A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-24 / 4. szám
Hirtelen föleszmél. Hosszú szálú eső veri az ablakot. — Jaja, jöhetne már ez a Márton, teljesen kihűl a leves, melegítve meg már nem olyan finom. Aztán gondolatai újra a múltba révednek. — A nap sütött, a halálgyár kapujában muzsikáló rezesbanda épp az „Ó donna Clarát" játszotta. Húszesztendös vagyok, villant át az agyamon, miközben kibetűztem a bejárat fölötti feliratot (Arbeit macht frei — A munka szabaddá tesz) és már megjártam a poklok poklát. Mi jöhet még? Nos, hamarosan — szórakozásként — végig kellett néznünk két lengyel leány nyilvános akasztását, akiket azért „ítéltek" halálra, mert robbanóanyagot csempésztek ki a gyárból, amivel a férfiak felrobbantottak két krematóriumot. — Új „keresztlevelet" is kaptam: nem volt többé nevem, egy lettem a halálraítéltek közül, az A—9717-es számú fogoly. Egyszer levelezőlapot is Írhattunk haza. A nácik nagyvonalúan meg is írták helyettünk. „Üdvözletemet küldöm az üdülőtáborból" — állt a kártyán az üzenet. Nekünk csak alá kellett írni a nevünket. Az auschwitzi „üdülőtáborban" a második világháború folyamán, 1944—1945 között mintegy négy és fél millió ember vesztette életét. Volt, akin embertelen kísérleteket hajtottak végre, sokan az éhségtől és a szenvedéstől, a kimerültségtől pusztultak el, százezrek a gázkamrákban lelték halálukat, többen golyó, vagy kötél általi halállal haltak meg, de akadtak szép számmal olyanok is, akiket szadista hóhéraik puszta szórakozásból botoztak halálra vagy vérebeikkel marcangoltattak szét. — Mi a négyes barakkba kerültünk, a 16. számú „Csehszlovák ház" ugyanis már zsúfolásig megtelt. A nővéremmel mindvégig sikerült együtt maradnom. Ketten aludtunk egy 80 centiméter széles, fából eszkábált gólyaágyon. Hadiüzemben dolgoztunk, reggel héttől este hét óráig tartott a kemény munka. Közben, torna gyanánt, sokszor térdenállva kellett az ebédünket elfogyasztanunk és csak villával merhettük ki a levest a lábasból. — Január elsejétől egyre közelebbről hallatszott az ágyúszó. Tizennyolcadikán a németek menetoszlopba állítottak bennünket. Elindultunk. Éhesen, rongyosan vánszorogtunk táborról táborra. Mígnem egy reggel arra ébredtünk, hogy őrzőink az éj leple alatt elpucoltak egy szálig. — 1945. június 18-án érkeztünk haza a nővéremmel Keszire. De jó lenne hinni, hogy csupán álom, kegyetlen, rossz álom volt az egész... Fajöíkné Vetzler Klára 1951-ben helybéli fiúhoz ment férjhez. Gyermekük nem született. Ma már mind a ketten nyugdíjasok. Maguk építette házukat lakják. Neszezés hallik a bejárati ajtó felől. Klára asszony összerezzen. Ezer körül is felismeri férje lépteinek a hangját. — Na végre — derül fel az arca —, előkerült a kóbor lovagom. Ebédelhetünk hát! A lengyelországi Oswiecim, Auschwitz néven hírhedtté vált poklát, táborát, amelyben Európa 28 államának polgára élt hosszabbrövidebb ideig embertelen körülmények között, a szovjet csapatok 1945. január 27-én szabadították fel. „„„„ , -___ZOLCZER LÁSZLÓ (A szerző felvételei) Mit csinál a diszkoszvető télen? A közelmúltban kihirdették a múlt év legjobb sportolóit. Köztük találtuk ismét Bugár Imrét, világ- és Európa-bajnok, olimpiai ezüstérmes és Európa Kupa-győztes diszkoszvetőnket, az év legjobb csehszlovák atlétáját, akit ráadásul a felszabadulás óta eltelt negyven év legjobb tíz atlétái közé is besoroltak. Ezenkívül ö vezeti a diszkoszvetők tavalyi világranglistáját. Nem kétséges tehát, hogy sikeres éve volt. De mit csinál a diszkoszvető télen, amikor hó borítja a dobókört, a pályákat? — Edz — szakadt ki belőle egyetlen sóhajtás kíséretében. — Edz és edz, reggeltől napestig. Százszor, ezerszer többet, mint nyáron. Téved tehát, ha valaki azt hiszi, hogy pihen, lustálkodik. Ilyenkor van a legnagyobb dologidő. De még milyen, uramisten. Képzeld el, hogy a tornateremben odaállítanak egy hatalmas kifeszített háló elé a dobókörbe, aztán szabályosan pörögsz és a legjobb képességed szerint elrepíted a diszkoszt, amely négy-öt méter röpte után a hálóban köt ki. Halvány gözöd sincs róla, hogy mekkorára sikerült. Lehet, hogy világcsúcs is születhetett volna belőle, de ott az a fránya háló és mindent elkap. Az edző pedig ösztökél, mert ott áll a közvetlen közeledben, hogy dobálj, újra és újra. Most laposan engedted ki, másszor viszont túlságosan meredeken. Mert ö látja, hogy mit csináltál jól és rosszul, csak te nem tudsz semmit, mert ott van előtted a megveszekedett háló. Hogy én hogy utálom a hálókat... Olyan az egész, mint egy lázálom. Robog feléd a vonat, és te képtelen vagy elugrani előle, mert ott a háló. Szóval ez a látszólag céltalan és értelmetlen dobálás nem a legnagyobb gyönyörűség. Néha úgy érzem magam, mint az igavonó állat, amelyet befogtak a járomba és jár körbe-körbe, karikába. Ha pedig nem ezt csináljuk, akkor a súlyokat emelgetjük vég nélkül és tonnaszámra. Jó édesapám egész életében nem zsákolt annyit, pedig nehéz, dolgos élete volt, mint amennyit most én egy hét alatt felemelek. — Úgy látszik, erre is szükség van. — Egész biztos. E nélkül nem lennék az, aki vagyok. Az iméntieket sem panaszképpen mondtam, hanem csak azoknak a felvilágosítására, akik azt hiszik, hogy az érmeket ingyen osztogatják, és az élsportoló élete csak abból áll, hogy jön, győz, megtapsolják, fellép a győzelmi emelvényre, és az egész stadion ünnepli, a tévé mutatja, az újságírók faggatják. Az edzőm a megmondhatója, hogy azok közé tartozom, akik szó nélkül teljesítenek mindent, de azért néha úgy érzem, elegem van az egészből. Na persze ez a kiábrándultság csak ideig-óráig tart, és minden marad a régiben, mert a sok szép sportélmény, a győzelem mámora mindenért kárpótol. — Valóban sok szép győzelem párosul a Bugár névvel. Van még valami, amit nem sikerült és szeretnél elérni? — Nekem a múlt év valóban sikeres volt. Első lettem a moszkvai Európa Kupán, sok versenyen győztem a tengeren túl, az Egyesült Államokban is, ahol annyi a jó diszkoszvető. Megnyertem még diszkoszvetésben, az atlétikában újonnan alapított Grand Prix versenyt, amely hasonló a sízők világkupájához, végül 71,26 méteres dobásom a leghoszszabb volt, amelyet tavaly diszkoszvető elért a világon. Na persze azért még mindig vannak dolgok, amelyeket szeretnék elérni. Mindenekelőtt szeretném megnyerni a stuttgarti Európa-bajnokságot. Egy szép világcsúcs sem ártana már. Világcsúcstartó még nem voltam. Összevissza hatvan centire vagyok tőle, de az a hatvan centi kegyetlenül nagy távolság. Végül pedig az olimpia idején sem leszek még olyan öreg; de szép is lenne, olimpiai bajnoksággal búcsúzni. Hát ezért viaskodok mostanában annyit a háló előtt meg a súlyokkal. — Amit eddig elértél, már az sem kevés. Elmondhatod, hogy elégedett és boldog ember vagy? — El, mert érzem, hogy megbecsülnek és örömet szerzek az embereknek, köztük is elsősorban annak, aki mindmáig legdrágább nekem, az édesanyámnak. A nagy versenyeken is mindig rá gondolok, hogy ott ül a tévé előtt, izgul és várja, hogy győzök vagy nagyot dobok, és ez különös erőt ad ahhoz, hogy egy nagyot dobjak, mert nem akarok neki csalódást okozni. Ma is akkor vagyok a legboldogabb, amikor haza jöhetek a Csallóközbe. A minap is disznótorban jártam itthon. Ennek persze böjtje is lett, mert az edzőm szerint magamra szedtem valamit, és amikor visszatértem, szigorú diétára fogott. Soha nem fogom elfelejteni, hogy honnan indultam. — És hová tartasz? — Jó édesapám mindig azt akarta, hogy valami mesterséget tanuljak, mester legyek, biztos kenyérrel a kezemben. Mondom is neki mindig, hogy teljesítettem a kérését, mester lettem, érdemes sportmester. Úgy hiszem, hogy az életem most már örökre összekötődött a sporttal. Ősszel beiratkoztam az egyetem testnevelési karára és most gondom van a tanulással, meg a tornaszerekkel, a korláttal vagy a gyűrűvel, mert nem az én testi méreteimhez szabták őket. Szeretném azonban sikeresen befejezni a tanulmányaimat, és aztán tovább adni a tapasztalataimat az utókornak. PALÁGYI LAJOS A szerző felvétele 5
