A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-05-16 / 20. szám
### Kassán (Košice), a Tatranská utcai bérházak egyikének tizenkettedik emeletén ülünk most szemben egymással. Elnézem hajának fiatalosan világos fürtjeit; a szemét, amelyben egyszer az égbolt igazi égszínkékje, másszor — ha kevésbé derűs dolgokról társalgunk — a csalódottság tört fénye tükröződik. Gombos Ilona arca is ilyen. Az egyik pillanatban földerül, a másikban elborul. A levegő pedig felforrósodik, azután megdermed körülötte. Tulajdonképpen az egész lénye olyan, mint valami egzotikus délszaki virág. Vannak pillanatok, amikor szinte megközelíthetetlennek tűnik, röviddel később viszont csupán egy érdekli: mindenre válaszolni, amit kérdezek. — Sokévi színpadi gyakorlattal a háta mögött nem bánta meg. hogy színésznő tett? — Előfordul, hogy az ember többet bosszankodik, mint örül. Főképpen olyankor, amikor üresnek, kiégettnek érzi magát; amikor annyira el van kenödve, hogy azt mondogatja magában, talán jobb lett volna meg sem próbálkozni a színészettel... Szerencsére, ez azonban múló állapot. Teljességében ezért sohasem bántam meg harmincnégy évvel ezelőtti elhatározásomat. — Vajon mit adott hát ez a három évtizednél is hosszabb idő? — A mindent és a semmit. A szó legszorosabb értelmében. — Végletekben fogalmaz... Miért? — Mert így igaz. Ez egy olyan pálya, ami szinte minden megélhetöt megad az embernek. Keserűséget, örömet, boldogságot, sikert és csalódást. Ugyanakkor alig nyújt valami kézzelfoghatót. Nehéz az ilyesmit elmagyarázni, ezt átélni kell. — Miből adódott több: keserűségből vagy boldogságból? — Természetesen az utóbbiból. Önmagában már az is nagyszerű érzés, hogy színésznő lehetek. És az elkedvetlenedések időszakai törvényszerűen rövidebb ideig tartanak, mint az élet derűsebb szakaszai. — Beszéljen a pályájáról. Hogy kezdődött? — Nem is tudom. Talán másodikos elemista lehettem, amikor kiderült, hogy egészen jól szavalok. Szülőfalumban, a Miskolc melletti Szirmabesenyőn egy tavaszi ünnepségen szerepeltem, és a hallgatóság közül valaki fölkiáltott a színpadra: bravó. Gombosi Lehet, hogy ez volt a kezdet. Később Gömörbe, Pálfalvára kerültünk, ahol színjátszó csoport is működött. Drobka Géza, a Csemadok rimaszombati járási bizottságának akkori dolgozója volt az, aki elsőként javasolta, hogy tegyek felvételit az Állami Faluszinház akkoriban bővülő magyar csoportjába. — Fölidézné e vizsga részleteit is ? — Szívesen. A szóban forgó próbatétel 1952 januárjában, Bratislavában volt. Az öttagú felvételiztető bizottság tagjai Műnk István, Drahoš Želenský, Martin Gregor, Ivan Lichard és Marta Lokvencová voltak, akik szavalatokat, énekszámokat, ritmus- és mozgásgyakorlatokat, apróbb etűdöket kértek tő-PARBEfZa> GOMBOS ILONÁVAL a Magyar Területi Színház Thália Színpadának tagjával • arról, hogy keserűség vagy boldogság-e a színész élete .# arról, hogy ötvenévesen vannak-e még szerepálmai • arról, hogy konkurrencia, avagy együttműködés volt-e az Állami Faluszínház és a MATESZ között • arról, hogy pályája még teljesebb kibontakozásáért sem áldozza föl az önérzetét lünk. A rostavizsga komolyságát bizonyítja, hogy százhúsz jelentkező közül mindössze Németh Viola, Nádasdy Károly és én lehettem azután április elsejétől a faluszínház új tagja. A legfontosabb „részletnek" azonban a tehetségvizsga iránt érdeklődök tiszteletet parancsoló létszámát tartom, hiszen évről évre elszorul a szívem, amikor színházunk tagfelvételi hirdetményére alig egy tucatnyi érdeklődő válaszol... Úgy tűnik, a MATESZ vonzereje és tekintélye sokat veszített a múló esztendők során. Persze, az is igaz, hogy a mi nemzedékünk nemcsak romantikusabb volt a mai fiataloknál, hanem valahogy szívesebben kezdeményeztünk, bátrabban vállaltunk kockázatot. — Pályafutásának kezdete egybeesik a Magyar Területi Színház létrejöttével. Milyen volt. a kapcsolat az ötvenes évek két hazai magyar színtársulata között! — Amikor 1952 őszén Komáromba ment át a faluszinház gyakorlottabb gárdája, akkor egy-kót évig a MATESZ végzett színvonalasabb munkát. Nagyjából az ötvenes évek közepén egyenlítődött ki a színvonal, amikor mi az Ezer évet, A képzelt beteget és több más sikerelőadást játszottunk. A területi színházban akkoriban Lendvai Ferenc végzett szinte felbecsülhetetlen értékű pedagógiai és színházszervezői munkát, nekünk viszont Andrej Bagar, Martin Gregor, Karol L. Zachar és Ľubomír Smrčok voltak jó mestereink. így Komáromban is, az Állami Faluszínháznál is fokozatosan kialakult egy biztos törzsgárda. — És a közönség? Egyformán érdeklődött a két társulat iránt? — Abban az időben a publikum még szeretett színházba járni. Ha Dél-, vagy Kelet-Szlovákia legkülönbözőbb tájaira megérkezett a magyar együttes, rövidesen összesereglett a közönség is. Voltak olyan előadásaink, például amikor a Liliomfit játszottuk, hogy az emberek kintről, az ablakpárkányokon állva nézték végig az előadást, mert a terem egyszerűen zsúfolt volt! Senkit sem zavart, hogy pár nappal korábban a területi színház is ugyanitt járt. Fájó szívvel mondom, de időközben annyira megcsappant az érdeklődés, hogy manapság már a félházaknak is örülünk. — Véleménye szerint mi lehet ennek az oka? — Nézetem szerint egy színész ne okokat s okozatokat firtatgasson, hanem játsszon. Feltéve persze, ha akad számára megfelelő szerep. A valóság azonban az, hogy a Thália Színpadon, az évadonkénti négy bemutató mellett, kinek-kinek bőven jut ideje a morfondírozásra. Az ilyen tűnődések közepette az ember akaratlanul is egy tájoló színház jellegétől idegennek érzi a dramaturgiát, nem egy előadást félsikernek, netán fércmunkának érez. Egyéb megoldás híján, jópár stúdiószínházi törekvés is a repertoárdarabok közé került, s ez bizony elidegenítőén hatott a közönségre. Mindez együttesen járult hozzá ahhoz, hogy a Thália Színpadot a hetvenes évek első felében még élénken támogató közönség fokozatosan elpártolt tőlünk. A visszhangtalan színházi bukások, az ennél is csendesebb színészi lebögések sorozata könnyen labilissá tehet egy színházat. Ma már nyilvánvaló, hogy határozottabb harcot kellett volna vívnunk a közönség rokonszenvéért. — Úgy találja, hogy a Thália Színpad a mélyponton van? — Nehéz kimondanom, de pillanatnyilag ez a valóság. Jó lenne mielőbb kilábalni ebből a hullámvölgyből. — Aligha tehet kellemes tudatosítani ezt... — Ennek tudomásulvétele tényleg fáj. Annak ellenére, hogy a színész talán az utolsó, aki ludas ebben, hiszen ő akkor boldog igazán, ha zsinórban játszhatja a jobbnál jobb előadásokat. Sajnos, a Tháliában csak időről időre sikerül ilyen bemutatót összehozni, hiszen kereken egy évtizede nincs már több esztendő munkáját felmutatni tudó, a társulatnak célt és művészi szándékot adó, a színészt társalkotóként kezelő, állandó rendezőnk. Ez lehet az oka annak, hogy a hetvenes évek első felében oly ígéretteljesen felfutott együttesben jelenleg bizony nem éppen rózsás a hangulat. Főként a gyakori sikertelenség az, ami a társulat emberi viszonylataira is rányomja bélyegét. — Ön miként viszonyul a Tháliában szinte folyamatosan cserélődő fiatal színészekhez? — Mindenkinek őszintén szurkolok, aki hozzánk kerül. De néha már nem merek szólni senkinek semmit, nehogy valaki is kioktatásnak vélje szavaimat és elmenjen. — Pedig a színpadra kerülő fiataloknak minden bizonnyal szükségük lenne tanácsra. gyakorlati segítségre... — Gondolom, nem egy tekintetben tudnék útmutatást adni, de nem jellemző, hogy ezt valóban igényelné valaki. Pillanatnyilag talán csak Dér Lívia és Dudás Péter érdeklődik igazán ilyesmi iránt. Pedig biztosan segítenék mindenkinek, aki odajönne hozzám. — Nem is kezdeményez beszélgetéseket? — Nemigen. Lehet, hogy nyitottabbnak kéne lennem. De amennyire ők tartózkodnak, netán félnek tőlem, anynyira bennem is lehet szorongás, hátha megzavarom elképzelésüket. Talán az is visszatart, hogy arra gondolok: egykor én bátran mertem tanácsot kérni, és kaptam is segítséget a bennünket „színházul" oktatóktól. — Vannak még szerepálmai? — Lennének, de alig dédelgetem őket. Kevés olyan darabot játszunk, amelyekben igazi, értelemre és érzelemre ható szerepek vannak. Olyan figurák, amilyenekért a színész az életét is odaadná! Nem jó tudat, hogy oly ritkán adatik meg az embernek, hogy féljen attól, amit színészként csinálnia kell. — A művészet dolgaiban mindig ilyen szigorú? — Mindig. Nemcsak mással, hanem főképp önmagámmal szemben. Igyekszem minden tekintetben következetes, önérzetes maradni. Például az utóbbi két esztendőben alig jutottam szót érdemlő szerephez. Azon voltam, hogy okosan, mélyebb nyomokat hagyó csalódás nélkül vészeljem át ezt az időszakot. — Fáradékony? — Tudok nagyon fáradt lenni. De csak előadás után, vagy reggel. Színpadon még sohasem éreztem ilyesmit. Ott élek igazán. Egyremegy. hol játszom, csak jót és jó légkörben, szeretetben játszhassak. A színház az én legnagyobb szenvedélyem. — Mit kérne tőlem, ha teljesíteni tudnám kívánságát? — Pályám lezárásaképpen azt az öthat évet, amit a MATESZ kelet-szlovákiai részlegének létrejötte után itt éltem meg a Thália Színpadon. MIKLÓSI PÉTER 11
