A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-06-20 / 25. szám
A bordás — tornyoscsiga VOLT EGYSZER EGY JÉGKORSZAK Változások a Kárpát medencében Korall a Dévény környéki sziklákról flórájából fokozatosan kiszorultak. Ez a folyamat a pliocénban (a tercier utolsó kora) tovább tartott, de a mai viszonyokhoz képest még akkor is sokkal melegebb volt. A vizekben díszlett a nílusi tündérrózsa, az erdőkben hikoridió, mammutfenyő, ginkgó, ámbrafa és magnólia nőtt Európa-szerte. A sekély kelet-európai beltenger váltakozva terjedt és visszahúzódott. A Kárpátokból, az Alpokból leömlö bővizű folyók hatására később kiédesedett. Medre fokozatosan feltöltődött, megemelkedett és néhány nagy édesvízi tóra szakadt, amelyek a pliocén végére kiszáradtak. Vége lett a vulkáni tevékenységnek (eltekintve néhány utóvulkanikus jelenségtől) és úgy 1,7 millió évvel ezelőtt a negyedidőszak (kvarter) bevezetéseként (eopleisztocén) megindult egy fokozatos lehűlés. A klíma további nagyarányú romlását a Kárpát-medencében csak kevés tercieri állat vészelte át, és maradt meg folyamatosan mind a mai napig. A biológusok ezeket reliktum-, azaz maradványfajokként tartják számon. Ezek a már említett bordás és kárpáti tomyoscsiga, a Miskolctapolca, Tata stb. langyos forrásaiban található Theodoxus Prévostainus nevű csiga és néhány más ritka állatfaj. (Az emlősök között ilyen a szarvasfélékhez tartozó Közép- és Északkelet-Ázsiában élő pézsmaállat (Moschus moschiferus), amely ősi vonásait a pliocéntól 5 millió éven át megőrizte. Jellegzetessége, hogy agancsa nincs; szablya alakú, hajlott szemfogai elérik a 7,5 cm-t, így kívülről jól láthatók.) A mediterrán növényzet a hideg hatására délre, délkeletre szorult, illetve kipusztult. Egyikük-másikuk (pl. a szárnyasdió, a rucaörömfélék rendjébe tartozó Azolla filiculoides) azonban megtalálható itt (újra?) még a mindel-risszi interglaciálisban is. Az akkor kihalt nemzetségek egy-egy faja ma már csak Délkelet-Ázsiában maradt fönn, ahol nem volt eljegesedés, illetve Észak-Amerikában, ahol a jég elől akadálytalanul terjedhettek dél felé. Néhányukat, mint a ginkgófát (Ginkgo biloba), a japán ernyőfenyőt (Sciadopitys verticillata), az ősmammutfenyőt (Metasequoia glyptostroboides) a tudósok élő kövületnek tekintik. (A harmadidőszakban a ginkgófa Angliától a Szahalinig élt. Ma már csak Délnyugat-Kínában van meg. Az ősmammutfenyők az északi féltekén egész a Spitzbergákig előfordultak. Ma viszont csak Kina középső részén, alig fél Csallóköz nagyságú területen nőnek.) A Kárpát-medence, így Szlovákia harmadidőszaki reliktum növényfaja a bükkösökben kora tavasszal virágzó védett kakasmandikó (Erythronium dens cam's), amely nálunk a Szilicei-fennsíkon éri el elterjedésének északi határát. Dr. POMICHAL RICHÁRD Évekkel ezelőtt Nagyváradon járt bará- 1. tómtól egy marék csigaházat kaptam. Nagyon megörültem ennek az ajándéknak, mert nem valami „közönséges'' fajok voltak ezek, hanem élő kövületek, a nagyváradi Püspök-fürdő meleg forrásaiban élő bordás és kárpáti tomyoscsiga (Melanopsis parreysi, M. hungarica) házai, amelyeknek a harmadidőszak (tercier) végén, a Kárpát-medence kiédesedő tengereiben szerteágazó rokonsága élt. A tengerekkel együtt eltűnt a család csaknem valamennyi tagja. Az említett fajok a 20—32° C meleg forrásokban (de csak itt!) átvészelték másfél millió év, s nem utolsó sorban a jégkorszak összes viszontagságait. Ha az emberi meggondolatlanság bele nem avatkozik, még évezredekig vonszolhatják díszes házaikat az ugyancsak ősidők óta itt élő nílusi tündérrózsa (Nymhaea lotus var. thermalis) levelein. Úgy 20 millió évvel ezelőtt, az újharmadidőszak miocén nevű korában a Kárpátok Dévénytől az Al-Dunáig húzódó 1 500 km-es koszorúja félszigetként emelkedett ki a Bécsi- és a Kárpát-medencét, valamint a Havasalföldet elöntő sekély, keskeny beltengerekből (Paratethys). Dévény szikláit korallzátonyok övezték, a partokat fókák látogatták. A tengeröblökben hatalmas cápák úszkáltak, és nem hiányoztak a bálnák ősei sem. Ebben a tengerben képződött a Sopron közelében lévő híres fertőrákosi lajtamészköve is. A Visegrádi-hegységtől a Hargitáig vulkánok sora működött. A tengert övező szárazföldön meleg, nedves éghajlat uralkodott. A miocén kori Kis-Kárpátok trópusi jellegű őserdeiben majmok éltek. A nagy kiterjedésű mocsarakat, amelyeket pálmaerdők öveztek, a mai tapírok elődei is dinotériumok (Deinotherium; deinos = ijesztő, therion — vadállat) lakták. Ezek voltak minden idők legnagyobb ormányosai. Volt azonban más nevezetességük is! Kiterjedt rokonságuktól eltérően (napjainkig több mint 350 ásatag ormányosfajt írtak le) nem a felső metszőfogaik alakultak át a jól ismert agyarrá, hanem az alsó állkapocsban levők, és szinte merőlegesen hajoltak a föld felé. Így aztán találóan nevezte őket jeles paleontológusunk, Lambrecht Kálmán kapafogú őselefántnak. Valószínű, hogy kapaként is alkalmazta azokat. Úgy látszik azonban, hogy ez a „megoldás" nem volt éppen tökéletes, mert „csak" néhány évmillióig, a miocén és a pliocén korban éltek. (Bárcsak a Homo sapiens „megoldásai" lennének ennyire tökéletesek!) Maradványaikat Szlovákiában Dévénynél (Devín), Galgóc (Hlohovec) mellett a madunicei víztároló építésekor és másutt találták. A síkságok őserdeiben a lovak foxi nagyságú ősei (Hyracoterium syn. Eohippus) népesítették be. A harmadidőszaki fauna nevezetes dévényi leleteit (a Pristiphoca vetusa-t, Mesocetus hungaricus-t, az emberi jellegű vonásokat hordozó Sivapithecus darwini-t) ma a bécsi Naturhistorisches Museumban találhatjuk. A fertőrákosi kőfejtő lajtamészköve 20 millió éve képződött A Szent Anna-tó Erdélyben egy harmadidőszaki kráterban keletkezett (A szerző felvételei) A tropikus klíma alatt Közép-Európa erdőit kaucsukfák, pálmák, magnóliák, babér-, ámbra- és fahéjak alkották. Az időszak elejének meleg, nedves éghajlata évmilliók folyamán lassan mérséklődött, mediterrán jellegűvé vált. Az igényesebb melegkedvelő fajok (pl. a miocénban a pálmák) Közép-Európa 8
