A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-09-05 / 36. szám
vágott a szavába Mehere. Halina azon nyomban lehurrogta őt: — Ha komolyra fordul a dolog, mindig megszólal kis pénztárosi lelked. Folyton csak egyezkedsz! Puhány vagy! Mi, igazi építők, megszoktuk az egyenes utat. Igen, én vétkes vagyok és a tettemet megbántam. Szeretném bővebben megmagyarázni, őrnagy elvtárs, hogy mi késztetett rá. A nagy darab építésvezető meghatottan vallotta be a Slavoj futballklub iránti szeretetét, amely nélkül élni se tudna. Ezt a klubot Bohó igazgató alapította, és az ö érdeme, hogy ilyen eredményt ért el. Már csak egyetlen kis lépés, egy győzelem hiányzik, és a Slavoj bekerül az első osztályba. Ez lesz a Samostav legnagyobb, a szó szoros értelmében történelmi jelentőségű sikere. — Hogyan? Önök a sportban aratott győzelmet a hősies munka elé helyezik? — kiáltott fel méltatlankodva az őrnagy. — Ezzel megsértett minket! — Halina úgy kihúzta magát, hogy a mellkasa teljes nagyságában kidomborodott, mindkét kezét felemelte, mintha súlyzókkal tornászna. — Mindig ez volt és marad a jelszavunk: Jobb munkával a felhőkarcolókért, a Slavojjal az első osztályba! — És most hagyjuk, hogy minden elveszszen? — szólt közbe siránkozva Mehere. — Bohó bukásával minden reményünk meghiúsulna, minden, amit annyi fáradsággal és áldozattal felépítettünk. Ezt nem hagyhattuk! Ezért határoztuk el, hogy magunkra vállaljuk minden bűnét annak, akinek eddigi sikereinket köszönhetjük, és ma is minden sikerünk záloga. Kurta százados feszülten várta, hogy reagál a parancsnoka. A legvalószínűbb, hogy folytatja az előadását, hiszen csaknem a közepén hagyta abba. Az őrnagy azonban a százados nagy, és a két vétkes még nagyobb csodálatára egészen másként, kevés szóval, de annál nagyvonalúbban nyilatkozott meg. — Sok van a rovásukon — mordult fel inkább jóindulatúan, mint fenyegetően. — De erről majd máskor beszélünk. Lehet, hogy éppen a holnapi mérkőzésük után. Mehere és Halina felugrottak, és kézfogásra nyújtott jobbjukkal hozzárohantak. — Ne előzz meg! — förmedt Halina Meherére, és nyersen eljökte. — Köszönöm önnek, őrnagy elvtárs! És szurkoljon nekünk! De mégsem ő fogott kezet elsőnek, mert végül megelőzte őt Mehere, aki olyan mélyen meghajolt, mintha kezet akarna csókolni az őrnagynak. — Jöjjön el a mérkőzésre, biztosan szerencsét hoz nekünk. Elég lesz a döntetlen is, egyetlen pontocska, azután reszkethet a Sparta, a vörös-fehérek és a Kenguruk! — A prágai bajnokcsapatok közül a Duklát inkább kihagyta, mert nem tudhatta, vajon az őrnagy, mint a fegyveres erők tagja, nem tartozik-e a hívei közé. Halina sehogyan sem tudott belenyugodni, hogy a fürge pénztáros a búcsúzásnál megelőzte. Ezért ismét keresetlen szavakkal szidalmazta, amelyekre Mehere még vaskosabb sértésekkel válaszolt. Kurta százados egy ideig tűrte a hangos csetepatét, ám azután megelégelte, és mindkettejüket kipenderítette a folyosóra. De még a csukott ajtón át is sokáig hallatszott, hogy olyan kifejezésekkel illetik egymást, amelyeket bárki durva becsületsértésnek tekinthetett volna. A százados hirtelen észbe kapott, hogy tulajdonképpen önkényesen, a parancsnoka utasítása nélkül ebrudálta ki a két férfit. Bűntudattal pillantott fel, és várta az erélyes kritikát, annál is inkább, mivel pillantása hűvös, acélos tekintettel találkozott. — Már nem tudtam elviselni, majd megsüketültem — mentegetőzött engesztelő mosollyal. Az őrnagy azonban nem torkollta le őt, sőt egyetlen szemrehányó szót sem mondott, csak szárazon parancsolta: — Vezesd elő Makkot! — A hangja olyan vészjósló volt, hogy Kurta százados beleremegett. (Folytatjuk) Illusztráció: Gály Kati RACZ OLIVER Jegyzet Elmondom még sietve ezt is: lehet, hogy gyakran voltam vesztes, s nem mindig volt erő szavamban, de egyre nőtt a hit szívemben; magamra sohasem maradtam: az ember győz, ha néha veszt is. Elmondom még sietve ezt is: lehet hogy gyakran voltam vesztes, s gyakran vártam sötétben, árva visszhangta/anság börtönébe zárva. De tudtam, egyszer még visszaréved a múltból visszaszá/lt szavamra, a mába dobbanó szívemre egy-két fiatal, tiszta lélek, aki, ha olykor-olykor veszt is, soha többé már nem lesz vesztes. DENES GYÖRGY A világ egybefo/y, az atommagoktól a galaxisokig; miként az emberi testben, a sejtek összetartják a formát teljesebben, mint bármely konstruált mű, modern idol, s ez a teremtés csodája, a hiánytalan, ép s ésszel még föl nem fogható, titokzatos sok százbillió kicsi és nagy kerék, melyet az elképzelés egybemos s különválaszt, hiszen elérhetetlen még a teljesség, amely felé törekszünk, s nem sejthetjük, az lesz majd a mennyünk, amit elérünk, vagy földünket a tudás veti szét? MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ Körösi Csorna és Juliánus emlékére mi hajtott vissza az útra mesékből rajzolt térképed nyomán mint az árva ki anyját kutatja és bízik benne hogy nincsen egyedül KISS PÉNTEK JÓZSEF Sebhelyvonal: a költő sötét tolla A feledés fürge állat. Vackán figyel. Mikor úgy hiszed, alszik, mindig éberebb s éberebb lesz. A kék csöndben szeme visszakéklik. * írod:... a váza... Mondd, benne a virág ? Mert ezen a tájon varjaktól sötét/ik most az ég. Itt félhomály, az asztalon papír, toll, gyógyszeres tubus. Csipke. Kép keretben. Másik keret nélkül. Rádió, gumipadló. Emberi szőrszál a fehér papírlapon. Képzeletemben zuhogó haj fonatok. Comb-ollók. Szerelmeink forró vasai. És: befelé növekvő szakállas bajok. Mert immár bizonyos: felkészületlenül éri lelkünket a tél. Ez odúból kilépve még szememből is tejszínű pára száll. Lámpa. Könyv. Takaró. Tehetetlen úristenem! S te, ki írod:... a váza eltört vajon mire vársz? Nagy József: Hálóvető (faliszőnyeg-terv) 15
