A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-08-01 / 31. szám

MIROSLAV KA PÉK

MICSODA GÓL!

_ Az öt kíváncsi szemmel figyelő három

O. férfi nem akart hinni a saját fülének, amikor felszabadultan nevetve, örömének ezzel a meglepő kijelentésével adta jelét:

— Nézzük csak a filiszteusokat!

Ha Kurta századost ülés közben fogta el a düh. azt rendszerint úgy vezette le, hogy előre nyújtott hosszú lábait addig feszítette, amíg izomgörcsöt nem kapott. Az önfegyelmezés titkos módszere volt ez. Ebben a pillanatban azonban nem alkalmazhatta, mert kirúgta volna a széket a parancsnoka alól, aki éppen felemelkedett, nyilván Bohó érthetetlen, szinte istenkáromló megnyilatkozásának hatására. Ezért a százados csak összeszoritotta a térdeit és az igazgatóra kiáltott.

— Ön szerint a gyilkosok filiszteusok?

Bohó igazgató ismét jóízűen nevetett.

— Meherének és Halinának csak akkor juthatna eszébe a gyilkolás, ha egyik a másikat akarná megölni. De még ebben az esetben sem történne gyilkosság, legfeljebb néhány pofonig jutnának el.

— Akkor hát miért jelentkeztek önként?

— Nem tudom, mi jutott eszükbe. Olyan vicces két csudabogár ez. Folyton kötekednek, vetélkednek és fogadásokat kötnek. Ez az ostoba ötlet is talán szintén valamilyen fogadáskor juthatott az eszükbe, nem tudom másként magyarázni.

Fürge őrnagy zavart színlelt. Elkezdte forgatni az egyik üres pohárkát az asztal lapján, egyre sebesebben, csodálatra méltó ügyességgel. Közben azonban egy pillanatra sem vesztette szem elől sem Bohót, sem Makkot.

— Feltehetek egy kérdést? — köhintett és beleegyezésükre nem várva azonnal, de lassan és nyomatékkai kérdezte: „Ki töltött bort

mára virradóra éjfélkor az ön felesége poharába 7"

Erre a váratlan kérdésre elakadt Makk Oszkár lélegzete. Hátrahajtotta a fejét, és ebben a merev ívben gurgulázó hangokat adott ki. Közben izgalmában és azon való igyekezetében, hogy pontosan visszaemlékezzen az előző este történtekre, egyfolytában, artikulátlanul ezt hadarta: „Bohó töltött a Júlia poharába, vagy nem Bohó töltött a Júlia poharába?"

— Ide figyeljen, őrnagy! — mondta szilárd hangon a Samostav igazgatója. — Az én feleségemet senki sem ölte meg. És az a feltételezés, hogy valaki nálunk otthon mérgezte volna meg, még nagyobb hülyeség.

Az őrnagy arcán ravasz mosoly jelent meg.

— Érdekelne, honnan vette éppen ezt a változatot? Hiszen sokféle módon megölhették. Ön mérgezés általi halálról beszél. Nem gyanús ez?

Bohó elkedvetlenedett.

— Teljesen ostobának tart engem? Hiszen ezt a változatot éppen ön vetette fel azzal a gyanakvó kérdésével, hogy ki töltött bort éjfélkor a feleségem poharába.

— Ön szerint tehát nem mérgezték meg?

— Semmiképpen. Ha valaki tegnap méregtől meghalt volna, akkor az én lettem volna. Ezer és egy kedvem lett volna az öngyilkosságra. Szinte bosszant, hogy nem tettem meg.

— Ön öngyilkos akart lenni? — kapott a szaván az őrnagy. — Akkor esetleg tévedésből, a poharak véletlen kicserélésével ihatta ki a mérget az ön felesége!

Bohó igazgató elkinzottan sóhajtott.

— Hogyan jutott eszébe az az ötlet, hogy mérget szórtam a poharába? Olyan messzire

nem jutottam. Csak a lélekmérgezésig jutottam el.

— Csakhogy a lélekmérgezéstől rövid az út a valódiig. Vannak ilyen tapasztalataink, ezt tanúsíthatja a munkatársam is.

Kurta százados emlékezetében felmerült, hogy egyszer egy házastársi veszekedés után oltári részegre itta magát. Ilyen állapotban rohangált a prágai utcákon csak úgy tréningruhában és teniszcipőben, és különféle kihágásokat követett el. Akkor pórul járt. És még rosszabbul is járhatott volna, ha nem veszi fel öt egy közbiztonsági őrjárat.

— Ezt én is tanúsíthatom. A lélekmérgezés többnyire alkoholmérgezéssel végződik. Észre sem veszi, és a kijózanítóban találja magát.

Parancsnoka ezért az ügyetlen segítségért csúnyán nézett rá, mig Bohó megjegyezte, hogy a lélekmérgezés ma éjszaka szintén alkoholmérgezésbe torkollt, de szerencsére nem végezte a kijózanítóban.

— Bár nem tudom, nem azt kellene-e mondanom, hogy szerencsétlenségemre, ha meggondolom, mivel gyanúsítanak.

— Az isten szerelmére, csak nem gyanúsítják gyilkossággal az igazgató elvtársat? — kezdett jajveszékelni Makk. — Ezt nem tehetik! Ha igazán gyilkolni akarna, akkor biztosan nem a feleségével kezdi, hanem valamelyik felettesével.

— Ezt ön nem ítélheti meg, fiatalember — torkolta le Kurta százados —, mivel ön nem nős!

Fürge őrnagy ebben a pillanatban megszűnt tudomásul venni a környezetét. Gondolataiba mélyedve szokása szerint az ujjait ropogtatta. Makk képzeletét eltorzította mindaz, amit az előző éjszaka óta átélt, ezért ezt a ropogást egy kivégző osztag sortüzeként fogta fel. Ettől a rémes elképzeléstől csak agyának fokozott összpontosításával sikerült megszabadulnia. Ám alig tért magához, máris a fülébe hatolt egy már szinte kegyetlenül tárgyilagos mondat, amelyet nem lehetett a nyaktörö fantázia szüleményeként egyszerűen elhessegetni, és amely szörnyű tartalmával majdnem megsemmisítette.

— Igazgató elvtárs, mi lenne, ha most meghívna minket a lakására?

Bohó kétségbeesett igyekezetében, hogy az őrnagy vészterhes kívánságának teljesítését megakadályozza, rekedten megszólalt:

— És minek? Talán nem jól ülnek itt?

Fürge őrnagy egyáltalán nem figyelt a

megrémült ifjúra. Bohót viszont szinte szétboncolta átható pillantásával. Csalódottan látta, hogy annak az arcán nem árulkodó ijedtség, hanem éppen nyájas mosoly tükröződött, és hogy isteni nyugalommal válaszolta:

— Miért ne? A feleségemet azonban nem találjuk ott. Se élve, se halva. — Közben olyan kihívó szempárbajt vívott az őrnaggyal, hogy az nem birta ki és végül is ő hunyta le a szemét.

Kurta százados mindezt látta és rossz jelnek tartotta, ugyanis a parancsnoka nem szokott veszíteni, acélos tekintetével csodákra volt képes, és eddig még mindig ő kerekedett felül. Valamilyen módon segiteni akart neki, ezért vihogni kezdett és erőltetett tréfához folyamodott:

— Úgy tűnik nekem, hogy ön összekülönbözött a feleségével és most nem tudja biztosan, nem vette-e fel a nyúlcipőt. Csakhogy ilyen szerencse, minket, nős embereket ritkán ér. Az asszonykáink többnyire makrancoskodnak egy ideig, azután újra a kegyeikbe fogadnak. Meglátja, mire a lakásukhoz érünk, már otthon lesz.

Bohó igazgató összevonta a szemöldökét, amjtöl az orra tövénél olyan ránc keletkezett, mint egy felkiáltójel.

— Ön nyilván a saját tapasztalataiból indul ki, amelyek ugyan érdekesek, de nem általános érvényűek. Teljes felelősséggel kijelenthetem, hogy az én feleségem nincs és nem is lesz otthon.

Fürge őrnagyban a százados beavatkozása erős ellenérzést keltett. Türelmetlenül felállt és nyersen Bohóhoz fordult:

— Akkor hát megyünk?

Makk Oszkár megpróbálta legalább késleltetni az indulást, ha már megakadályozni nem tudta.

— Előbb még igyunk egy keveset! — javasolta és az üveg körtepálinka felé nyúlt.

A hajthatatlan őrnagyban azonban nem volt egy mákszemnyi megértés sem az ifjú játékai iránt.

— Azonnal tegye el azt az üveget a páncélszekrénybe! — parancsolta Bohónak. — Induljunk!

— Ez valóban jó munkamegosztás. Én elzárom az üveget, maguk meg bezárnak engem — szellemeskedett a Samostav igazgatója.

A rendőrtisztviselők nem reagáltak a tréfára. Annuska. a titkárnő azonban, aki éppen benyitott az igazgatói irodába, hogy megkérdezze, nem kivánnak-e az elvtársak kávét vagy teát, ami egyúttal lehetővé tenné a bent uralkodó légkör megállapítását, a szóvicc hallatára szivszaggató zokogásban tört ki.

— Az igazgató elvtársat letartóztatták? És miért?

— Ne sírjon, kislány, Bohó elvtárs visszajön — nyugtatgatta őt a jólelkű őrnagy. Magában pedig azt gondolta, hogy tulajdon. képpen nem hazudik, az igazgató biztosan visszatér, csak nem lehet tudni, hogy aznap, másnap, vagy néhány év múlva.

Annuska abbahagyta a zokogást és a rászakadt boldogságtól csaknem az őrnagy nyakába ugrott.

— Ön Zeman őrnagyot juttatja eszembe a televízióból, ő olyan rendes és igazságos. Nem is hiszi, milyen hálás vagyok önnek!

— Ha keresne, otthon leszek — vetett véget az örömmel és csodálattal teli hálakitörésnek Bohó. — Hacsak a vendégeim nem határoznak másként.

Nem lesz vele könnyű dolga az öregnek — becsülte fel az igazgatót a százados. Úgy látszik, kemény dióra talált benne.

Ebben a pillanatban avatkozott közbe a sajnálkozó arcot vágó Makk Oszkár.

— Igazgató elvtárs, elkísérhetem önt? — könyörgött. — Tudja, hogy soha sehová nem tolakszom, de ebben az esetben ... nagyon kérem, engedje meg.

A meglepődött Bohó a homlokát ráncolta.

— Felőlem! Csakhogy ezúttal nem én döntöm el. ki jöhet az otthonba. Az őrnagy elvtársat kell megkérdezned.

Kurta százados e pillanatban bárkivel bármiben fogadott volna, hogy a parancsnok ezt a kérést elutasítja, ám nagy meglepetésére az beleegyezett. Sőt még azt is hozzátette, hogy az igazgató legközelebbi munkatársának jelenlétét csak örömmel fogadhatja.

Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy Bohó és Makk a Samostav kocsijával mennek, a rendőrautó pedig követi őket.

Mindkét nyomozó megdöbbent, amikor az igazgatót és az asszisztensét meglátták egy teherautóba beülni. Kurta százados sörénye röpködött, amint a fejét rázva odakiáltQtt '— Mi az? Maguk t$i|eoutőii közlekednek?

— Nem mindig, de gyakran — felelte az igazsághoz híven Bohó. — Takarékosságból.

— Talán ez olcsóbb? Tegye hozzá, hogy még kényelmesebb is — mondta az őrnagy.

— Ha nem is kényelmesebb, de olcsóbb.

14