A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-12 / 37. szám
A fölemelkedés évei A hatvanas évek második felére jellemző a Bódva menti szövetkezeti gazdaságok viszonylagos stabilizálódása. Úgy is fogalmazhatnék, hogy utolérték önmagukat; vagyis általában ezekben az években már képesek voltak megközelíteni a kitűzött termelési terveket, esetenként azokat túl is szárnyalták. Ezek az eredmények természetesen nem önmaguktól lettek. Sok olyan gyakorlati — társadalmi és gazdasági — változás hatására jöhettek csak létre, amelyek ekkor következtek be. Alapvető tényként kell megemlíteni a közép- és felsőfokon végzett szakemberek részarányának emelkedését a gazdaságok vezetésében, ami elsősorban a termelés szervezésében és szakmai irányításában mutatkozott meg jótékony hatással. A továbbiakban meg kell említeni a termelés egyre fokozódó szakosodását, a gépesítés intenzitását — főleg a növénytermesztésben —, az új, nagyhozamú gabonafajták, valamint a műtrágyák és más növényvédő vegyszerek bevezetését a termelésbe. A szövetkezetek gazdaságos termeléséhez és viszonylagos megszilárdulásához lényegesen hozzájárult a felvásárlási árak módosítása 1967-ben. A felsorolt, s egyéb kedvező tényezők együttes hatása — s természetesen a szövetkezeti dolgozók fokozott munkateljesítményének eredményeként — a Bódva menti szövetkezetek termelési eredményei fokozatosan javultak. Bodolón (Budulov) például 1967-ben a gabonafélék átlagos hektárhozama eléri a 30 mázsát, ami a szövetkezet eddigi gazdálkodásában a legmagasabb terméseredménynek számít. A szövetkezeti tagok keresete már 700—1100 korona között mozog, ami a korábbi évekhez viszonyítva komoly eredményként könyvelhető el, főleg, ha hozzászámítjuk a természetbeni juttatásokat is. Makrancon (Mokrance) az első igazi jó évnek az 1968-as esztendő számít, amikor a szövetkezetnek a pénzügyi tervét első alkalommal sikerült túlteljesíteni. A gabonafélékből rekordtermést takarítottak be, amikor is az átlagos hektárhozam elérte a 36,5 mázsát. A falu krónikája szerint „ilyen gabonatermést soha korábban nem takarítottak be" Makrancon. A szántóföldi takarmányok terméshozamai is ezzel voltak arányosak. Az állattenyésztés adatai azt igazolják, hogy ebben a termelési ágazatban is lényeges fordulat állt be. A munkaegység értéke 20 korona, amit ki is tudnak fizetni a tagságnak. A makranci szövetkezet vagyonának az összértéke ennek az évnek a végén 1 3 800 000 korona volt; az 1968-as emelkedés meghaladta a kétmillió koronát. A következő, 1969-es év eredményei is hasonlóan alakultak, mint az előzőé. A gabonafélék átlagos hektárhozama ebben az esztendőben is megközelítette a 35 mázsát. A Bódva menti szövetkezetek közül — ahogy azt már korábban is említettem — a péderi volt a legjobb. Járási, sőt országos viszonylatban is ebben az időben az egyik legeredményesebben gazdálkodó szövetkezetnek számított. Foglalkoztak zöldség- és gyümölcstermesztéssel, de komoly jövedelemforrásnak számított a dohány termelése is. Gabonafélékből — miként azt Soltész László, a péderi szövetkezet egykori elnöke elmondta — a hatvanas évek végére már általában 40—42 mázsa gabonát takarítottak be átlagosan hektáronként. Ez az akkori viszonyokhoz mérten kimagasló eredménynek számított. Amíg Péder önállóan gazdálkodott, a tagság jutalmazása stabil volt. Egy munkaegységre 20 koronát terveztek, amiből előlegként tíz koronát fizettek ki munkaegységenként. Az 1967-es esztendőt a somodi (Drienovec) szövetkezet is jól zárta már. Az egész évi termelési tervet jelentősen túlszárnyalták, s a tiszta jövedelmük megközelítette a 3 millió koronát. A következő, 1968-as évet is hasonló eredménnyel zárták. Az említett négy szövetkezet mellett Jánok, (Janik) s főleg Debröd (Debraď) gazdálkodása jelentősen elmaradt. Jánokon ugyan voltak kiugró évek, de azokat szinte mindig aránytalan visszaesés követte. Ez egyaránt vonatkozik a termelési eredményekre, s a jutalmazás ingadozó voltára is. Például 1965-ben a gabonafélékből egyetlen esetben sem sikerült elérni a tervezett hektárhozamokat. Ha lehet, Debrődön ezek az évek még bonyolultabbak voltak. A szövetkezet úgy 1960 táján egy kicsit megerősödött, de rövidesen ismét hanyatlás jelei mutatkoztak, így két évvel később, 1962-ben Debröd — hosszas viták után — egyesül Jászóval, (Jasov) pontosabban a jászói szövetkezettel. Az egyesítéstől várt remények azonban nem váltak valóra, mert a két falu lakói nem értették meg egymást. Ahogy a falu krónikájában olvasható „sem a vezetésben, sem a munkában nem tudtak összeférni". A sok huzavona, ellentétek, s főleg a gazdaságtalan termelés miatt a felsőbb vezetés úgy határozott, hogy az egyesített szövetkezetét állami gazdasággá minősíti át. (Ebben az időszakban gyakori volt ez a megoldás). A debrődiek azonban ezt a döntést nem fogadták el. Jászón állami gazdaság alakult a szövetkezetből, Debrődön a szövetkezet 1964—65-ben ismét önállósult. 1967-ben és 68-ban a gabonatermésük minden korábbi eredményt meghaladott; az előbbi évben 60, az utóbbiban pedig 69 vagon szemes gabonát takarítottak be Debrődön, ami az itteni termelési viszonyokat ismerve példátlan eredménynek számított akkor. A tagság ennek ellenére elégedetlen; főleg a vezetésben lévőkkel szemben mutatkozik bizalmatlanság. E fokozott átrendeződésnek és gazdasági emelkedésnek — mondhatnánk — törvényszerűen be kellett következnie, hiszen a közös — szocializált — gazdaságok lehetőségei eleve — már korábban is — adottak voltak. A már fentebb jelzett tényezők mellett e gazdaságok megszilárdulását a hatvanas évek második felében az is segítette, hogy az egyes szövetkezetek vezetői — több esetben az egész vezetőség — hosszabb ideig a tisztségében maradhatott. Korábban, az ötvenes években ez nem volt így. Azokban az időkben szinte minden évzáró taggyűlésen új vezetőséget választottak az egyes szövetkezetek élére. Sőt előfordult, hogy év közben is elnököt cseréltek. A vezetők helyzetének stabilizálódása a szövetkezet megszilárdulása szempontjából azért kap különleges hangsúlyt, mert ezek a vezetők már 12
