A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-04-25 / 17. szám

Jó volt a szemébe nézni. A leikébe látni. Elhinni neki, hogy „az élet mégiscsak szép. hisz meg tud bocsátani". Aljoska maga volt a megtestesült tisztaság. A makulátlan őszinteség. A karamazovi gondolat: valamit valamiért, nem az ő fejében született meg. A pénz, a vagyon sosem lelkesítette, de az érdek nélküli szeretet nagyon. Ő a jót nem a menynyekben, hanem itt a földön, az emberi lélekben kereste. Aljoska szívében egy érzékeny, igazságkereső ifjú ember szíve dobogott. Egy szeretni való, érzékeny kamaszé, aki ha tehette volna, mindenkit jó útra térít. Aljoskának hinni lehetett. Sőt: hinni kellett! Ez a fiú a sárban, az igazság földi paradicsomában kereste az aranyat. ..Mindig tehetsz valami szépet, valami jót, valami igazságosat"

— hallom a szavait. És itt van előttem az arca is — egy tiszta szempár a karamazovi sötétségben. Ahogy térden állva kapaszkodik halott apja ágyába a gyertyák fényében. „De hisz a világot meg lehet menteni" — zokogja bele a csendbe.

Jó volt a szemébe nézni. A leikébe látni.

Geraszim, a Szerelvény a hátországba című Roscsin-dráma „kémje" nem beszél. Nem beszél, mert nem tud beszélni. Süketnéma. Szava nincs — de élete igen! És ott ég a tekintetében. Ahogy mozdulatlanul, kiszolgáltatottan ül a vagon tetején és szétroncsolt lélekkel bámul maga eleq ... Sírni nem tud, hisz sírt már elegt. Ha szenved: beeelé folynak a könnyei. De a nevetése... ahogy hangtalanul, kalimpáló lábakkal kacag a magasban, az felejthetetlen. Mert akkor már mindenki tudja róla: ez a fiú nem kém, hanem egy ágrólszakadt menekült, akinek senkije sincsen. Nem beszél. Szava nincs — de szíve igen!

Egy fiú, aki nemrég ment el: Aljoska.

Egy fiú, aki nemrég érkezett: Geraszim.

Egy fiú, aki itt van: Jozef Vajda.

A Szlovák Nemzeti Színház tagja.

Délután kettőkor, színházi próba után.

— Ma semmi sem ment úgy, ahogy elképzeltem

— jegyzi meg elégedetlenül, és csak akkor kapja fel a fejét, amikor arra kérem:

— Játsszunk egyet. Játsszuk azt. hogy otthon van. csengetnek, ajtót nyit. és Aljoska Karamazov áll a küszöbön. Mi mindent mondana neki?

—- Hú ... — néz rám nagy szemekkel. — Az szép kis jelenet lenne! Bár emlékszem, a próbák során többször is megesett, hogy vele álmodtam, de ha itt állna előttem ... én nem is tudom, hogy illene bele a mai világba egy ennyire jó, ennyire tiszta érzelmű ember. Én materialista vagyok, sokban különbözne hát a világnézetünk, noha a lélek tisztasága számomra is az egyik legnagyobb emberi érték. És éppen ezt becsülöm Aljoskában is. Sosem felejtem el legutolsó szavait: „Otthagyom a kolostort, de

félek. Félek, mert én is Karamazov vagyok

..." Szóval fél. Aggódik. És nem alaptalanul. Hogy mit mondanék neki? Sok mindent. Hisz annyi minden fáj mostanában ... „Felébreszteném" őt. Azzal, hogy szép, szép az életről alkotott véleményed, de naiv. Mert hiába is akarok úgy élni, ahogy azt sugallód, nem tudok. Nem tudunk. Azért nem, mert nem vagyunk egyformák. Azért, mert egyikünkben jobban, a másikunkban kevésbé, de mindegyikünkben ott van Szmergyakov és Ivan arca. S amíg az így van, úgy tűnik, képtelenek vagyunk előremozdítani a világot.

— Pedig voltunk mi mások is. .. Tiszta lelkű, őszinte gyerekek. Csakhogy egy nap rájöttünk: az igazságosságunkkal nem mindig jutunk előre.

— Igen. Sajnos így van. De hol vannak azok az évek ... a gyerekkor évei. Egykori szobám jutott most az eszembe, a tóra és az erdőre néző ablak. Egy romantikus kis fürdőhelyen, Nimnicán nőttem fel, csendben, nyugalomban, szeretetben. Sok jó barátom volt; kétségeim, bűneim, titkaim, szerelmeim volt kivel megosztanom. Apám orvos és fürdőigazgató, ha valakivel nézeteltérése volt, az a legtöbbször rajtam csapódott le. Mert a „valaki" mindig általam akarta „megmutatni". Tízéves koromban én már elég jól láttam, kik azok a rossz emberek. És a dolgok állását is, azt hiszem, elég korán megértettem. Apám nagy családból származik. tizenketten vannak testvérek ... ha nincs benne annyi erő, annyi kitartás, biztos hogy nem tudta volna támogatni a szüleit. Elvei, nézetei, nevelési módszerei mindörökre belémrögződtek — csak rajtam múlik, hogy fel tudom-e nevelni ugyanúgy a lányomat, ahogy ő nevelt fel bennünket.

— Ki volt még ekkora hatással önre 7

— A franciatanárom a púchovi gimnáziumban, aki felfedezte bennem az irodalom iránti mérhetetlen vonzalmamat.

— Említette; a legjobb diákok egyike volt.

— Igen, a három legjobb tanuló között voltam mindig, de amíg a nővéremet a példás magaviseletű diákok között emlegették, addig engem a legnagyobb csibészek közt jegyeztek.

— Mit gondol, sokat változott húsz és harminc között?

— Talán nem is olyan sokat. Inkább a dolgok változtak körülöttem. Színész lettem, családot alapítottam, gyerekkori álmaim nagy része szertefoszlott, de jöttek új, színesebb álmok. Szóval meg is lopott, ugyanakkor meg is ajándékozott az élet.

— És miből adott a legtöbbet?

— Szeretetbgl. És elküldte hozzám Aljoskát. Találkozásunk óta nekem is ugyanaz a fontos, mint neki: adni, adni, adni.

SZABÓ G. LÁSZLÓ (Helyey Zsuzsa felvétele)

A prágai iparművészeti múzeum alapításának századik évfordulójára

Pici, 43 grammos meteoritot találtak Salzwedel (NDK) város közelében. Ez az első meteorit, amely 1897 óta az NDK területére hullott.

A magánélet, a család, nemzedékek mai konfliktusait ábrázolja Valentyin Azernyikov drámája, amelyet a Radnóti Színpad művészgárdája immáron századik alkalommal adott elő. A produkció a nálunk is jól ismert Szovjet Irodalom című folyóirat „élő melléklete"-ként folytatja a továbbiakban is színpadi útját. A képen Kohut Magda az anyós és Keres Emil a festőművész szerepében.

8