A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-23 / 21. szám
kérdésével Gömöry János ny. kolt. igazgató úrhoz, a Kazinczy Társaság főtitkárához fordulni, akivel különben személyesen is beszélni fogok az ügyben." Gömöry János arról értesíti, hogy „a pályaművek objektív és gyors elbírálása hozzáértők részéről egy hónapon belül megtörténik és a pályadíjak legkésőbb október hó végéig okvetlenül kiosztásra kerülnek. A népművészet kérdésével foglalkozó pályázat csak kettő érkezett be. Azt hiszem azért helyes volna, ha türelemmel várná a Kuratórium döntését. Annyival is inkább, mert kedvező döntése esetében esetleg önt bíznák meg a további gyűjtésekkel. " A Prágai Magyar Hírlap 1932. október 14-i számában már megjelent a hivatalos eredményhirdetés. Ebből kiderül, hogy Thain a Magyar Falu díjának felét nyerte el. A díj „másik fele (etnográfiai munka) kiadható nem volt, mert a kiirt pályázat eredménytelennek bizonyult" (8. o.). Thain János dolgozata pályafutásának első része ezzel lezártnak tekinthető, hiszen a pályázaton értékelték. A számunkra érdekesebb probléma azonban az — ahogy arra már Tóth László is utalt idézett munkájában —, hogy vajon mit tartalmazhatott, milyen színvonalú volt ez a tanulmány. A kézirat ezidáig nem került elő, ám a helyzet mégsem annyira lehangoló. Darkó Istvánnak a Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet fejléces papírján, géppel írott, 1933. január 14-i keltezésű levele ugyanis ismét ebben az ügyben született: „A napokban elhoztam Gömöry János nyug. gimn. igazgató úrtól, a Pályadíjak Kuratóriumának elnökétől „A népművészet helyzete és kérdése Szlovenszkón" c. értékes tanulmányát, amely díjat is nyert. Mellékelten megküldöm „Másfél évtized. — Csehszlovákia magyar lakossáveknek a végén (akár magyar, akár idegen helységnevek) csak egy i-t írunk. Tehát például: tamási (nem tamásii), pompeji (nem pompejii), helsinki (nem helsinkii) stb. Ha pedig az i képző egyelemű, y-ra végződő idegen helységnévhez járul, az i-t a névhez közvetlenül (kötőjel nélkül) kapcsoljuk: convetryi, vichyi, topoľčanyi, margecanyi stb. Amint látjuk, nem boszorkányság ez, csak éppen meg kell tanulni. MAYER JUDIT GOMBÓC-E A GALUSKA? Négy közismert ételnévről esik szó az alábbiakban : sztrapacska — galuska — haluška — nokedli. Közülük kettőt hiába keresünk a magyar nyelvű szakácskönyvekben, a másik kettő viszont, a galuska és a legkevésbé sem magyar sztrapacska mindegyikben megtalálható. Közvetlen (palóc) környezetem szóhasznága" c. kétkötetesnek készülő albumunk felvilágosító nyomtatványait. Ez a nagyszabású munka már készül, szép anyag gyűlt már eddig is össze, valószínűen f. év őszére jelenik meg. Tisztelettel kérjük, hogy tanulmányát az Albumban való közlés céljára átengedni szíveskedjék. A népművészet kérdésével bőven akarunk az Albumban foglalkozni, s amennyiben az Igen Tisztelt Uram által készített tanulmány kibővítésére is gondolunk, kérjük, hogy a kibővítés munkáját is szíveskedjék elvállalni. A népművészet kérdése így nyerhetne egységes megvilágítást. Több illusztrációt is szándékozunk mellékelni tanulmányához. Szíveskedjék a Nyilvántartási ívet kitöltve visszaküldeni és kérjük szíves válaszát a fentiekre is." A levélben emlegetett „Album" a Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet-től 1932-ben kiinduló, összefoglaló igényű kezdeményezés volt. „Másfél évtized — Csehszlovákia magyar lakossága" címen „közel ezer oldalon, nagy albumalakú, illusztrált művet" kívántak megjelentetni, amely — a Darkó-levélhez mellékelt tájékoztató nyomtatvány szerint — „először fogja összefoglaló képben megmutatni a csehszlovákiai magyar kisebbség életének terjedelmét és mélységét. A szakembereknek adatokat, a laikus olvasóknak áttekintést akar adni nemzeti életünk értékeiről és hiányairól". A szintetizáló igényű mű azonban, sajnos, sosem készült el. Mindezt Darkó már valószínűleg sejthette 1933 végén, ezért találjuk az általa szerkesztett losonci Figyelő azévi két utolsó számában Thain szóbanforgó dolgozatának első két folytatását. Az egész munkát hét részletben kívánták közreadni, de ez az 1934-es évfolyamtól — valószínűleg Darkónak a lap szerkesztőségéből történt kiválásával öszszefüggésben — félbeszakadt. Amint már említettem, az írás további sorsa egyelőré ismeretlen. - . Nos, e töredék alapján persze nehéz tatában az említett ételnevek a következő jelentésben ismertek: a galuska leginkább a levesbetétként (máj-, gríz-) szerepel, a nokedli húsételhez készített köretet jelent, amelytől a haluška nagyjából csak annyiban különbözik, hogy ez utóbbi reszelt krumplit is tartalmaz, és hús helyett juhtúróval, túróval. savanyított vagy sült káposztával, tojással tálalható. (A tojásos nokedli is elö-elöfordul.) A sztrapacska szó környékünkön nem használt. Valójában a helyzet sokkal egyszerűbb! Értelmező szótárunk szerint a galuska, haluška, nokedli ugyanazt a krumpli nélküli, keveréssel vagy fölveréssel készített, apró darabokra szaggatott főtt tésztát jelenti. Mindhárom szó idegen nyelvi átvételként került a magyarba, s közülük a valószínűleg lengyel eredetű galuska került köznyelvi szintre. A szlovák elemként számon tartott haluška főként a palócság körében terjedt el, a bajor-osztrák származású nokedli pedig csupán a bizalmas társalgási stílusban fogadható el. A reszelt burgonya és liszt keverékéből készült, forró, sós vízbe szaggatott tésztafélét jelölő sztrapacska ételként és értékelni az egész pályaművet, de még igy is — töredékessége, minden botladozása, szakmai hibája ellenére — egyedülálló kezdeményezésnek kell tekintenünk a két világháború közti néprajzi irodalmunkban. A szerző ugyanis úttörő módon arra vállalkozott, hogy Szlovákia három nemzete (szlovák, magyar, német) népművészetét ismertesse az egymásra gyakorolt kölcsönhatásokkal, interetnikus kapcsolatokkal (bár e ma igen divatos kifejezést természetesen nem ismerhette) együtt. Leírásában a szakirodalom eredményeire, valamint saját kisalföldi tapasztalataira támaszkodva ad képet először a szlovák népművészetről, sűrűn vonva párhuzamokat a magyar rokon-, ill. éppen ellentétes jelenségekkel. Igazán sajnálhatjuk, hogy félbeszakadt a dolgozat megjelentetése, s azóta a kézirat is elkallódott. Az imént bemutatott eset óhatatlanul figyelmeztet bennünket adósságainkra. Hiszen nemcsak a két világháború közötti időszak, de a közelmúlt (nem csak szép-) irodalmi termésének jelentős része kéziratokban lappang valahol — az enyészetre vagy az újrafölfedezésre várva. Ezeket a minőségi szempontból eléggé vegyes, ám történetileg fontos dokumentumokat bizony fel kéne kutatni. Meggyőződésem, hogy írók, tanáremberek, közéleti személyiségek hagyatékában, családi levéltárakban (értsd padlásokon, pincékben) még rengeteg ilyesmi található. Nem lenne tán haszontalan azon sem elgondolkodni, hogy ezeket idővel egy helyre összpontosítva, amolyan szlovákiai magyar írói kézirattárat is létrehozhatnánk. Az ilyen kutatóbázis kialakítása kétségtelenül hozzájárulna önismeretünk fokozatos gazdagodásához. USZKA JÓZSEF megnevezésként egyaránt szlovák átvétel, s a magyar nyelvben köznyelvi értékű szó (vö. borsos). A továbbiakban tehát elég a galuska és sztrapacska megnevezések ellentétére fi-, gyelnünk: galuska — 1. a sztrapacskától csak a krumpli hiányával eltérő, túróval, tojással stb. tálalható tésztaféle; 2. húsköret; 3. levesbetét (máj-, daragaluska stb.). Igen ám, csakhogy ezzel csupán látszólag oldottuk meg a problémát. A valóságban ugyanis ez még a bevezetésben vázoltaknál is sokkal összetettebb: a csángóknál galuskának nevezik a káposztatölteléket, a Somoshát szóhasználatában pedig a túrós gombóc szerepel galuska néven. (Itt a haluška szó is él, mégpedig metélt tészta jelentésben.) S vajon ki a megmondhatója, hogy a híres „salaš"-ok krumplis specialitását sztrapacska helyett miért „bryndzové haluáky"-nak nevezik? FEHÉR PÉTER HÍDVERŐK ERDÉLYBEN Balogh Edgár, az idén szeptemberben immár nyolcvanadik esztendejébe lépő neves közíró, a Duna menti népek kölcsönös megértésének és szorosabb együttműködése szükségességének egyik legkövetkezetesebb harcosa Közép-Kelet-Európában. Bizonyítja ezt egész eddigi rendkívül gazdag és nagyhatású életműve. Munkásságának csehszlovákiai szakasza, elsősorban az itteni magyar fiatalság két világháború közti leghaladóbb mozgalmának, a Sarlónak az élén ma már közismert. A múltbeli csehszlovák burzsoá rendszer azonban nem nézte jó szemmel Balogh Edgár egyre izmosodó baloldali tevékenységét és ezért 1935-ben rendezetlen állampolgárságára hivatkozva kiutasította az országból. Balogh Edgár ezután az addig szinte alig látott szülőföldjén Erdélyben telepedett le, s vált rövidesen ott is a közép-európai népek testvériségének fáradhatatlan hirdetőjévé. Életének és munkásságának Romániában kiteljesedő, eredményekben és megpróbáltatásokban is gazdag szakaszát azonban már jóval kevésbé ismeri a csehszlovákiai magyar közvélemény, bár Budapesten kiadott könyvei rendre eljutnak hozzánk, s mindig érdeklődéssel forgatjuk őket. Így vettem kézbe a Hídverők Erdélyben című nemrégiben a budapesti Kossuth Könyvkiadónál megjelent kötetet is, mely Balogh Edgárnak a második világháború utáni kolozsvári magyar napilap, a Világosság hasábjain 1944. október 18-a és 1946. október 21-e között megjelent cikkei válogatását tartalmazza. A számszerűen nem sok, összesen harminckét írás nemcsak fontos beszámoló egy korszakról és helyszínről, a szovjet Vörös Hadsereg által éppen felszabadított Erdélyben kibontakozó, jóllehet problémákkal terhes, de optimista hangulatú újfajta magyar—román összefogásról, hanem bizonysága a kommunista Balogh Edgár politikai éleslátásának és nagyfokú munkabírásának is. Mint a Világosság főszerkesztője és a romániai népfronthoz tartozó Magyar Népi Szövetség alelnöke sürgeti a születő magyar és román demokrácia összefogását, az erdélyi népek közös lelkiismeretvizsgálatát, leszámolást a mindkét oldalon volt fasizmussal, illetve annak maradványaival, a hírhedt Maniu-gárdistákkal. Hitet tesz újra a nemzetiségi problémák internacionalista megoldása mellett, s ebben jó szövetségesre talál a népi Románia miniszterelnökében, Petru Grozában. Ugyanakkor erőteljesen hangsúlyozza a felszabadított közép-európai népek összefogásának szükségességét a Szovjetunió oldalán. A lap főszerkesztői tisztségében eltöltött éveket (1944-1948) Balogh Edgár Kovács J. Bélával, a jelen kötet cikkeinek és a figyelemre méltó jegyzetanyagnak az összeállitójával folytatott bevezetőként közölt beszélgetésében élete legtermékenyebb közügyi szerepének nevezi. Balogh Edgár ezt vallja: „Illúziók nélkül, a valóság mindennapi követelményei szerint cselekedtünk, felhasználva az adott történelmi lehetőségeket mind az észak-erdélyi lakosság, mind a legszélesebb értelemben vett román—magyar együttélés, a Duna-völgyi, kelet-európai béke és szocialista összetartás javára." Mikor legutóbb Bukarestben találkoztam Balogh Edgárral, elmondta, hogy továbbra is nagy figyelemmel kíséri a csehszlovákiai magyarság társadalmi és kulturális életének eseményeit, rendszeresen olvassa nemzetiségi sajtónkat. A Sarló volt vezetője, Fábry Zoltán barátja és fegyvertársa, tehát nem feledkezett meg rólunk. Balogh Edgár tájainkon nőtt fel, innen indult el harcos életútjára, életműve a miénk is. Kötelességünk jobban figyelni rá. KOKES JÁNOS 11
