlanság oly sok volt, akár egy íráson belül is, hogy kapkodhattam a fejemet. Pl. nem tudok mit kezdeni olyan kritikai megállapítással, hogy a „megyét" Közép-Európaként értelmezi, miközben az első könyvem egyik munkájában én 1800 négyzetkilométerről beszélek. De voltak kirívóbb félreértések is, olykor már gyermetegen nevetségesek. Én Alabán Ferenc írását tartom figyelemre méltónak. Kár, hogy nem foglalkozott a falusi környezetben játszódó történeteimmel is. A többi fából vaskarika. Persze, a két kötetnyi megjelent elbeszélésemmel sem könnyű mit kezdeni. Leginkább a városokban játszódó történeteim körül vannak „bajok". Miért? Mert ezek az áttételes írásaim nem egyforma színvonalúak, és ha nem jön ki a lépés, arról talán csak én tudok, s a kritikus csapdába eshet. Ezek a létezés-központú írások az adott formájukban, a megvalósításukban csalások, játékok, szellemi kicsapongások és keményen kiizzadt munkák is lehetnek, és kritikus legyen a talpán, aki vállalja, hogy kideríti: egyáltalán ki vagyok és mit akarok. Csaltam-e vagy alkottam? Akik ezt eldönthették volna: bölcsen kivártak. S talán éppen a kedvükért írok ma is. ZSEMBERI ETELKA KINCSÜNK A NYELV A kérdésre, hogy honnan származnak a babonák, imigyen adja meg a választ: „A nyelvi babonákat jórészt nyelvészkörökben „termelték", s a babonák forrása az a felszínes nyelvészeti tevékenység volt, amely nem terjedt ki a nyelvi jelenségek tüzetes vizsgálatára." Úgy véli, hogy a nyelvhelyességi babonák terjesztői a nyelvészeken kívül a tanárok, régebben és napjainkban is. A babonák hordozói pedig az „iskolázott emberek", azok, akik olyan iskolákból kerültek ki, ahol a tanítók főleg az alaptalan nyelvhelyességi szabályokat sulykolták növendékeik fejébe. De a babonák hordozói és terjesztői a „nyelvészkedő" hivatalfőnökök is lehetnek, az élet minden területén, akik tilalmaznak egyes szavakat, kifejezéseket beosztottaiknak, míg másokat rájuk erőszakolnak. Mindezeket a szerző könyvének előszavában fejtegeti, és hangsúlyozza, hogy a babonák elleni harcban régebben Arany János állt az élen. Napjainkban Lőrincze Lajos fejt ki terjedelmes, mélyreható, elemző munkát és már az ötvenes években megállapította: „El kell távolítanunk azokat a hamis tilalomfákat, azokat az áltörvényeket, amelyek valamilyen eredetileg helyes nyelvi szabály félreértése vagy valamilyen nyelvi jelenség önkényes magyarázata folytán keletkeztek. Ezek a nyelvművelő babonák sokszor szinte kiirthatatlanok; erősek és rombolók." A könyv a továbbiakban 23 pontban, fejezetben taglalja az egyes jellemző és gyakori nyelvi babonát. Szepesy Gyula a lenni + -va, -ve igeneves szerkezettel kezdi és a „mondattani" babonákkal fejezi be mondandóját, színesen, sok-sok szemelvénnyel, idézettel. kézenfekvő példával támasztja alá állításait. A szerző könyvének egyik fejezetében biztatja olvasóit, mondván: „A nyelvművelés nem a hivatásos nyelvészek privilégiuma. Mindenkiből bármikor lehet nyelvművelő, sőt nyelvész. A nyelvművelés megtanulható." Jólesnek ezek a becses, biztató, ösztönző gondolatok, de akaratlanul is Barcs Sándor szavai jutnak az eszembe, a doppingtól még senki sem tanult meg futballozni, esetleg csak ugrani egy jó nagyot, majd esni, esni... De komolyra fordítva a dolgot, Szepesy Gyula könyve kitűnő, olvasmányos értekező próza, amiből lehet tanulni, és útmutató; népművelő feladatot is teljesít a nyelvi koriótok, kölöncök, rigolyák, babonák elleni észszerű, elemző harcban. Azonban azt gondolom, hogy továbbra is nagy és nélkülözhetetlen szükségünk van jó, igényes, következetes nyelvtanárokra, akik állandó és folyamatos, nem könnyű munkával tanítják a nyelvet, s fejlődését önzetlenül segítik. Szepesy Gyula könyvét az ő figyelmükbe is ajánlom! MOTESÍKY ÁRPÁD 11
