A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-24 / 4. szám
— Hogyan indult művészi pályafutása? — Számomra kétszer kezdődött. Először az iskolában; arról álmodoztam, hogy színésznő leszek, bekapcsolódtam az önképzököri tevékenységbe. A tévé nemrég bemutatta a „Makszim Perepelica" című filmet és a családnak nagy örömet okozott, hogy kétszer is látható voltam a tömegjelenetekben. Aztán jött a színiakadémia, a tanulás 0. I. Pizsovaja osztályában, majd L. A. Geraszimov és T. F. Makarova lettek a tanáraim. Már főiskolás koromban eljátszottam néhány filmfőszerepet a „Kortársak", a „Mentsétek meg lelkeinket" és a „Milyen az a tenger?" című filmben. E film forgatása közben mentem férjhez Vaszilij Makarovics Suksinhoz és attól a pillanattól kezdve számítom pályafutásom második kezdetét. — Milyen hatással volt Önre Vaszilij Suksin alkotása ? — Vaszilij Suksin formált, alakított engem — nevezzük bárhogyan — úgy is, mint embert, és úgy is, mint művészt. ízlésemet, szenvedélyeimet, kritériumaimat, rokonszenvemet és ellenszenvemet ő határozta meg. — Melyik szerepét tartja legsikeresebbnek? — Nem tudom megmondani. Egyes szerepeimet szeretem, másokat nem, ám ez nem mindig esik egybe a közönség körében aratott sikerrel. Egyes nézők szerint a negatív hősök szerepei nem illenek hozzám. De nekem érdekes eljátszani valamely iróilag jól ábrázolt jellemet. Olyat például, mint a „Hálapénz" című tévéfilmben volt. — Mi a véleménye a „Hálapénz" hősnőjéről? Találkozott már ilyen emberekkel? — Nagyon jól ismerem ezt az Olovjannyikovát, ilyen „hősnőkkel" — sajnos — már több alkalommal volt dolgom. Az emberek egyik szörnyű kategóriáját képviseli. Csak kétféle tulajdonsága van: a kapzsiság és a szolgalelkűség, aszerint, hogy az adott pillanatban kivel van dolga. — Hol járnak iskolába a lányai, s mik akarnak lenni? — Mása, az idősebb az idegen nyelvek intézetében spanyol és angol nyelvet tanul (ezt irigylem kicsit). Olga színésznő szeretne lenni. Lelkemre mondom, nem tudom még, mit szólok majd én hozzá. — Szereti a természetet? — A természetet nem szeretni — az természetellenes dolog. Ki az, aki ne szeretné? Régebben azt hittem, hogy ilyen emberek nem is létezhetnek, de aztán olvastam, hallottam és magam is láttam, mit képes tenni az ember a természettel, s megértettem, hogy nincs igazam. A természetnek lelke van, benne a szabadság, a szeretet honol, s NAGYON KEDVES SZÁMOMRA A NÉZŐK (Interjú Ligyija Fedoszejeva-Suksinával) A Szovjetszkij Ekran című folyóirat egyik számában interjút adott a lapnak Ligyija Fedoszeje^ va-Suksina, az Orosz Szovjet Szocialista Köztársaság népművésze, a sokoldalúan tehetséges és világszerte ismert szovjet filmszínész, rendező és író, Vaszilij Suksin özvegye. Az alábbiakban, olvasóink is megismerkedhetnek az interjú teljes szövegével. tud beszélni... A nagy Tjutsev írt így a természetről. — Milyen klasszikus szerepet szeretne eljátszani? — Amikor rólam van szó, mindenki inkább az orosz klasszikusokra gondol. Aligha hív engem valaki Shakespeare-t vagy Cervantest játszani. Ami az orosz klasszikusokat illeti, ez a legkedvesebb olvasmányom, kész vagyok bármely szerepet eljátszani. Persze a számomra alkalmas szerepek száma korlátozott. Hálás vagyok Mihail Svejcernak, aki két darabban, a „Kis tragédiákéban és a „Holt lelkek"-ben szerepeltetett. — Beszéljen, kérem, új feladatairól, terveiről. — Most szerepeltem a Lenfilm „Mimózacsokor és egyéb virágok" című filmjében. Ami a terveimet illeti, nos ez nálunk, színészeknél kissé bonyolult dolog. A terveink inkább álmok. De mindig ugyanazok. Az ember jó szerepet akar játszani, jó filmben jól játszani, s azt is akarja, hogy az ilyen film mielőbb vetítésre kerüljön. — A sajtó megírta, hogy Ön nagyszerűen alakította Roman anyjának szerepét a „Nem is álmodtátok volna című filmben. Mi a véleménye e szerepről? — Szívesen fogadtam el Hja Frez meghívását, elsősorban azért, mert G. Scserbakova elbeszélése nagyon tetszett nekem, másodsorban azért, mert ez a szerep egyáltalán nem hasonlított az általam eddig játszott szerepekhez. Elsőizben játszottam úgynevezett negatív hőst, egy anya szerepét, aki esztelenül, elvakultan szereti a fiát. Szeretetében önző és ez majdnem tragédiához vezet. De én nem akartam, hogy a nézők rögtön elítéljék ezt az asszonyt. Sok mindenben meg lehet őt érteni és sok mindent meg is lehet neki bocsájtani. Megkíséreltem így megformálni ezt a szerepet. — Mondja el, kérem, hol született, kik a szülei? — Sok néző, nem tudom, miért, falusinak tart. Örülök ennek, mert ez azt jelenti, hogy falusi szerepeimben eléggé meggyőző voltam. Pedig én Leningrádban születtem és 17 éves koromig ebben a dicső városban laktam. Máig is szeretem e várost gyengéd szeretettel. Szüleim a művészetekkel nem álltak semmiféle kapcsolatban. Apám már néhány éve nem él, anyám pedig velem van — ez az én szerencsém. Ha ő nem lenne, el sem tudom képzelni, hogyan neveltem volna fel a gyerekeket és játszottam volna annyi filmben (már kb. ötvenben). — Ön könyvet írt Suksinró/?... — A művészeti könyvkiadó 1979- ben adta ki „Suksinról" című könyvemet Vaszilij Suksin életművéről. A könyvet R. Csemyenko filmesztétával együtt állítottuk össze. Tavaly két további könyv jelent meg: „Vaszilij Suksin filmművészete" (szerzője: J. Tjurin) és „Vaszilij Suksin" címmel V. Korobov könyve. Nemrég az Országos Filmművészeti Propaganda Hivatal gyűjteményt adott ki „Suksin visszaemlékezéséi" címmel. — Hogyan sikerül megőriznie a fiatalságát? — Miért, már itt az ideje, hogy meg kell őriznem? Nos: nem diétázom, nem karatézom, aerobic-kal és jógával sem foglalkozom, kozmetikára nincs szükségem. Most döntő lépésre szántam el magam: életemben először rövid frizurát viselek. Úgy megfiatalodtam, hogy eljátszottam egy nyugdíjas nö szerepét a „Mimózacsokor..című filmben ... — Mivel tölti a szabadidejét? — Mikor hogyan. Van ezernyi tennivaló. Ám különös: néha a pihenéssel töltött idő számomra több szellemi gyarapodást jelentett, mint a forgatással eltöltött, egyébként üres napok. — Gyakran találkozik a nézőkkel? — Utazásaim alkalmával és a nézőkkel való találkozások folyamán mély benyomást tesz rám szeretetük irántunk, színművészek iránt. Nagyon kedves számomra a nézők szeretete, s gondolom, hogy nemcsak az autogram- és fényképgyűjtésben nyilvánul meg, hanem munkánk helyes értékelésében is. — Mit tart hivatásában alapvetően fontosnak ? — Mindig félek egyszerű választ adni az ilyen kérdésekre. Bármit mond is az ember, az mindig csak hozzávetőleges. Ismerek azonban egy tulajdonságot, melyre minden hivatáshoz szükség van, annál inkább a színészi hivatáshoz ... A humorérzéket. (Fordította: SÁGI TÓTH TIBOR) EGY TÁJ VÁLTOZÁSAI (Jan Sági fotóalbumáról) Dél-Csehország. Akik egyszer is járták már ódon, történelmi városkáinak zegzugait, minden bizonnyal sokáig őrzik azok hangulatát." Ám, akik eltöltöttek bizonyos időt a síksági ember számára sem túlméretezett dombjai között meghúzódó halastavak környékén, a Šumava tisztán csörgedező patakokkal átszőtt fenyvesei között, vagy nyírfásokkal tűzdelt mocsarai mentén, azok tán mindörökre szívükbe zárták e csodálatos táj varázsát, s élnek végig örök vonzásában, mint jómagam is, majd két évtizede immár. Nem csoda, ha örömmel tölt el minden újabb találkozás e vidékkel. Legutóbb például Jan Sági Jihočeská krajina (A dél-csehországi táj) című fotóalbuma, ez a gyönyörű, őszinte lírai vallomás gyakorolt rám nagy hatást. Amint arra az album bevezetőjének cime is utal, a természet évszakonkénti változásait követi nyomon a tájban kamerájával a szerző, egyik ősztől a másikig. Nem túlzók tán akkor sem, ha azt írom, hogy szinte minden egyes rezdülését érzékeli és érzékelteti ennek az örök és ismétlődő, ám mindannyiszor valami megismételhetetlent produkáló változásnak. Kezdve attól a pillanattól, amikor az erdő sűrűjébe behatoló fénynyaláb már vörösesbarna levélcsomón csillan meg a még szinte teljesen uralkodó zöldben. A reggeli rózsaszínben csillogó, majd az esti szürkületbe burkolódzó halastó sekély, vizében ott van már a kerítőhálót húzó halászok libasora. Tetten éri, amint az első őszi, kora reggeli dér néhány órára ezüstbe öltözteti a tópart füvét, majd amint az első hó felfehérlik a nemrég szántott barázdákban. Aztán teljes fehérbe öltözik a táj, magányos hattyú vár párjára a szinte vég nélküli fehérség közepén még felcsillanó víztükrön, s talán évszázados legendát őriz az. útmenti hatalmas fa az alatta szinte eltörpülő Krisztus-kereszttel. A tavaszi nap első sugarainak melege nyomán előbukkannak már az őszi szántás nagyobb rögei a hó alól, s a laposokban összegyűlő tavaszi vizek tükrében már szépítkeznek a téli álomból épphogy csak ébredő, csupasz fakoronák. Eleség után kutató sirályok serege röppen fel a barázdákból a boronáló traktor közeledtére, a vadmadár ül már a fészkén a tó egyik csendes zugában. Magányos porta fehérük a zöldellő vetés, s néhány virágba borult gyümölcsfa mögött, s már ismét teljes a kontraszt a fű haragoszöldje s a tó kékje között. Érő kalászok sárgállanak a domb mögött lenyugvó nap utolsó kora esti sugarainál, s teljes zöldben pompázó, két öreg fasor között vezet egy ösvény a tó partján, tán éppen egy távoli, fehérre meszelt kiskocsmához. Néhány szalmabála még tagadhatatlan tanúja a nyárnak, ám néhány oldallal odébb már ismét vörösesbarna lombkoronák övezik a frissen boronáit agyagos szántóföldet. Sárgásbarna avarból kapaszkodik az ég felé a fiatal nyírfaerdő is, s újból ezüstös a nemrég még égszínkék halastó tükre. Csak a dombtetőn álló magányos öreg tölgy (?) dacok tán egy rövid ideig a természet körforgásával. Mi az, amit a recenzens e kilencvenhat képből összeálló vallomáshoz hozzátehet? Tán csak annyi, hogy Sági kamerájának őszinte líraiságát csak aláhúzza Pavel Vrba irodalmi értékű bevezető szövege, s hogy szívből ajánlja mindazoknak, akik bárhol találkoznak a prágai ČTK-Pressfoto eme kötetével. NÉMETH GYULA 11
