A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-20 / 25. szám
KINCSŐNK A NYELV A DISZNÓ ÉS A SERTÉS Balról: Lengyel Ferenc, Gombos Ilona és Gyurkovics Mihály Bodnár Gábor felvétele • Hárman (avagy: sokan?) a pádon • Évadzáró bemutató a Magyar Területi Színház kassai (Košice) Thália Színpadán BOLDOGSÁGKERESŐK Egy garázdálkodó ittas emberre könnyen rámondják, hogy részeg disznó, részeg sertésnek viszont aligha neveznék. Disznó szavunkat gyakran használjuk átvitt, olykor rosszalló jelentésben is: a kártyában az ász, tintafolt a papíron vagy — mint az előbbi példában — undorító módon berúgott ember. Jelzőként is használatos .nagyon nagy" jelentésben: disznó szerencséje van, illetőleg rosszallást kifejező szókapcsolatokban: disznó alak, disznó (azaz sikamlós, trágár) vicc. Szólás, közmondás is akad, nem is egy, amelyben előfordul: disznója van .nagyon szerencsés'. Éhes disznó makkal álmodik, azaz mindenkit az foglalkoztat leginkább, amire vágyik. Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók: aki rossz társaságba keveredik, maga is elzüllik. O. Nagy Gábor Magyar szólások és közmondások című kiváló műve még vagy ötven példát sorol fel. A sertésre egyet sem. Az előbbinek képzett formáit is gyakran használjuk : disznós, disznóság, disznólkodik, disznólkodó, disznólkodás, a sertés származékára nem találunk példát. Szóösszetételekben mindkettő gyakori: disznócsorda, disznócsülök, disznóbél, disznóköröm, disznóhólyag, disznóól, sertésállomány, sertéssült, sertésvágás, sertészsír, sertéshús. Utótagként már ritkábban szerepelnek: anyadisznó, sündisznó, hússertés, zsírsertés. Az Értelmező Szótár az összetételek szémos példáját sorolja fel. Ha ezeket jobban szemügyre vesszük, nyomban feltűnik két sajátosságuk is. Az egyik az, hogy a sertés szót általában felcserélhetjük a disznóólai: sertéshús — disznóhús, sertészsír — disznózsír, sertéssült — disznósült, a fordítottja azonban már ritkán sikerül. Van disznótor, disznóölés, disznósajt sündisznó, de nincs: sertéstor, sertésölés, sertéssajt, sünsertés. A másik, ami feltűnő, hogy a sertés összetételeit az Értelmező Szótár általában stilisztikailag minősíti: a hivatalos nyelv, illetőleg a szakácsmesterség műszavaiként jelöli meg. Amit láttuk, disznó szavunk mind a beszélt, mind az írott nyelvben számos (konkrét és átvitt) jelentésben él, szólásokban, közmondásokban is igen gyakori. Ezzel szemben a sertés szó használata jóval korlátozottabb, jószerivel csak két rétegnyelvben eleven. Mi az oka a két szó oly eltérő viselkedésének? A jelentős — mintegy ezeréves — korkülönbség. A disznó az „öregebb", a sertés a „fiatalabb". Az előbbi még a honfoglalást megelőző évszázadokban valamely török nyelvből került át nyelvünkbe. A sertés belső keletkezésű szó, a serte (sörte)-s képzős származéka, a főnévként a disznó szinonim jelentésében csak a XVI. század végén jelenik meg nyelvemlékeinkben. A disznóra a legelső írott adatunk a legkorábbi eredeti oklevelünkben, az 1055-i Tihanyi Alapítólevélben található: gisnau formában. Korábeli ejtése — ezt hang- és helyesirástörténeti érvekkel tudjuk bizonyítani — gyisznau volt. A szó hangalakja persze azóta megváltozott, a szóeleji gy- bői d lett, a szóvégi kettöshangzóból hosszú ó, bár nyelvjárási vonatkozásként még ma is előfordul az oklevélbeli forma. — A sertés, mint láttuk, származékszó, a kemény. merev szőr, tüske jelentésű serte -s képzős alakja. A disznó jelzőként egy 1533-i szójegyzékben szerepel először: sertés disno (sertés disznó). A legújabb nyelvtörténeti szótárban, a kolozsvári Szabó T. Attila szerkesztette Erdélyi Szótörténetj Tárban található 1667-ből a kővetkező adat: „három sértés marhamot szaggattak volt megh valami kuvaszok ..Tudjuk, hogy a régiségben a marhának többek között .jószág' lábasjószág' jelentése is volt, tehát az idézett sertés marha kétségtelenül disznóra vonatkozik. Hogyan önállósult végül is a sertés disznó, sertés marha szerkezetből a sertés? Az történt, ami számos más jelzős szerkezettel is megesett, a jelző felszívta a jelzett szó jelentését, s önmagában is kifogástalanul betöltötte a korábbi két szó szerepét. Ez a fajta jelentésváltozás, az ún. tapadás másutt is szóba kerül, hadd említsünk meg itt is néhány példát: takaió paplan > takaró, ebédlő ház > ebédlő, farkas állat > farkas stb. Kázmér Miklós RÖVID ÉS HOSSZÚ MONDAT A mondat: egy gondolat összefüggő, kerekded kifejezése, formai tagolása, természetes lélegzetvétele. Hogy milyen legyen a mondat, rövid-e vagy hosszú, az nyilván nevetséges, avatatlan kérdés. A gondolatot és a mondatot nem lehet rőffel mérni. Véralkat dolga, hogy ki melyiket kedveli, hogy melyik felel meg az író közlési vágyának, mondanivalója és előadása ütemének. Mind a kettő egyaránt jó lehet és közvetlen is. Itt minálunk a bírálók sokszor megróják ennek vagy annak „hosszú" mondatait. Ez a kifogás csak akkor volna helyénvaló, ha a rossz hosszú mondatokat rónák meg. Mert a hosszú mondatok között éppúgy lehetnek rosszak, mint a rövid mondatok között. Tévedés azt hinni, hogy a rövid mondatok „magyarosabbak" és „természetesebbek". Szerkesztésük válogatja, hogy melyik micsoda. Van egy úgynevezett „elaprózott írásmodor", amely a gondolatot mozzanataira tépve állítja elénk. Egy példa erre: „Bejött. Leült. Látta, mi van előtte. Egy könyv. Nézte. Kezébe vette. Lapozgatta. Visszatette." Az ilyen irásmodor kellő helyen érzékletes és szemléletes lehet, de bizony gyakran modorossá, fontoskodóvá és fárasztóvá válik. Úgy is hathat, mint a kehes ember lihegése. Viszont akadnak olyan hosszú mondatok, amelyek a maguk végtelen ívelésében és hullámzásukban is szükségszerűek, természetesek és művésziek. Ha a mi bírálóink rémüldözve és szömyülködve említik meg, hogy valaki egy tízsoros mondatot írt, akkor én fejükre idézhetem Proust nagyon sok olyan mondatát, mely több lapon át sem ér véget, anélkül, hogy lankasztaná figyelmünket. vagy csorbítaná művészi élvezetünket. Mindez pedig nem a francia nyelv szellemével függ össze. Az ö mondatai egyáltalán nem „franciásak", amint nem is „magyarosak", csak proustiak, írói egyéniségéből fakadnak. Kosztolányi Dezső (Erős várunk a nyelv — részlet) A szatirikus felhangokkal tűzdelt, helyenként egyenesen a groteszkba hajló komédiát szereti a néző. Leginkább ennek köszönhető, hogy tájainkon is egyre nagyobb a kereslet az ilyen darabok iránt. Természetesen, az már a színház ízlésétől és nem utolsósorban a színészektől függ, hogy az évadonként rendre előszedett komédiából minő előadás születik? A Magyar Területi Színház kassai Thália Színpadának vezetősége úgy gondolhatta, hogy egy kortárs olasz szerző őszinte és sok humorral megirt darabja majd anélkül tudja becsábitani a közönséget, hogy az örökös számonkérésre hajlamos szakma fintorogna. így hát kelet-szlovákiai játékszínünk az idei szezon évadzáró bemutatójaként Aldo Nicolaj: Hárman a pádon című színművét tűzte műsorára; s rögtön hozzáfűzhetem, hogy jól választottak. Ez a jól megírt és találó helyzetek sorát kínáló darab arra keres választ, vajon menynyire vagyunk felkészülve az idősebb emberek önmegvalósításának s társadalmi beilleszkedésének biztosítására? A gazdag élettapasztalatokkal bíró szerző — akiről az egyébként soványka színlap elárulja, hogy volt németországi hadifogoly a második világháborúban, majd munkanélküli, végül pedig kultúrattasé Guatemalában —, két öreg férfi véletlen találkozásának ürügyén veti fel az elmagányosodás és az időskori „fölöslegessé válás" kérdéseit. Harmadik személyként Ambra, a nyugdíjas óvónő csatlakozik hozzájuk, aki soha ki nem élt anyai ösztönét — szinte idegekre menő gondoskodással párosuló asszonyi ragaszkodással — éppen Bocca Liberón és Luigi Lapaglián szeretné kárpótolni... Szó ami szó: Aldo Nicolaj darabja valóban sok helyütt kínál derűs perceket a nézőnek, de olykor elszorul a szív. Az ok nyilvánvaló. Elég belegondolni, hogy világszerte hányán ülnek idősek s magányosok a különböző sétányok és nyugdíjasházak, ennél is kirívóbb esetben az agghajlékok s egyéb szociális intézmények jelképes vagy tényleges padjain; és elég eltűnődni azon: vajon mi, fiatalabbak képesek vagyunk-e megtalálni a szívükhöz meg a hétköznapja ikhoz vezető utat? Receptként — mind a szerző, mind az előadás üzenete — a közös gondolkodással elegy lelkiismeretvizsgálatot, ezt követően pedig az öregek érdekében vállalt cselekvést ajánlja. A Hárman a pádon című színműnek két különös, iróilag bravúros sajátsága van. Az egyik : a naturalista melodrámát egy felhangokban élő, olykor már-már abszurd dialógusréteg hordozza. Ez a dialógusszövet akkor éled meg igazán, amikor a kérdések és válaszok, azok groteszk helyzeti értéke révén, „játszani" kezdenek. A másik írói bravúr, hogy mindhárom szereplő olyan tökéletesen kiismerhetetlen figura, aki annál inkább talánnyá változik, mennél többet mutat meg önmagából. A szerzőnek ezzel sikerült elérnie, hogy a mulatságos melodráma, mint alapanyag, lélektani és társadalmi síkra terelődjék. Az emberi lélek és a személyiség bújócskáját, köznapi társalgásaink állényegének felsejlését, kapcsolatrendszereink felületességének bizonyságát kínálja a nézőnek. Miro Procházka, aki vendégként rendezte a Thália Színpadnak ezt az előadását szemmel láthatóan a realizmusra, a ritmus és a stílus egységére törekedett, de a színmű ironikusan groteszk és abszurd felhangjaira is képes ráérezni. Segítségére van ebben a maga alkotta díszlet. Az általa tervezett. 10
