A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-11 / 28. szám
JÚLIUS 13 - AZ ÉPÍTŐK NAPJA GYURI, _ APAÜm 1. A riporter gyakorta megfordul az ország különböző építkezésein. Bevezetőül hadd adjak közre néhány véleményt a „placcon" hallott kijelentések közül... — Aki egy építkezésen rendet, pontosságot, munkafegyelmet tud tartani, az legény a talpán. Már csak azért is, mert néha úgy cserélődnek az arcok, mint zsebben a korona. Olykor a szakmunkásokból sincs elég, nemhogy a segédmunkásokból. — Hogy miért hétfőn meg pénteken legkisebb a termelékenység? Nézze, járja végig egyszer ezeken a napokon az építkezéseket! Aztán ha találkozik a korán elmenőkkel, vagy a délben jövőkkel, kérdezze meg, miért mennek el előbb, miért jönnek később ... A tervet, persze, ilyen körülmények között is hozni kell. — Mégis csodálom azt, ami van: a lakótelepeket, iskolákat, óvodákat! Mi építettük, építjük, így ahogy vagyunk: lelkiismeretesek, jól dolgozók, kevésbé igyekvők, közömbösek, vegyesen. Közben lépegetünk. Mert az nem igaz, hogy itt minden egy helyben topog. — Örülünk annak, ha egy építőipari brigád eljut odáig, hogy nemcsak a pénzért dolgozik. Hogy vért adnak, óvodákat, bölcsődéket, iskolákat patronálnak. Hogy az igyekvőbbek képezik magukat, figyelnek a világ dolgaira, hogy nem néptelenek a rendívüli műszakok. Mindenképpen siker az ilyesmi, s nem máról holnapra értük el. — Egyre gyorsabb az élettempó, egyre több a gond is. Ebben a taposómalomban szinte természetes, ha az ember legszívesebben néha a földhöz vágná, ami a keze ügyébe kerül, de azután újra kezdi. A munkát is, a mérget is. 2. A pallér kissé régimódi kifejezés. Mégis találóbbnak, szebbnek érzem a manapság használatos és az építőipari munkavezetőt jelölő mester szónál. De mert nem nyelvészkedés a célom, azonnal elárulom, hogy Bratislavában, a téglamezei lakótelepen az E-1, az E-2 és az E-3-as toronyházak építését egy fiatal pallér: a mindössze 26 éves, galántai származású Králik György vezeti. Az egyes számmal jelölt lakóház tíz, a másik kettő tizenkét szintes lesz. Ezek az összkomfortos, öntött betonból épülő lakások paneléi a legkorszerűbb mozgósalus eljárással készülnek. Králik Gyuri 1984 januárjában lett a nyitrai (Nitra) Magasépítő Vállalat Bratislavában dolgozó üzemének alkalmazottja. Vajon hogyan került ilyen fiatalon ebbe a meglehetősen komoly felelősséggel járó munkakörbe? A sötét hajú, élénk szemű fiatalember kapkodás nélkül, higgadtan válaszol. — Nem szeretném, ha sablonválasznak tűnne, de gyerekkorom óta az építészet érdekelt. Ebben a helyzetben szinte természetes volt, hogy az általános iskola befejeztével a nyitrai építőipari szakközépiskolába jelentkeztem; és talán az sem véletlen, hogy tényleges katonai szolgálatom alatt szintén a szakmában dolgoztam. Munkavezető voltam katonai létesítmények építésénél. Jelenlegi beosztásom tulajdonképpen csak folytatása mindannak, amit ezen a pályán korábban megtettem. — Egy tíz-tizenkét szintes panelház megépítése nehéz feladat? Gyuri meglepődve rám néz, azután határozottam folytatja: — Még annál is bonyolultabb dolog, hiszen az átadási jegyzőkönyvbe kerülő, vagy a később mutatkozó hibák zömét végül is a mi nyakunkba sózzák. Arra viszont kevesen gondolnak, hogy vállalatunk, közvetve vagy közvetlenül, több tucatnyi társsal áll kapcsolatban. Az ő hibáik is nálunk csaptodnak le. Példaként akár az ablakrámák minőségét említhetem. Szinte annyi hiba, ahány lakás; de mi már készen, azaz hibásan kapunk minden egyes darabot. Ki lehet számolni, mit jelent ez anyagiakban és indulatokban egy több száz lakásos lakótelepen. Hasonló a helyzet a csaptelepekkel, a csöpögő radiátorokkal és még hosszasan folytathatnám a példálózást. Ha ehhez még saját gondjainkat, az anyagellátás hullámzó színvonalát, vagy az emberek egyéni hozzáállásának különbözőségeit is hozzászámítom, akkor bárki rájöhet, hogy nem könnyű dolog manapság egy építkezés munkálatait irányítani. Csak amióta én itt vagyok, már a harmadik igazgatót és a harmadik igazgatóhelyettest szolgálom, de a fő építkezésvezetőm sem az már, akitől két és fél évvel ezelőtt az első utasításokat kaptam. — A gyakorlati munka dandárját azonban megállapodott törzsgárda végzi. Vagy nem? — Statisztikailag elegendő munkaerőnk van, de nem mindenki üti meg a szakmunkásmértéket. Éppen ezért együtt végezzük el a feladatok többségét. — Szívesen? — Nem mondhatnám ... Inkább kényszerűségből, amire részint a szakember, részint a segédmunkáshiány kényszerít rá bennünket. Nem arról van szó, hogy a szakmunkás méltatlannak találja a cipelést, a rakodást, hanem egyszerűen az a helyzet, hogy ez feltartást jelent, aminek a kereset látja kárát. — Igaz is, az építőiparnak miért gond a segédmunkástoborzás? Mosolyogva néz rám, mint akinek teljesen magától értetődő dologra kell választ adnia. — A fiatalok előtt nyitva van a tanulás lehetősége, a legtöbben előbbutóbb szereznek valamilyen szakképzettséget. Ráadásul az építőipar nem tartozik a divatos szakmák közé. — Ilyen helyzetben mi a megoldás? — Csak az, amit a vállalatunk is alkalmaz. Gépesít, amit lehet: a földmunkát, a szállítást, az emelést és más műveleteket. A többit közösen végzi el a kollektíva. — Mi a követelmény a téglamezei toronyházakat építő brigádokban? — Jó fizikum és rátermettség. Nemigen lehet valaki szédülékeny vagy iszákos, mert gyakram dolgozunk a magasban. Ismerni kell a szakmát, és kényes embert sem használhatunk, mert néha nehéz körülmények közé kerülünk. Fontos a baráti szellem is, hogy szükség esetén segítsünk egymásnak. Másképp nemigen tudnánk boldogulni. — A napi munkát vezető pallér mivel tartja össze a törzsgárdát? Králik Gyuri csak rövid tűnődés után felel. — Azt hiszem azzal, hogy csak reális feladatot vállalok el. Olyat, amit el tudunk végezni. Ismerem munkatársaim képességét, de ők is megkövetelik tőlem, hogy egyenlősdi helyett differenciált bérezést alkalmazzak. — Lényeges ez? — Igen. Egy építkezésen sokféle ember dolgozik. Ha ilyen sokrétű csoporttól az ember egységes cselekvést, fegyelmezett munkát kíván, akkor ennek megfelelően kell mindenkivel foglalkozni. — Értekezleteket tartanak? — Ritkán. Ha gyakrabban jönnénk össze, ez a munka rovására menne. Ehelyett tulajdonképpen én vagyok az összekötő kapocs. Mindenkit felkeresek mindennap, és ilyenkor, a munka mellett a személyes ügyekről is szó esik... így aztán nem csoda, hogy néha elalvás előtt is arra gondolok, mit kell holnap elvégeznünk. 12
