A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-29 / 35. szám

— Nem te vagy az egyetlen, aki nem tud ebből kiokoskodni — fizetett Fürge őszinte­séggel az őszinteségért, bár enyhébben fo­galmazott. — Igaz, hogy én valamivel jobban állok. Az én fejemben ugyanis másfajta ma­gyarázat is felötlött. Nincs mit tenni, meg kell várni, amíg az ügy magától megoldódik. De közben sem fogunk lustálkodni. Hívd ide azt a három letartóztatottat! Vagy inkább várj; előbb a fiatalabbik őrmesterrel. Pün­kösddel mondatjuk el, hogyan viselkedett a két kiválóság: Mehere és Halina. Nemsokára megérkezett Pünkösd, nevé­hez hun rózsás arccal. Szerénykedve jelen­tette jövetelét, és vigyázzállásban az ajtó mellett maradt. Fürge őrnagy felszólítására, hogy adja elő, hogyan viselkedett a két őrizetes személy, bosszús arcot vágott. — Egyfolytában veszekedtek, őrnagy elv­társ. Még most is zúg a fejem tőle. — Min veszekedtek? — faggatta az őr­nagy. — Minden lehető és lehetetlen dolgon. De főleg a futballon. Meg valami nőről is szó volt. Egyik a másiknak magyarázta, hogyan mérgezte meg őt, és mindkettő azt kívánta, hogy én igazoljam ön előtt, miszerint éppen ő az igazi gyilkos. Köztünk legyen mondva, őrnagy elvtárs, szerintem sem az egyik, sem a másik nem gyilkos. Mind a kettő csak amolyan szájhős. Fürge őrnagy figyelmesen hallgatta, és közben elgondolkodva az ujjait ropogtatta. Észrevette azonban, hogy a ropogás eltereli Pünkösd őrmester figyelmét, ezért abba­hagyta. — Valóban csak veszekedtek az egész idő alatt? Nem volt olyan pillanat, amikor egyet­értettek, amikor valakit együtt dicsértek vagy sajnáltak? Ne válaszoljon azonnal, összpon­tosítson és gondolkozzon, nagyon sok függ ettől! — biztatta az őrnagy a bátortalan Pünkösdöt, aki úgy fintorgott. mintha a fe­szült gondolkodás fájt volna. — Tudja, hogy igaza van? — horkant fel kis idő múlva. — Egy dologban rendkívül egyetértettek, mégpedig mikor valami Bohó­­ról beszéltek. Sajnálták, hogy hová jutott, és megegyeztek, hogy bármi áron meg kell öt menteni. De hogy hová jutott az a Bohó, azt nem tudtam meg. Mindketten nagyon sze­rethetik őt, mert a szemük is könnybe lábadt. És egyre azt ismételgették, hogy mi lesz az ő Slavojukkal. Ügy siratták, mintha már meg­halt volna. A végén még sajnáltam is mind­kettőt, azt a Bohót meg a Slavojt is. Az őrnagy szeme szikrát vetett. Örömében a térdére csapott, felállt, és a toporgó Pün­kösdhöz lépett. Tenyerét végighúzta a váll­­lapjain, mintha a port törölné le róluk. — Öcskös, én itt újabb csillagot látok. — Hát hiszen már elég régen várok rá, őrnagy elvtárs — felelte hirtelen minden bátortalanságát feledve az őrmester. — Csak nyugalom, megéred még — csil­lapította öt a parancsnok. — Tudod, a csilla­gok az égből se hullanak rendszeresen. Most vezesd elő azt a két veszekedőt, Kliment zászlóst pedig küldd ide Makkal. (Folytatjuk) Illusztráció: Gály Kati VOJTECH MIHÁLIK: JULIUS LENKO: Hegyek Szél indul a Vepor felől,borzolja hajad szálát, sugaras illatot szippantasz boldogan. Hagyd most, öcskös a vers alkémiáját, felhők locsolják zöld erdők ruháját: s míg a forró nyár suhan, messél utadra pálcát. Harmatos rét smaragdjai sziporkáznak a napban, s mintha leskelne ezernyi éhes szemparázs, mintha a hegyekben kiömlött vér csillogna kristály folyókban, rezdülne fűszálakban s visszhangoznék a pásztorsípban halkan a fegyverropogás. Éjszakánként, midőn a gyantás szél a völgyekbe leszáll, mogyorósból, fenyvesből, hegyi legelőről csak a holt-éber szemek néznek a város felé, ahol a seb tán gyógyulást talált: vajon ifjú vérünk milyen termésre vár? Szél mozdul a Vepor felől, susog a táblás árpa, édes illatfelhő sugarasan jár át, olykor, ha a kihalt város sivatagába fúl a lámpa, messél utadra pálcát, porold le nehéz szívedet baráti hegyek közt, hol nem kísért az unalom világa, merülj a partizán-tüzek lángsűrűs csillagába, csihold a fény szikráját. Ó, hegyek, fenyveserdőitek adnak lelkemnek tápot, hol lelhetnék támaszt, ha ti nem adnátok ? Gyökereitekben buzog a hősök vére még. Törzsetekből a vér a lombok felé árad és a szabadságot dalolják az ágak, győzelem énekét. A földre hajlok Miként himnusz alatt a lobogó, — a földre hajlok. Szívével már szívemben dobog ö s egy furcsa dalt zsong. Mint sorompó a vonatok előtt, a földre hajlok, hogy ne bántsák, ne tépázzák meg őt a sárkánykarmok. Ne tépje háború s égi viharok, — lennék lovagja, de gyönge vagyok. Csak szavakkal simogathatom arcát, földjét, házait s halk szikla-homlokát. Lennék olyan, mint a kemény szelek, mint az őr, naponként körbejárni őt Ha erdő volnék, ahogy csak lehet, innám vérét, az éltetőt. És hadseregként állnék érte őrt. A beszéd lombja földre hull puhán és nem takarják be sebeit, miket érettem kapott jó anyám. De mondok egyet, honfitársaim, villogjon hát a szó, miként a kard: Szeresd a földet. Szép hajlatain városok, gyárak nőnek. Halld, a munkás énekel. Benne csillog napunk, ifjodik nemzetem. Mint méh szereti otthonát, a drágát, szeresd a béke s szabadság hazáját. (Dénes György fordításai) Fotó: V. Pfibyl 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom