A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-10 / 2. szám
TÖMÖRKÉNY ISTVÁN Luk a házoldalban Tapasztalatlan emberek azt hihetnék, hogy valamely tanyaház kiásása könnyű dolog, pedig nem. Dehogy. Az olyan munka, amelylyel velejár a komoly hozzáértés, s e tekintetben el lehet mondani, hogy ki minek nem mestere annak csakugyan hóhéra. Mert elsősorban a megállapodott egyén a havat tekinti. Arra különös súly fektetendő. Ha hó van, ha rendes és mély havak vannak, a tanyaásás bizony csak akkor biztathat sikerrel, ha a tanyától nem messze járt út halad el. Mert így a nyomok csak az útig vezetnek a hóban, ott eltűnnek, és nincsen aki rajtuk többé eligazodni tudjon. Másrészről ismét a házat keli tekinteni, mert a kiásásra nem minden ház alkalmas. Mig a vertfalú ház egyenesen arra született, hogy kiásassék, már a vályogépület ezen célra kevésbé jó. A vályogot téglánként kell bontogatni, némelyik lezuhan, lármát üt, s lám, azonnal kész a veszedelem. A házbeliek föléreznek, puskára, vasvillára kapnak, s előlük szaladni kell, mert a népek ilyen dologban nem ismernek kíméletet. A téglafalú ház meg éppen nem alkalmas. Legjobb tehát — ebben megállapodhatunk — a vertfal, amelyet az ásó könynyen bont, és bontása zaj nélkül történik. Most még mi kívánatos? Kívánatos, hogy a szél ne a tanya felé fújjon, hanem a tanya felől. Ez a kutyák tekintetében tartozik a dologhoz. Mert ha a szél arrafelé fúj, amerre a kutyák tartózkodnak: baj van. Az eb megérzi az idegen szagot, leginkább pedig meghallja a zajt. Olyan orra és füle semmiféle teremtett állatnak nincsen több, mint amilyen a kutyának. Az, ha hall vagy érez valamit, hamar lármát üt, és fölkiabálja a gazdát. Van ugyan, aki a kutyát meg tudja szelídíteni, sőt be is rúgatja pálinkás kenyérrel, mint például a malacot szokás, ha lopják. Mert a malac is ordít, ha bajt érez. s ha éjszakának évadján cipelik, ellenben ha előzőleg pálinkás kenyeret adnak neki, vihetik akárhova. Van a kutyában is, amelyik igy megcsendesedik, van, amelyik néhány darab zsírbansült kenyérért elfelejti kötelességeit. Szóval a házásás nem könnyű dolog, mert a munkának teljes csendben kell menni. Leginkább a tisztaszobát szokás kiásni, melyben ugyanis nem alszik senki. A munka halk. A földet a ház mellől elássák az éjjeli tolvajok, azután az ásókkal lukat vágnak a falba. Egy ember, a ködmönét levetve, csöndben lebúvik a lükön. Ez lehetőleg kis ember, mert a kicsiségnek ilyen hasznai vannak. Bent lévén aztán adogatni kezdi a holmit. A tisztaszoba őrzi a tanyai ember holmiját. Ha pénze van, itt tartja elrejtve. Itt vannak az ünneplő öltönyök, kalapok, csizmák, itt az új suba (van-e még új suba a világon?). Itt vannak a ház felnőtt leányzójának ruhái a mestergerendára akasztva: a csipkés alsók és vasalt felsők. Továbbá itt van az ágynemű, dunnák és párnák megtömve fehér pöhöllyel. Az mind vagyon. Az mind apránként szerződik be, s így nő tömeges nagyra, mígnem egyszercsak sok-sok tornyos párna és dunna van a tisztaszobabeli nyoszolyán. E dunnákat és párnákat úgy kell tekintetni, mintha takarékpénztárak volnának. Oda az értékek gyűlnek, s van-e gazdasszony, aki a finom tollat meg nem becsüli? Az eladónak is ebből telik majd, ha embere akad neki, ki magához veszi élete társául. No, és azt most mind elvitték. Kihúzgálták a lükön az éjszakai emberek, a kocsira hordták, amely az úton állt, s elmentek vele. Nagy csapás ez, bár azonnal észre nem veszik. De amint másnap valaki benyit a tisztaszobába, rémesen látja a pusztulást. Elfehéredve fut ót a pitvarba:- Rablók, rablók! Hát hiszen kiabálhat már, amennyit csak akar, az már nem használ. Az asszony bejövén, s az eladó, hogy a romlást látják, sírva fakadnak, im, az Ágnes lánynak minden öltöző ruhája elveszett, sirathatja. Míg az anyja lelkében a síró elkeseredést nemsokára felváltja a düh. Átkozódik és töreti Istennel a keze szárát mindazoknak, akik csak ezt a rosszat tették. Még mond egyebet is, sok mindent rájuk kíván, egészen a hólyagos himlőtől kezdve. A gazda is bejön, s a fejéhez kap. Szokása neki. Ha valamely jeles ember csinálja így, azt mondják rá: államférfiúi mozdulat. De mert csak Sóspál János csinálta, nevezzék inkább nevén a dolgot: ő a csapást látván, a fejét vakarta. Mi mást is tehetett volna egyebet. — Persze, most sem csinál kend egyebet — támad rá az asszony haragjában —, csak a fejét vakarja. — Bolond vagy, asszony — mondja rá Sóspál —, mikor én a fejemet kívülről vakarom, akkor az belülről gondolkodik. Aztán ha nem vakarnám most, hanem verném a falba, akkor jobb volna tán ? A luk akkor is csak ott volna a falon. Ez igaz, ebbe apránként az asszony is belegyőződik. Az ember pedig mit csinálhatna egyebet, nyomoz. E foglalkozást ők csapásozásnak nevezik: mikor a nyom után mennek. Sóspál János igy a nyomokon menvén, eljut a hóban egy darabig, de a kocsiútra érve, a csapásozás elakad. Ott már össze vannak keveredve a nyomok, ahogy a szekerek a havat járták. Mert hiszen nemcsak annak van esze, aki csapásozik, hanem annak is, aki ez elöl védekezést keres a furfangban. Annak sok mindenféle módja van. Ahol juhféle van kéznél, igen könnyű. Néhányszor átterelik a nyomok fölött a falkát, s nincs többé ember, aki rajtuk eligazodni bíijon. Juhász, gulyás vagy csikós az ötujjon szerzett holmit a földbe is elássa, de azon a földön soha senki föl nem fedezi a frissenásás nyomát, ha fölötte néhányszor áthajtják a gulyát, ménest, vagy a falkát. így hát Sóspál nem tehet egyebet, hazaballag, lóra ül. és bekocog a csendőrőrshöz. Sóspálnak szerencsétlensége volt az éjszaka, hát szerencséje van nappal. Ez így van jól, mert föl kerék, le kerék, a sors forgandó. Lám, az őrsön ott találja a főhadnagyot is. Annak az ilyesmi meg éppen mulatság, szórakoztató, kedves foglalkozás. Lóra is kap az embereivel azonnal, s haladnak ki a puszta vidékre, a kilukasztott tanya felé. Sóspál János is megy velük a lovon, sorsát az eszében forgatván. Hol reménykedik, hol sóhajt, s leánya ruháinak elveszte jutván gondolatába, a szeme is nedvezni kezd. A tanyába érnek, és a katonák megnézik a' tett helyét. A lukról megállapítandó, hogy cigánymunka-e, vagy parasztmunka. Két csendőr lóra ül, és szétviszi a közeli tanyákba a parancsot: — Minden tanyából a gazda a Sóspál-tanyába jöjjön. Jönnek is azonnal, mért ne jönnének, egyéb dolguk úgy sincs ebben a havas világban. Mind bejön a tisztaszobába, s megáll a luk előtt. Biz az jól ki van ásva. A szoba is jól ki van takarítva ugyancsak. így nézik és beszélgetnek mondván: — Hejnye, hejnye... A főhadnagy mérges. A szivarja nem szelei. Az ördög vigye el az ilyen szivart. — Pipával szolgálhatok — szól Sóspál —, van egy tajtékpipám ... Azaz, hogy hiszen azt is elvitték. Amaz pedig nem azért a szivarért mérges. Hanem mert a begyűlt emberek közül egy sem az „igazi". Azt meg lehet látni. — Hát valamennyien itt vannak mán? — kérdezi. A gazdák körülnéznek maguk között. — Nem — mondják —, még hibázik egy, a Fejedelem Ferenc. — Talán messzi lakik? — Nem a, csak itt van mindjárt a tanyája. Nem tudom hogy nem gyün ... A szivar szelelni kezd. De még várni kell egy kicsit. Látszik már az ablakból, hogy jön Fejedelem Ferenc a lovon, de lassan jön. Kurta az ember, rövid a lába. Lassan zökken a szobába a küszöbfáról, melyre föllépett, mert alacsony emberek szokása, hogy szeretik magukat magosítani. Mint a többi, ö is rábámul a lukra. A zsandártiszt szeme lassan húzódik az emberen végig. Fejedelem kezében forog a sipka. — No, emberek — mondja a főhadnagy —, hát álljunk itt körbe, aztán tanácskozzunk, hogy merre keressem én most már ezt a holmit? Ezt persze szívesen meg is teszik. Úrral, fényes katonaúrral egy tanácsban lenni: előkelő dolog. Tárgyalnak, ki ezt mondja, ki azt mondja, egyedül Fejedelem Ferenc nem szólhat, mert feléje a főhadnagy éppen háttal áll. A főhadnagy egyre haragosabban beszél, mérges fekete szemei villognak és a ködmönökön át be akarnak látni a szívekbe. A gazdák röstelkedve topognak előtte, s mert bármit mondanak, semmi sem tetszik, utóbb már szólni sem mernek, elhallgatnak. A főhadnagy hirtelen sarkon fordul. Fejedelem Ferencnek a mellére üt a tenyerével és azt kiáltja rá: — A kend padlásán van a holmi! Fejedelem Ferenc nagyot csuklik, s hirtelen rámondja: — Kérőm szépen, ott. A bőrtáskából láncok kerülnek elő, és Ferenc kezére akasztódnak. Ő különben csak most, hogy a hideg lánc a csuklójára csavarodik, veszi észre magát. Azonban már mindegy, segíteni a dolgon nem lehet. Csak mikor a havon halad a lovak előtt, morogja úgy magának: — Hát kiforgatott, mán csakugyan kiforgatott ... Az ördög vigye el az eszit. (1901) Nehéz emberek A Tisza-parti vendéglőbe bemegyek, s leülök a legsarokban, egy üres asztal mellé. Ugyan a többi is jóformán üres, délutánra jár az idő, olyankor nemigen szoktak ott tartózkodni a népek. Csak a harmadik asztalnál ül egy fiatalforma ember, látszik rajta, hogy volt katona, mert hónaljas mankó van a széke mellé támasztva, s az egyik lábafeje be van bugyolálva különféle kendőkbe. Egy kis pohár bor van előtte, azt forgatja, nézegeti, néha szól egy-egy szót a vendéglősnek vagy a falaknak. A tágas, bolthajtásos helyen hangzik a szava. Egyszer azt mondja felém: — Ugye-e maga pincér? — Nem — mondom —, nem vagyok az. — Nem? — csodálkozik a sánta katona. — Nem? Hát hogy lehet az? — Hát már nem tudom, hogy hogy lehet, de úgy van, ahogy van. _No — mondja —, ez furcsa. Magának olyan szép pincértekintete van. Muszáj, hogy maga pincér legyen. — Nem vagyok az — mondom, nem tudva mire vélni a beszédet. Az ember ingerülten kap a mankója után, , föláll, a másik kezével a poharat fogja, átbi-14
