A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-24 / 4. szám
•é KINCSÜNK A NYELV Észrevételek egy könyvről Az egészségügyről ritkán jelenik meg anyanyelvűnkön tankönyv, illetve ismeretterjesztő irodalom. A Szlovák Tankönyvkiadó Vállalat gondozásában napvilágot látott A gyermek biológiája és egészségtana című kitűnő könyv hézagpótló ezen a területen. A forditó, dr. Horváth Júlia kandidátus, a szöveget tökéletesen átültette. A könyv áttekinthető, könnyű belőle megérteni és megtanulni a tananyagot. Éppen azért, mert jó könyvről van szó, kötelességünk rámutatni azokra a hibákra, amelyek javításra szorulnak. A légzés mechanizmusával kapcsolatos, a fordító által használt vitális kapacitás előfordul ugyan a magyar irodalomban, de a vitálkapacitás az általánosabb és újszerűbb. A maradék levegő helyesen reziduális levegő. A vérrel kapcsolatosan olvashatjuk a diapedéza, kemotaxia terminusokat. A magyar nyelv helyesen diapedesisnek és kemotaxisnak nevezi ezeket. A vércsoportoknál a cseh anti-ß agglutinint magyarul anti-ß agglutininnek írjuk. Elfogadott kifejezésről van szó. További magyarítása szükségtelen és értelemzavaró. A szívműködéssel kapcsolatban a felholdas billentyű félhold alakú billentyű; a nyelven található érzőszemölcsök pedig ízlelőbimbók, ízlelőpapillák vagy ízlelőidegek. Az anyagcsere című fejezetben használt plazmatikus fehérje helyett jobb a plazmafehérje kifejezés. A „kožní soustava" fogalmát nem bőrrendszernek, hanem egyszerűen bőrnek fordítjuk vagy köztakarónak, kültakarónak. A mirigyek fejezetben a helyes tobozmirigy után zárójelben szerepeltetett tobozszerű testecske a magyar nyelvben ismeretlen. A hím nemi szervek tárgyalása során három terminológiai ferdítés is fellelhető. A here vázlatánál használt kanyargós csatornácskák helyesen kanyarulatos csatornák, a magvezeték és az ondókivezeték helyesen ondóvezető vagy ondóvezeték. Az ember fejlődési szakaszai fejezetben használt tipegőkor (obdobi batolivé) terminus megalkotásáért a fordítót csak dicsérni lehet. Szerencsés megoldásnak azonban csak akkor tekinthetnénk, ha a magyar szakirodalomban még nem létezne a kisgyermekkor terminus. A laboratóriumi gyakorlatok részben csak a fordítás ördöge okolható azért, hogy az orvosi hőmérő nem lett lázmérő és az állati szén aktív szén vagy orvosi szén, mert ezeket a kifejezéseket mindnyájan ismerjük. Nehezebb volt a fordító dolga, amikor az optotyp cseh terminust próbálta lefordítani. Nem elég szerencsésen optotípusos tábla lett belőle. A magyar orvosi nyelvben e fogalom megjelölésére az olvasótábla, látástábla, vizustáb/a, szemészeti próbatábla vagy a latinos oxyoptriás tábla és az optotyp terminusok használatosak. A „neurologické kladivko"ból tükörfordítással neurologikus kalapács lett, holott kis keresés után a fordító rábukkanhatott volna a több helyen egyformán használt reflexkalapács terminusra. A betegségekkel és táplálkozással foglalkozó második kötet fordítása nagyon színvonalas. Csupán a „neve/ésileg elhanyagolt gyermek" és a „nem mozgó (immobilis) gyermek'' megnevezések nem nyerték el a tetszésünket. Az utóbbi esetben a mozgásképtelen terminust ajánljuk. A természeti iskola terminussal először találkozom ebben a könyvben. A természetbeni iskola kifejezést gyakran halljuk. A fogalom megjelölésére a szabadtéri iskola kifejezést tudom ajánlani, amelyet a nagy cseh-magyar szótárban megtalálhatunk. A hibák ellenére a fordítót inkább illeti dicséret, mint elmarasztalás. Csak hasznunkra válik, ha fordítói tevékenységét folytatja és észrevételeinket a könyv újrakiadásánál hasznosítja. CSUKA GYULA Krakonoš mosolya A karácsonyi ajándékok vásárlása közben Kulcsár Ödön Az óriás kísértet mosolya című könyvén akadt meg a szemem. Az író Kelet- Csehországba kalauzolja az olvasót. Egy szerencsétlen sorsú ember, Ludvik történetét meséli el, aki állítólag, az egyi sziklacsúcsról a mélybe taszította fiatal feleségét, ahol az asszonyka a halálát lelte, miközben bemutatja a tájat, Adršpach szikláit, Špindleruv Mlýnt, Náchodot, elmondja Krakonoš legendáját, mesél Žiška hadvezérről, a Čapek testvérekről és Jirásekról, de szó esik a könyvben egyéb történetekről is. A szerző és útitársa, Adél (feleség? menyasz - szony? szerető?) később egy szerencsétlen vak kutyára bukkan és hármasban folytatják az utazást. Ennyit röviden a könyv tartalmáról, mindez nem késztetett volna írásra, az idegen szavak, nevek, ez esetben Kelet-Csehország folyóinak, városainak hibás írásmódja viszont igen. A könyv olyannyira tele van helyesírási hibákkal, hogy olvasása értelmetlen és boszszantó. A Krakonošt Krakonosnak írja a szerző, más helyen „Krakonosszal" vívtak, harcoltak az emberek. Eliška Eliszka, Žiška pedig Ziska lett a könyvben. Szó van „Húsz Jánosról" is, Jirásek neve rendben van, de kíváncsi volnék, hogy miként olvassa azt egy magyarországi olvasó, mivel a félreértések bonyodalmában én is kolosztomak olvastam a kolostort és Budapesztnek Budapestet. Az Udol nádzr Rozkoz nevű tó — bármennyire jól hangzik is, ismeretlen fogalom. A Sindleruv Mlýn és az Elba képaláírást enyhén szólva nem odaillőnek tartom: Folytassam tovább? Inkább ne! Nem vagyok nyelvész és könyvszakember, de a szerzőnek két dolgot tanácsoltam volna: 1. (hogy) a szövegben előforduló neveket, városok, folyók és hegyek nevét írja úgy, ahogyan azt, akár Csehszlovákia autós térképén is megtalálhatja, tehát eredeti helyesírás szerint. , 2. (és) a szövegben előforduló idegen szavak (cseh, szlovák) nevek, kifejezések helyes olvasásának megkönnyítése végett feltüntettem volna az eltéréseket egy kis táblázat segítségével, mondjuk így: jelentés ejtés č cs ď gy A ny S sz $ s ž ZS é je Nem állítom azt, hogy így már minden olvasó tökéletesen elsajátította volna a cseh szavak olvasását, de minden bizonnyal közelebb került volna a lényeghez. Az ismeretterjesztés minden időkben fontos feladat volt és minden bizonnyal annak égisze alatt látott Kulcsár Ödön is a könyv megírásához. De körültekintőbben kellett volna eljárnia. Joggal érdemel elmarasztalást a lektori és szerkesztői munka is. MOTESÍKY ÁRPÁD MADÁCH ÁTTÉTELEK (Grendel Lajos új könyvéről) Őszintén megvallva kissé problematikusnak tűnik Grendel Lajos legújabb kötetének műfaji besorolása. Prózáról van szó, ez vitathatatlan; de vajon tényleg regény-e, ahogy sokan állítják, vagy talán valami egyéb, aminek még rendes neve sincsen, s csupán kényszerűségből illetik a regény szóval, mert első pillantásra azt formázza ? Az olvasót persze nem kell hogy érdekeljék az efféle elméleti — s meglehet: lényegtelen — kérdések, elvégre ha tetszik neki a grendeli szöveg, akkor is végigolvassa, ha a valódi műfaját nem sikerült tisztáznia, ha meg nem tetszik, akkor minden tudálékos okfejtés és rábeszélés hiábavaló. A kritikus helyzete azért nehezebb, mert neki nemcsak véleményt kell mondania a műről, hanem bizonyos elméleti jellegű kérdéseket is tisztáznia kell, még olyan esetben is, amikor látszólag egyértelmű a dolog, de kivált akkor várják el ezt tőle, amikor nem is olyan egyértelmű. Grendel Lajos kritikusainak rendre ilyen dilemmákkal kell megbirkózniuk, hiszen korábbi „regényszerű" alkotásai — Éleslövészet, Galeri — is eléggé „rendhagyóak" voltak, jóllehet már akkor elhangzott az a megályarítás, hogy a mai regény jellegzetesen próteuszi műfaj, a regényíró lehetőségei szinte korlátlanok, s tulajdonképpen minden hoszszabb prózai szöveg felfogható regényként Az Áttételek — Grendel negyedik munkája — Hyen értelemben valóban regénynek tekinthető, de éppúgy lehetne fiktív önéletrajz vagy akár napló is. A hagyományos módon megírt regényekről szóló recenziók és kritikák rendszerint bő lére eresztve ismertetik a könyv cselekményét, jellemzik a legfontosabb szereplőket, s még arra is vállalkoznak, hogy bizonyos hiányosságokat számonkérjenek, esetleg néhány megszívlelendő tanáccsal szolgáljanak. Grendel Lajos szóbanforgó könyve kapcsán a kritikus aligha vállalkozhat ilyesmire. A regény cselekményéről nem sokat mondhat mert egyszerűen nincsen. Ha egész pontos akarnék lenni, akkor a cselekményt az „állapotsor" kifejezéssel helyettesíthetném, s magát a könyvet (főleg a 2. és a 3. részét) egyfajta helyzetjelentésnek is nevezhetném. Az Áttételek nevenincs főhőséről sokat mesélhetnénk, hiszen a szemünk előtt vergődik, viaskodik önmagával és a világgal; tudjuk róla, hogy csehszlovákiai magyar értelmiségi, túl van a harmincadik életévén, egy kiadó szerkesztője, elvált ember, s hogy eredetileg egy kisvárosban cseperedett fel, a szlovák főváros már a felnőtté válásának a színtere volt S emellett még sok egyebet is megtudunk róla (a nőügyeiről például), de mindez csupán körítés, hiszen a lényeg nem ez, hanem az az állapot, amelyben hősünk van. Ismeri őses — nagymamája, szülei — életének történetét, már csak azért is, mert sokszor példaként emlegették neki, de ő semmit sem tud kezdeni az intelmekkel és a rátestált magatartásmodellekkel, hiszen az életét magának kell kialakítania, méghozzá egy adott történelmi időben, egy adott társadalmi közegben, konkrét szemílyekkel körülvéve. A regény főhőse lázadozik; egészen pontosan nem is körvonalazható, hogy mi ingerli, s miután a felgyülemlett energia nem tud kicsapni belőle, megpróbál valahová elmenekülni. Ez a lázadva-menekülés alapjában véve groteszk helyzetnek is tűnhetne, s az író egyébként is ironizáló stílusa mindezt még ki is domborítja, de lelkünk mélyén valahogy még sem találjuk ezt olyan nevetségesnek, sőt mintha a tragikum szellője is meglegyintene közben bennünket. A kötet további szereplőiről csak annyit tudhatunk meg, amennyit a főhős elmond nekünk, illetve, amit a nevében elmond az író. Bíznunk kell az ítéletében, s el kell hinnünk, hogy a körülötte forgolódó figurák valóban olyanok, mint amilyeneknek ő bemutatja őket. De vajon tényleg olyan ellenszenvesek vagy éppen rokonszenvesek, mint ahogy látszanak ? Jól ítéli meg őket hősünk ? Ez azért lényeges kérdés, mert éppen a hős környezetében élő emberek okozzák gyötrelmeit, keserítik meg életét, velük nincs valahogy megbékélve, s ez a nyugtalanság végül is egy totális elégedetlenséget eredményez, amely kis híján végzetesnek bizonyul. Az öngyilkosság gondolatát azonban hősünk az utolsó pillanatban elveti, s tulajdonképpen, itt fordul meg benne valami, ami ha nem is vezet a belső konfliktusok teljes feloldásához, de visszarántja őt a realitás talajára, ráébreszti azokra a feladatokra, amelyeket végül is neki kell elvégeznie, s mindenekelőtt rádöbbenti arra a felelősségre, amellyel fiának tartozik. Ha a könyv vége felé nem jönne az imént ecsetelt fordulat, talán szorongással tennénk le a regényt hiszen egy kilátástalan életút példázatával a mi életünk értelmetlenségét is sejtetné. De végül is erről szó sincs. A főhős Csehországba került iskolás fia éppen időben toppan be apja lakásába, hogy bebizonyosodjon: egy ember nem csupán anynyi, mint amennyit a személyazonossági igazolványa elárul róla. LACZA TIHAMÉR 'V V 10
