A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-16 / 20. szám
A FELVÉTELI VIZSGÁKRÓL Egyre nő az egyetemekre, főiskolákra nehezedő nyomás, hiszen egy férőhelyre általában két, de egyes főiskolákon 6—7 tanulni vágyó jelentkezik. Nagyszerű dolog lenne, ha a főiskolák, egyetemek kapuit minden jelentkező előtt szélesre lehetne tárni. Ez azonban nem lehetséges. Miért nem lehetséges és hogyan oldják meg ezt a kérdést a többi szocialista országban? — Ezt a kérdést tettük fel dr. Mózsi Ferenc egyetemi tanárnak. • A tervgazdálkodásból eredően lehetetlen minden jelentkezőt a felsőoktatási intézménybe felvenni, ahová jelentkezik. Ez a jogászok, filozófusok, nyelvészek, különböző művészek állás- és munkanélküliségét eredményezné ... Tudniillik, lehetetlen az oktatástervezést elszakítani a gazdasági hatékonyságtól. Egyszerűen számolnunk kell azzal — ezt ma már a kapitalista országok is belátták —, hogy a szakemberek számát a gazdasági-kulturális élet szükségletei, mondhatnám úgy is, hogy rideg korlátái határolják be. Ebből következik, hogy a felsőfokú oktatási intézményekbe jelentkezők szelekciójának kérdését az egész világon mindenütt „kényes kérdésként" magas hőfokon vitatják. A vélemények meglehetősen ellentmondásosak. Általában eltér a szakemberek és a társadalom széles köreinek véleménye. — Ezzel tehát azt mondja professzor elvtárs, hogy a meglévő rendszerrel tulajdonképpen senki sem elégedett? • így is lehet értelmezni a mondottakat, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy mindenütt, tehát nálunk és a többi szocialista országban is, lázasan kutatják a szakemberek az újabb, a jobb megoldásokat. Szinte minden évben finomítanak-javitanak a felvételi vizsgák rendszerén. — Össze lehetne vetni a felvételik rendszerét az egyes szocialista országokban ? * • Az állandó változás miatt ez egy rövid beszélgetés keretén belül elég nehéz feladat, de próbáljuk meg. Általában két felfogás vetekedik egymással. Ha például hazánk és Bulgária, Magyarország, Románia és az NDK e téren meglévő gyakorlatát vetjük össze, az egyik felfogás igyekszik a jelentkezők minősítését mennyiségi mutatókkal, pl. pontszámmal objektivizálni; a másik felfogás a minősítést a jelentkezők személyiségének ismeretével akarja megoldani. Ennél a megoldásnál a formai elemek (pontszámok stb.) inkább csak kisegítő szerepet kapnak és az értékelésnek csak egyik eleméül szolgálnak. Az utóbbi években ez a két felfogás, az említett országokban, egyre jobban összefonódik. Az első csoporthoz tartozik Románia, ahol a felvételi vizsgákra helyezik a hangsúlyt, s nem a középiskolai eredményekre vagy más, szociális szempontokra. A felvételin, a választott szaktól függően 3—6 vizsgát kell tenni és a már említett érettségi eredménye csak azonos vizsgaeredmények esetében játszik szerepet. Hasonló a helyzet Bulgáriában, ahol a felvételin elért eredmény a döntő, s akik egy bizonyos osztályzatot érnek el. az érettségi vizsga eredményétől függetlenül felvételt nyernek. Ez a gyakorlat mindkét országban hagyományokra épül ugyan, de véleményem szerint érdemi oka az is lehet, hogy a középiskolák színvonala (a tanárok követelményei) eléggé különbözőek. Magyarországon, ellentétben ezzel, az volt a gyakorlat, hogy akiknek az érettségi vizsgája rossz volt, gyakorlatilag nem juthattak be a felsőoktatási intézménybe. Az utóbbi években változtattak ezen a rendszeren, melyben a tanulót elszürkitő átlageredmény, s nem a választott hivatás szempontjából alapvetően fontos tantárgyi ismeret volt a döntő. Az elért eredményt osztályozzák, pontszámra átszámítják és a főiskola állapítja meg — a férőhelyek és a jelentkezők számaránya alapján —, hogy a maximálisan elérhető 20 ponthoz viszonyítva, mi a felvétel alsó küszöbe, 15 vagy esetleg 19 pont. Nem ennyire formalizált elvekre épül a Német Demokratikus Köztársaság és hazánk felvételi rendszere. A döntés fő alapjául egy relatíve részletes tájékoztatás, minősítés szolgál, amelyet a középiskola az előirt nyomtatványon közöl a főiskolával. Az utóbbi években egyre nagyobb szerepet kapnak az eredményes felvételi vizsgák. A jelentkezőket ezek alapján számítógépek rangsorolják és a felvételi bizottság az eredményes vizsgát tett fiatalok közül aszerint választ, milyen véleményezést adott a középiskola, milyen a jelentkező szociális helyzete, de pl. a kulturáltsága, érdeklődési köre stb. a minisztériumot illeti a férőhelyek 15 %-a, amit a fellebbezések céljaira tartalékolnak. Az NDK-ban a helyzet tulajdonképpen hasonló, azzal a különbséggel, hogy felvételi csak ott van, ahol képességvizsgák vannak (művészképzők, testnevelési szak stb.) és ahol túljelentkezés van. Az NDK-ban a középiskola utolsó előtti osztályában nyilvántartásba veszik a felsőoktatási intézményekre jelentkezőket. Ezeket az adatokat megküldik Magdeburgba, ahol számítógépek segítségével a jelentkezők kívánalmait összevetik a férőhelyekkel. s már jó néhány hónappal az érettségi előtt a jelentkező megtudja, mire számíthat. Persze ez az előfelvételi kötve van az eredményes érettségi vizsgához, mert ha az utolsó előtti év tanulmányi átlagánál roszszabb eredményt ér el a jelentkező, akkor a felvétel tárgytalan. Persze nehéz összevetni az összevethetetlent: a más-más körülményeket (pl. a demográfiai arányokat). Egy bizonyos: érdemes megismerkedni barátaink e téren elért eredményeivel, gyakorlatával, még akkor is, ha — véleményem szerint — ideális vagy tökéletes felvételi rendszer egyelőre sehol sincs. — Köszönöm a beszélgetést. MÁCS JÓZSEF JÖN AZ ERDŐ KINCSÜNK A NYELV Az elemi iskolában osztálytársaimnál hamarább tanultam meg a betűvetést. A sikongó palatábla fölé hajolva, ebéd közben is mámorosán róttam a szavakat. Úgy éreztem: mindahánnyal egy-egy titkot csipek fülön. Még nem tudtam, mit kezdek majd velük, merre s mi végett indítok rohamot. De hogy leírtam a félelmetes szót: báró, máris többnek éreztem magam, majdnem egyenrangúnak a betűk rácsai mögé vetett fogalommal. A világ birtokbavételének illúzióját éltem át: szavaim vegyes csapatának eszméltetö, titkos erejét. Más örökségre — semmilyen ingó és ingatlan vagyonra — nem számíthattam. Az ősök tankönyvbe foglalt testamentumaira sem. Mivel sáfárkodtam volna? A magaméihoz tehát, közeli és távoli rokonoknál, új szavakat eprésztem. Degenyeres, fazekas vándorszékelyek szekere körül ólálkodva egy-egy friss jelzőt, igét, ikerszót dugdostam a nyelvem alá, s rohantam szivdobogva, mintha kancsót. loptam volna: iafia, iafia! Anyám nevetett: pap lesz belőlem. Kérkedtem valósággal, mi mindennek tudom az elfelejtett — vagy soha meg nem tanult? — nevét. Vitorláim csakhamar összehuttyantak. A magyar irodalomba tévedve föl kellett figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint nem erdőbe, hanem bokorba születtem, az anyanyelv diribdarabjai közé. ahol minden, ami10 bői a legkisebb költőnek is föl kellene ruház - kodnia: csupa maradvány, foltnakvaló, szalagvég, elhullajtott kacat. Téli estéken Arany Toldija tartott ébren, avval a döbbenettel, mint mikor a szilvafáról a hátamra esve, szavamat vesztettem. Nem ismerjük a nyelvünket! — kezdett sajogni bennem a felismerés, végét vetvén az iskolai dolgozatírás boldogságának. A világ teremtésének bibliai homálya vett körül és a bizonytalanság: a vásár végére születtem-e vagy az elejére? A fölszedett sátrak, indulásra kész társzekerek, a lacikonyha körül lerágott és elhajított csontok, a lebontott körhinta látványa — hunyt pilláim alatt a színes hintók, sörényes, kék faparipák káprázatával — minden cseresznyevásárkor elszomorított. Ez a korai emlékem nyirkos érzésként szivárgott az erőfeszítéseim közé, hogy valamiképpen fölfogjam helyzetünk való értelmét, hogy miért gyakoribb a puszta dúdolás, a sejej, sajaj, mint a szöveges ének; miért kellene mezei rokonaimat utánozva a kutyát „kucsának". a macskát „matykának" ejtenem. Mert némaság, az nem volt. Mint valamely nagy csata utón, veszteségek és hőstettek számbavételeként szólt a mese. Ha ugyan mesélés volt az: a kényszerű sietség a történet csattanója felé. csupaszon sántáié mondatok buktatói között: a helyzetek, fordulatok, lélekállapotok szószegény elnagyolása; a képzelet mögött kullogó kifejezőkészség elesettsége; a feltáratlan maradt természet, névtelen virágaival és egyetlen esőjével, amely — későbbi megfigyeléseim szerint — sohasem szemerkélt, nem zengett, zuhogott, nem dobolt, nem paskolt, semmilyen más változatában meg nem jelent, mindig csak esett. Mikor elkezdtünk beszélni: mintha gereblyével fésülkódtünk volna. Újra meg újra visszatértem a Toldihoz. Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne. Miután végigborzongtam a réti farkasokat, és Bence hűségében apámra ismertem, miután karizmaimat a Miklóséival összemértem, azzal kötött le tizedszer is, ami a kielégített kalandvágy helyén egyre növekvő hiányérzetemet enyhítette: beszélni tanított. A lehetetlen sajogó kísértéseit éreztem: fölszippantani szavanként az egészet, utolsó jelzőjét is eltárolni az üres kamarákban. Az uradalmi gyümölcsösbe szabadulva kapott úgy el a vad mohóság, a tatárkodás fosztogató ösztöne: leszaggatni, ing alá rejteni, kabátujjba. nadrágszárba dugdosni. ágastul tördelni mindent, amit lehet, hazarohanni vele. föl a padlás sötét zugába, zabálni gyomorrontásig, fogvásásig, állkapocszsibbadásig. Kedvemre bódoroghattam a kertben, amelyről eladdig nem volt tudomásom. A friss szerzemény: szavaim birtokában, többletem miatt a magánynak is enyhe szorongásával, reggelenként úgy ébredtem, mint egy álruhás királyfi, akinek titkos küldetése van: megváltani a senyvedő nyelvet újabb vásári pofonok árán is; kimenekíteni a „csukot" a romlás boszorkányvarázslatából, nagy népünnepségeken visszaadni u hangzójára a vesszőt és az elorzott ty betűt, amely szinte csúfolkodásképpen került a macska hátára. „Felesleg" — mondja nagybátyám a fölösleges helyett; szavai összevissza röpködnek, mint a vak madarak. Hogy látásukat visszahozzam, lapot indítottam. Arany János modorában írott verseimet irkalapokra sokszorosítva, a cinterem környékén ághegyre tűzve, bokor alá rejtve kezdtem terjeszteni. Másnapra mindig eltűnt a csalétek. Valószínűleg a papírhiány miatt. „Valaki röpcédula szórja" — mondta egy idő után a sánta segédjegyző. S mivel a szomszédunkban lakott, velem fordíttatta le az ugyancsak féllábú hexametereket. A versek nagyon szépek, monta. Nincs bennük politika, nem veszélyesek. Arról tudósítanak, hogy valaki megbolondult. SÜTŐ ANDRÁS (Anyám könnyű álmot ígér) »I
