A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-25 / 17. szám
fNNAN HAn£)TTIIK-OLVASTmC-LATrUK a szövetségi postaügyi minisztérium bélyegsorozatot adott ki. Elárvultak a híres Tretyjakov képtár szobái. Az épületbe szakemberek „költöztek", hogy felújítsák. A képtár öt év múlva fogadja ismét látogatóit, a képeket addig a Szovjetunió állami képtárában a krími tengerparton állítják ki. Nagy sikere van a finn piacon ennek az előregyártott elemekből összeállítható háznak. Nevezetessége az átriumos belső tér, amely körül gyűrűként helyezkednek el a szobák, a konyha és a szauna. Legfőbb előnye a maximális helykihasználás — belül nincs egy pici folyosó sem. Parmenidész — Empedoklész: TÖREDÉKEK Érthetetlen módon a görög preszokratikusok hosszú időn át gyakorlatilag elérhetetlenek voltak a magyar olvasók számára. A századelőn megjelent két válogatás Sebestyén Károly fordításában (A görög gondolkodás kezdetei ill. A cinikusok), valamint az ötvenes évek elejének egy gyűjteménye (Koragörög materialisták, no és persze Kerényi Hérakleitosza) kivételével immár több mint három évtizede hiánycikk a magyar könyvpiacon ez a témakör. S most egyszerre két meglepetés: az egyik az újabb magyar Hérakleitosz, amelyről immár mi is beszámoltunk, a másik pedig a Parmenidész-Empedoklész kötet. Mindkettő Steiger Kornél gondozásában. „A tudománytörténeti periodizálás a korai filozófia utolsó nagy irányzatát az úgynevezett posztparmenideánus természetfilozófiában jelöli meg (...) E filozófusok tevékenységének közös vonása, hogy valamennyien ugyanazon a problémán: a radikális parmenidészi monizmus feloldásán dolgoznak" — írja Steiger a kötet nagyobbik felét kitöltő „Parmenidész és Empedoklész kozmológiája" című igényes tanulmányában. És így folytatja: „Parmeidész ugyanis egy olyan kiélezett monista tanítást hagyott örökül, amely nem kevesebbet tartalmaz, mint a természetfilozófia lehetőségének megszüntetését. Tanítás szerint csak a létező létezik, és a gondolkodás csak a létezőre irányulhat." Nem célunk felmondani a parmenidésziempedoklészi problematikát. Csupán jelezni akarjuk, hogy Steiger Kornél e kitűnő gyűjteményben nem elégszik meg csupán a töredékek fordításával, s ezek ismertetésével; tanulmánya, érzésünk szerint sokkal több ennél, lényeges marxista hozzájárulás e (nemcsak magyar nyelven) elhanyagolt témakörhöz. (cselényi) Käfer István A SZLOVÁK ÉS A CSEH IRODALOM MAGYAR BIBLIOGRÁFIÁJA A KEZDETEKTŐL 1970-IG ......egyre szükségesebbnek érzem az esszé, a magyar—szlovák esszé műfajának művelését. Ismeretlen, mindkét oldalon ismeretlen a két nép, a két nemzet szellemi életének kapcsolatrendszere. Tájékozatlanság, elfogultság, (...), szándékosan feledtetett természetes együttélés (...) Nem mondom tovább. E sok rontás »realitásainak« szeretnék nekitámadni, az általam látott igazságot átadni — mindenkinek." — 1983-ban fogalmazta ezeket a sorokat Käfer István, a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok lelkes, s szinte a megszállottságig elszánt kutatója. A rákövetkező két esztendőben, programjának mintegy igazolásaként aztán két könyvét is kézbe vettük. Először kapcsolattörténeti tanulmányainak a budapesti Tankönyvkiadónál Vzájomnosti s/ovensko-maďarské (Szlovák— magyar irodalmi kölcsönösség) címmel 1984-ben megjelent kétszázegynéhány oldalas válogatását, tavaly pedig hatalmas, hét és félszáz oldalas bibliográfiáját, amelyben a cseh és a szlovák irodalom magyar recepcióját dolgozza fel a kezdetektől egészen napjainkig — pontosabban 1970-ig. Käfer páratlanul gazdag, ámbár nem egészen hiánytalan és hibátlan adattárát egyik kritikusa, Dobossy László méltán minősítette monumentálisnak, s eseménynek „a kelet-középr európai irodalmak összehasonlító vizsgálatának történetében". Ma már szinte hihetetlen, hogy ez a bibliográfia egyetlen ember, s nem pedig valamely népes kutatócsoport nevéhez fűződik, annyi munka és energia van benne. Mindenesetre kétségbevonhatatlan tény, hogy Käfer István bibliográfiájával nélkülözhetetlen kézikönyv — sőt: munkaeszköz! — kerül a fordítók, szerkesztők, történészek, kultúrpolitikusok, írók, népművelők, s még ki tudja felsorolni, ki mindenkinek a kezébe. Ugyanekkor nemcsak a múltra, a cseh és a szlovák irodalom magyar fogadtatásának múltbeli történetére, alakulására vetít fényt Käfer könyve, hanem egyúttal a jövő, a jövőbeni feladatok felé is utat mutat. Mert a múlt tanulságai mindig a jövőre nézve tanulságok, amelynek alakulása nem kis mértékben függ attól, minkét sikerült okolnunk a múlt tanulságaiból. Tóth László NŐNAPI KETTŐS TÁRLAT Nőnapi és születésnapi kiállításnak egyaránt titulálhatnánk az Érsekújvári (Nové Zámky) Művészetek Galériájának legutóbbi kettős tárlatát. Nőnapinak, mert a nőnap előestéjén nyílott és tematikáját tekintve is kimondottan „női" tárlatról van szó, születésnapinak pedig azért, mert a kiállító kettős (anya és fiú) egyike, Lenka Bofanská-Andrášiová negyvenötödik születésnapja is minden bizonnyal egyik apropója volt a tárlatnak. Lenka Bofanská-Andrášiová a hatvanas évek végén fejezte be tanulmányait Ján Mudroch osztályában a Bratislavai Képzőművészeti Főiskolán. Festői ténykedése kimondottan emberközpontú, s az Érsekújvárban most kiállított mintegy félszáz olajképe és rajza egyöntetűen kidomborítja azt a tényt is, hogy az emberközpontúságon belül is a nő ábrázolásának van elsődleges, központi szerepe művészetében. Leány- és asszonyportrék sokasága, aktok és különböző (évszakokat, napszakokat jelző) szimbólumokká átlényegített nőalakok idézik az örök női szépséget és gyengédséget, s vallanak egyben alkotójuk lírai látás- és ábrázolásmódjáról is. Bofanská-Andrášiová lányai, asszonyai álmodoznak: gyöngédségről, szerelemről, hófehér paripán érkező királyfiról, s álmodoznak kedves arcú öregasszonyai is, gyakran (vagy ritkán) érkező gyermekekről, unokákról, vagy tán éppen a tovatűnt ifjúságról. Kicsit melankolikusan, kicsit szomorkásán. A nő és az ékszer ősidők óta elválaszthatatlan egymástól. Az iparművészeti szakközépiskolát végzett huszonhat éves Tibor Andráši ékszereinek szépsége egyszerűségűkben rejlik. Nem kimondottan nemes fémet — aranyat, ezüstöt —, hanem rozsdamentes acéldrótot választott ékszereinek alapanyagául, s az egyszerűség jellemző ékszereinek formai megoldására is. De e jó értelemben vett, nemes egyszerűség keretein belül már felismerhetők a fiatal alkotó sajátos egyedi vonásai is. Néhány kiállított plasztikáján azonban még itt-ott viszontláthatjuk édesanyja nőalakjainak álmodozó tekintetét is. Németh Gyula 4* KOPÁR SZIGET A tévében vetített „A kopár sziget" című japán filmnek már az induláskor olyan sodrása volt, hogy attól egyszerűen a képernyő előtt felejtettük magunkat... Valóban, mi is volt ebben a filmben az, ami a szenzációhoz szokott nézőt le tudta kötni? Az bizonyos, hogy a szereplői iránt már az első dombraérkezéskor csalhatatlan szimpátiát éreztünk. Aztán, amikor a két fiú és a kicsike „ranch" szegényes állatállománya megjelent a képernyőn, mindnyájukat a szívünkbe zártuk. Ha hirtelen kellene a film történetének elmesélésébe kezdeni, az bizony egy kis gondot okozna. Mert mi is történik? A férj és feleség minden erejét, idegszálát megfeszítve öntözi a kopár sziget kultúrnövényeit. A négytagú család a nehéz sorsú, de tisztességes emberek mindennapjait éli. Életüket az állandó cselekvés, a munka tölti ki. Nem kapkodnak, rohannak, csak olyan tempót diktálnak maguknak, ami mellett nem botlik meg a láb, nehogy a dombtetőre fölcipelt vödör víz egy csöppje is kárba vesszen. Megdöbbentő és őszintén szólva szokatlan volt tapasztalni, hogy fiuk haldoklásakor nem nyüszítették bele a világba keserves kínjukat, nem engedtek szabad folyást a lélek legmélyebb rétegéig hatoló iszonyatos fájdalomnak. Sőt, ez a megoldás még jobban fölfokozta a drámai feszültséget. Viszont míg a fiút megmenthetőnek hitték, minden lehetségesei elkövettek a megmentéséért. Talán érdemes megemlíteni, hogy a filmnek általában nem a gyorsan váltakozó, pergő eseményektől volt sodrása, hanem attól, hogy szinte minden mozdulatnak feszültségteremtő ereje volt. Pl. ahogyan az apa a csónakot hajtja, ahogyan a kerékpáros orvost megállítja, elhihető, élet-ízű. Majd az anya keserű lázadása, t. i. amikor a vizet kiönti és tépni kezdi az ültetvényt! S ugyanakkor a férj szinte természet feletti megértést tanúsító toleranciája. Nem történt semmi különös! — mondhatnánk, csak egy egyszerű család életét láttuk! Igen, de azt úgy láttuk, hogy sorsukat a magunkénak éreztük. Kovács József 9
