A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-12 / 37. szám
IRÓK-TÖRTÉNEIEK AKI KISBÁRÁNYÁT PETŐFI KÖTETRE CSERÉLTE A húszas években gazdag és népies irodalmi csoportosulás jött létre Magyarországon: a népi vagy parasztírók mozgalma. Ezek az írók nagyrészt a nép sorából emelkedtek föl, Így hát nem kívülről szemlélték a kisparasztok és földnélküliek sanyarú életét, hanem a maguk bőrén is megtapasztalták. A szegénységnek, elesettségnek és tudatlanságnak olyan mély fertőit tárták fel, amelyekre eddig alig volt példa. E népi írók, ha nem is egyformán képzelték el a jövő igazságosabb Magyarországát, ha el is tévelyedtek az eszmék zűrzavarában, egy történelmi dolgot véghezvittek: ráirányították a közvélemény figyelmét a „hárommillió koldus" gyötrelmes sorsára. A népi írók egyik eredeti költői tehetsége Sinka István volt, aki kisbéresként, majd juhászbojtárként szenvedte végig ifjúságát a bihari pusztákon. Juhász Géza irodalomtörténész a népi irodalom népszerűsítője írta róla a negyvenes évek elején: „Új tartalomban új forma: egész költészetünkben csak Adynak sikerült igazán. Népi költőink közül e téren Sinka áll hozzá legközelebb. Pedig egész élete csillagtávolságnyira folyik le az Adyétól. Apja szegény juhász, s öt magát, hiába tanul kitűnően. kirugdossák az első pádból a cipősök. A szalontai gimnáziumhoz csak annyi a köze. hogy ö is ott hordja a téglát, mikor építik. Gyerekfejjel elszegődtetik bojtárnak. Apja, bátyja egymásután kidől a sorból, s ő, sovány kis vakarcs, az embertelen nyomorúság minden pokol-körét végigbolyongja. Városi embernek idilli kép az őszi szántás, őt göröngyökkel dobálja kékre-zőldre a gazdája, dühében, mert egyenetlenül húznak a lovak .. „A fekete bojtár vallomásaľ'-ban írja, hogy a gazdája egyízben lakodalomba ment. de kisbérese kosztjáról elfelejtett gondoskodni: „Este hiába vártam, nem jött haza a gazdám. Javában mulatott biztosan a lakodalomban. Én egész nap végeztem a dolgom s este már majd kiesett a bélem az éhségtől. No de, tudtam, hogy a Szél-tanyán a takarmányos kertben, a kazlak között áll egy ágas, rajta egy rossz szekérkerék s azon ott a kutyának való lóhús. Takarosán elslappogtam oda s egy szép, fagyos, piros szeletet levágtam belőle és vittem örömmel. Két tégla közé tüzet gyújtottam; volt egy bilyogozótepsi s abban elkezdtem sütni a húst. A birkák előtt kősót tartottunk, tehát sóban sem volt hiány. És zsírt is adott a jó Isten. Egy régebbi birkadögnek a faggyúja oda volt összecsomózva az ágas fülek közé. Vettem belőle s örömmel láttam, hogy a tepsiben a hús alatt milyen nagyszerűen olvadozik. így lett zsíros a lóhús. Kicsit feketére sült, de jó volt. Igaz, hogy sok kákabélű ember húzódozna az ilyen bihari szelettől, én azonban a Sinka János fia voltam, kit a jószerencse bizony nem nagyon vett a kegyeibe .. A mai fiatalok bizonyára hitetlenkednek, ha a tegnapi nyomorról olvasnak. Persze, akkor sem nyomorgott mindenki, de azok igen, akik a földesúri birtokok árnyékában tengődtek, vagy a gyárak levegőtlen csarnokaiban robotoltak. A béresek sorsa azonban kietlenebb és megalázóbb volt, mert őket naponként meg is verték. Az ifjú Sinkát is gyakran ütötték, hiába igyekezett jól végezni munkáját: „Kiabált rám. Fellázadtam és viszszaszóltam. Éppen etettük a birkákat. A villanyéllel hátbavágott. Az ütés a két lapockám érte és a két kezem azonnal lecsüngött erőtlenül. A homlokomra kiült a verejték. Szörnyű szemeket meresztettem. A gazdám úgy ordított, mintha én ütöttem volna meg őt. Mondta, hogy menjek előle, mert széttapos. Bántam is én: nem mozdultam. Megfogott, kihúzott a színből és dühében belevágott fejjel egy kazalnyi hófúvásba .. Ady Endre Új versek című kötetében „A Hortobágy poétá"-ját is közreadja. Azt mondja el benne, hogy akad is a csikósok, csordások vagy juhászok között olyan, aki szép álmokat melenget szívében, álmaival magára marad, mert ebből a rideg életkorból nincs lehetősége kitömi: „Ezerszer gondolt csodaszépet, / Gondolt halálra, borra, nőre, / Minden más táján a világnak / Szent dalnok lett volna belőle. / De ha a piszkos, gatyás, bamba / Társakra s a csordára nézett, / Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett." Ha Ady korában nem is, később változott a helyzet. Többen is kitörtek ebből a világból és írókká, költőkké lettek. Ezek között volt Sinka István is, aki mint Zeusz fejéből Pállasz Athéné, teljes fegyverzetben pattant elő. Pedig az írásjeleket is egy ócska, szakadozott bibliából tanulta meg. Olvasmányai kezdetben krajcáros ponyvák, öreg kalendáriumok voltak, később jobb könyvekhez is hozzájutott, főleg orosz klasszikusokhoz. Még suttyó legény korában, mikor birkákat legeltetett, arrafelé vetődött egy mesterlegény. S megszólította: „— Na, kisecsém, mire végezted?! — Jónapot! — fordultam meg ... Alig tiz perc múlva barátok lettünk. Mikor tisztában volt velem, hogy ki vagyok, megkérdezte : — Nézzük, mit gondolsz, hogy én ki és mi lehetek? — Olyan, mint Bogdándinál a kovácsnál van Szalontán: segéd. — Igaz, az Istenfádat — mondta. — Az vagyok. Csak nem kovács, hanem asztalos... Na várj csak, mutatok néked valamit. — És kibontotta a hátizsákját. A sok holmi közül előhúzott egy könyvet, s amíg hajtogatta a lapjait, többször is felnevetett. Aztán odahúzott maga mellé és olvasott: „Megint panasz, hát megint panasz! És akiről szól, mindig csak pap az .. Én nagy szemeket meresztettem s a bámulattól nyitva maradt a szám. A búzaföldek mellett, a gyepen mellettem feküdt egy könyv, Petőfi versei. Abból olvasta a vándor asztalossegéd a „Legendát". Lihegtem és kistábujjamig megreszkettem ... — Szeretnéd, ügyi? — incselkedett velem a segéd, mert látta, hogy fölkavarta a könyv minden csepp véremet. Alig tudtam eldadogni, hogy igen. — Nem lehet, nincs semmim a világon, ezen a könyvön kívül! — mondta szomorúan. Elhallgattunk egy kis ideig, aztán elkezdődött az alku. Kértem, könyörögtem s mármár sírásba csaptam át, amikor eszembe jutott a bárány. A kisbárány, a Tímár Sándor ajándéka, amit úgy is el kell takarítanom. Úgy sincs hova tegyem — gondoltam —, felajánlottam hát a könyvért. Az asztalos nem akarta elhinni, csak amikor megfogtam a bárányt s odavittem neki. — Hát öcsém — mondta — ez a kis bárány nem sokat ér, de ha mán úgy megbolondított a könyv, akkor legyen a tied. — És ideadta. A báránynak aztán egy szennyes zsebkendővel összekötöttük a lábát, puhán, hogy ne szorítsa s fenékkel lefelé beleültettük a hátizsákba. — No kisöcsém — szólt a vándorasztalos — mondok neked valamit. Kár, hogy itt kell elrohadnod. — És idenyújtotta erős, nagy tenyerét és lassan elballagott..így meséli el Sinka A fekete bojtár vallomásai-ban találkozását Petőfivel. Első versének egy öregasszony volt az ihletöje. Sinka legeltetés közben megszomjazott a pusztán és betért egy közeli tanyára, hogy szomjúságát oltsa. Itt látott egy öregasszonyt, aki kisgyereket ringatott a karján s valami különös dalt énekelt rekedtes hangján. Az öregasszony a ház tornácán ült, s lent az udvaron egy menyecske darálókövet forgatott. Az altatódal és a daráló morgása sejtelmes, furcsa dallammá olvadt egybe. Ez jutott eszébe Sinkának a Csikó-tanya udvarán : „leültem az egyik fa tövire, hátam nekivetettem a fatörzsnek s belehallgatóztam a szél zúgásába. Úgy tűnt fel, mintha a pósai fekete öregasszony dalolna. Én ültem csak és rágyújtottam és szállt, csavargózott az ér felett kéken a pipafüst, s elnéztem, miként vész el a semmiben. Úgy, mint ahogy én veszek el — gondoltam —, s abban a pillanatban kibomlottak előttem a vers-sorok. Elővettem a tinta-ceruzacsutkám, a csizmám szárát jól1 letörültem a szűröm ujjával, hogy szépen ragyogjon rajta a betű és oda írtam fel a verset: Óh, szállj pipám drága füstje, / dohányom foszló ezüstje / s lengj messzi a puszta mélyén, / hogy futhasson a lelkem véled / életemnek tűnt lepkeként / tovaillanó reményén. / Itt Barmon a Csikótanyán, / tizenhét szilfa hajlatán / sir az esők vőlegénye, / én az állásszagú bojtár, / ki puhatalpú kis pulinak / Isten mégis a szemébe. / ... Óh, szállj pipám árva füstje, / dohányom bomló ezüstje / s ringasd ifjúságom, / ami itt a Korok-érben, / kilenc varnyú szemeláttán / úgy foszlik szét, mint az álom ... Nem kellett kínlódni a verssel. Jött egyszerűen Ott voltak a szilfák, szállt a pipám füstje, Guldi, a kis puli ott feküdt a szűrömön, s forró kis puha talpa volt, előttem pedig a Kerek-ér húzódott. A vers leírása után olyanná váltam, mint a felleg, ami, miután kibocsájtotta magából az esőt. felhővé vált. Tízszer, vagy húszszor is elsuttogtam bele az érbe a verset. Tudtam, hogy a pósai fekete öregasszony altatójából született,. — írta önéletrajzában. Sinka István költészetének nincs előzménye, ö nem támaszkodott mesterekre. Egyszerűen kibuggyant belőle a mondanivaló. Mindent versbeszedett, amit átélt vagy hallott. Alig-alig lépte át azt a kört, amely az ő világa volt; béresek, szegényparasztok és mindenfajta pásztomépek nyüzsögnek verseiben, amelyek legtöbbnyire baliadisztikusak, tragikus színezetűek. Nemcsak a verselése, tárgyköre is monotonná válik, ha több versét olvassuk egymásután. De így is megrázó és lenyűgöző. DÉNES GYÖRGY Fotó; KRASCSENITS GÉZA 11
