A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-08-08 / 32. szám
MIROSLAV KAPEK MICSODA GÓL! Q Fürge őrnagy barátilag vállon veregette. ‘ — Le a kalappal, nincs okod semmiféle kisebbrendűségi érzésre! Még néhány bonyolult eset és nyugodtan átveheted a funkciómat. — Az istenért, csak nem csalogatnak megint a minisztériumba? Most is el kell utasítanod és ha szorul a kapca, akkor küldj oda engem. Egy olyan bonyolult masinériában egy magamfajta ember elvész, néhány hónap múlva azt sem tudják, hogy ott van-e vagy nem, de ha te elmégy a helyedről, a nyakam teszem rá, hogy a bűnözés ugrásszerűen megemelkedik. — Ne siránkozz, egyelőre marad minden a régiben — nyugtatgatta öt az őrnagy. — Inkább koncentráljunk erre a csalárd talányra. Egyébként nem találod furcsának, hogy ez a Bohó Tróján lakik? Kurta százados a szemöldökét kezdte nyomkodni. Közben olyan érzése volt, hogy az agyából gondolatok helyett sűrű köd gomolyog elő. — Miért kérdezed? Talán ez az'eset öszszefügg a trójai falóval? A parancsnok nem adott választ, nem alkalmazta kedvenc mondásai egyikét sem, amelyekhez pedig gyakran folyamodott, ha tanácstalan volt. E pillanatban nem hallott, nem látott, különleges állapotba került, amelyet bárki, aki nem ismerte őt, alvásnak hitt volna, ugyanis időnként felhorkantott. Valójában ez nála a céltudatos gondolkodás jele volt, amelyből rendszerint meglepő felfedezés született. — Nos, helyben vagyunk! — nyilatkozott meg legendás ösztöne, amikor az előttük haladó teherautó megállt egy takaros villa előtt. Nem tévedett. A folyó partján, nem messze a trójai várkastélytól álló villa valóban Bohó igazgatóé volt. Ezen a villán és a sárga Mercedes sportkocsin kívül egyebet nem is szerzett a Samostavnál kifejtett áldozatos és önzetlen munkássága folyamán. Kiszálltak az autóból és a bejárathoz indultak. Az őrnagy észrevette, mennyire megdöbbent Bohó, hogy a kertkaput nyitva találta. Talán éppen emiatt dugta be habozva a kulcsát a bejárati ajtó zárjába. Ám az ajtó zárva volt, bár csak egy fordulatra. — Ön kétszer szokta ráfordítani a kulcsot, igaz? — jegyezte meg látszólagos közönnyel az őrnagy. — Igen. Miből jött rá ? —• Ez tapasztalat kérdése. Nem tudom elképzelni, hogy bármit is hanyagul csinálna. Az ajtó zárásánál ez azt jelenti; kulcsolni, amíg megy. Bohó igazgató ezt a különleges megfigyelő képességet elismerő fejbólintással nyugtázta. — Nincs fontosabb dolog a logikánál! Ennek birtoklása nélkül az ember soha nem lehetne úrrá a tárgyak és az élőlények fölött. — Csakhogy minden csalóka, néha még a logika is — vetette közbe az őrnagy, ezúttal szokatlan összefüggésben alkalmazva egyik leggyakoribb mondását. Bohó tartózkodón elmosolyodott. Mintha valamit mondani akart volna, de meggondolta. Bocsánatot kért, hogy előre megy, átment a tágas halion, és kitárta a nagy nappali szobába vezető ajtót. Arcán szégyennel vegyes keserűség tükröződött. — Micsoda disznóól — mormogta. — Rémes, mi? Azonnal rendet teremtek! Fürge őrnagy azonban ezt nem engedte meg. Röviden megkérte, hogy hagyjon mindent a helyén és részletesen mondja el, mi zajlott le itt az aznapra virradó éjszakán. A szoba olyan benyomást keltett, mintha csak az imént hagyta volna el egy jókedvű társaság. Az asztalon legalább egy tucat pohár maradt, némelyik még italmaradékkal, meg egy félig üres szentlörinci bor, és két címke nélküli üres üveg. Az őrnagy biztosra vette, hogy körtepálinka volt bennük. Középen egy nagy kristálytálon néhány darabka megszáradt sajt, sonka és pástétom volt. Bohó igazgató és Makk szorongó pillantást váltottak. Azután Bohó beszélni kezdett. Teljesen összefüggően beszélt, bár érezni lehetett, hogy a kevéssel ezelőtt lejátszódott eseményekre nem szívesen emlékszik vissza. A Slavoj és az Uran F’nbram csapatának tegnapi döntő mérkőzése után Bohóéknál összejött a labdarúgó szakosztály elnöksége, hogy megünnepelje csapata győzelmét. Szokásuk szerint körtepálinkát ittak, csak Bohó felesége ivott vörösbort. Remekül mulattak. A hangulat nagyszerű volt, hiszen az aznapi mérkőzéssel legyőzték az egyik legnehezebb akadályt az előbbre jutásért folyó küzdelemben. A társaság körülbelül fél egykor oszlott szét. — Ez minden! — fejezte be elég száraz előadását a bizonytalan Bohó. Figyelemre méltó volt, hogy Makk soha egy szóval sem segítette ki, még akkor sem, amikor elhallgatott és kutatott az emlékezetében. Ahhoz viszonyítva, hogy milyen fegyelmezetlen, sőt néha szemtelen szóáradatot produkált a Samostav irodájában, ez igen feltűnő változás volt. — Említette, hogy a felesége vörösbort ivott. Nyilván abból az üvegből, amely az asztalon van, mivel... — Kurta százados nem fejezte be a mondatot. — Nem közvetlen az üvegből — szakította őt félbe enyhe iróniával Bohó. — Ilyet csak Flalina tesz, de az se a borral. A századost bosszantotta, hogy a szavába vágott. Ez a javíthatatlan rossz szokása megvolt a feleségének is, ami gyakori otthoni veszekedéseik egyik oka volt. A kellemetlen emléket most igyekezett elhessegetni és mogorván újabb kérdést tett fel; — Hány órakor ivott a felesége utoljára? — Nem tudom. Talán egy órával ezelőtt, talán félórája, de az sincs kizárva, hogy ebben a pillanatban is éppen iszik. Az azonban biztos, hogy nem az én egészségemre. — A gunyoros hangnem Bohó igazgató egyébként kellemes hangjában most fokozódott. — Gúnyolódik velem? — kiáltott rá a százados. Bohó gunyorossága emésztő lánggal lobbant fel. — Egyáltalán nem. Teljesen komolyan beszélek. Mondja meg nekem, mit válaszolna ön, ha valaki megkérdezné, hogy mikor ivott utoljára a felesége? , A százados felfortyant. — Csakhogy az én feleségem nem tűnt el! — Csodálatos módon nem tette hozá: „sajnos". Fürge őrnagy nem hagyhatta, hogy harciassá vált munkatársa lehetetlenné tegye magát ügyetlen kérdéseivel. Ezért átvette a szót és megkérdezte Bohót, vajon nem emlékszik-e, kivel szórakozott tegnap este a felesége a legtöbbet, esetleg nem hívta-e öt valaki telefonon? — A feleségemet, tudomásom szerint, senki. És ő sem hívott senkit, bár különben szeret telefonálni — mosolyodott el Bohó. — Azt mondta: „A feleségemet senki" ? Ez csak egyet jelenthet. Hogy önt kereste valaki. — Igen. — Bohó igazgató meghökkent, az arcán rémület lett úrrá. Kétségtelen volt, hogy elszólta magát, hogy kimondott valamit, aminek titokban kellett volna maradnia. Makk Oszkár e pillanatban fájdalmas feljajdulással terelte magára a figyelmet. — Mi történt? — érdeklődött Kurta százados. — Megvágtam magam. — Mivel vághatta volna meg magát? — csóválta a fejét a százados. — Mutassa! De hiszen egyáltalán nem vérzik. — Nem vérzik? Hát ezen csodálkozom. — Makk dadogott, és szemével az asztalon pásztázott, nem találhatna-e valamit, amire a megjátszott sérülést ráfoghatná. Észre is vett egy törött poharat. Ujjával a szilánkokra mutatott, vacogó foggal, mintha halált hozó fegyverrel állt volna szemben. A századosban felébredt a gyanú, hogy talán a mérget tartalmazó pohárról van szó. Felemelte tehát, hogy megszagolja a tartalmát. de mindjárt el is engedte, és még hangosabbat jajdult, mint az imént Makk, mivel valóban megvágta magát. Káromkodva dugta a mutatóujját a szájába és szopogatni kezdte. Bohó igazgató rögvest felajánlotta, hogy hoz sebtapaszt, és már-már elszaladt. Az őrnagy nyomban útját állta, felemelt karral, mint a járműveket megállító forgalmi rendőrök. — Sehová se menjen, nem vérzik. Azonkívül — az ilyen esetekre fel vagyunk szerelve. — A zsebébe nyúlt, kivett egy Septonexszprét és bespriccelte a százados sebét. A vérzés azonnal elállt. — És ki hívta önt telefonon? — folytatta a kihallgatást az egészségügyi beavatkozás után. — Hogyhogy ki hívott? — Az elkomorodott Bohó mintha nem értette volna a kérdést. — Hát mikor telefonáltak? Az imént említette. Vagy talán nem akar emlékezni? — Miért ne? Teljesen közömbös beszélgetés volt. Kovács, a helyettesem juttatta eszembe, hogy reggel nyolckor értekezlet lesz a vezérigazgatóságon. Fürge őrnagy kétkedve csóválta a fejét, miközben merőn Bohó szemébe nézett. — Mit gondol, buzgóságból vagy kíméletlenségből hívta magát egy ilyen értekezlet miatt éjfélkor? — kérdezte egy árnyalatnyi ingerültséggel. — Egyébként hol van a telefon? Bohó igazgató szemmel láthatóan egyre bizonytalanabb lett. —• Miért kérdezi? Még ez is érdekli? — Szeretnék valamit ellenőrizni. Makk egyre szaporábban lélegzett összeszorított fogain át. Amikor az őrnagy gunyorosan megkérdezte, hol tanulta meg ilyen tökéletesen utánozni a gőzgépet és vajon sípolni is tud-e, összecsücsörítette a száját, mintha valóban meg akarná ezt kísérelni. — Nyugodtan próbálja meg — biztatta az őrnagy.— Én azalatt megpróbálom felhívni 14
