A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-10 / 2. szám
cég az asztalhoz, leül s azt mondja: — Hát akkor kérem, kiféle maga? — Ejnye, — mondom —, hát egy kis röndöt mégis csak köllene tartani. Ha maga kíváncsi a nevemre, mégiscsak magának köllene előbb mögmondania a nevét. Elgondolkozva nézett maga elé az ember, s forgatta a poharát. — Hm — mondta lassan —, ez igaz. ez csakugyan igaz. Nyújtja a kezét. — Én Tóth János vagyok. Én is megmondom a nevemet. — Úgy hát — mondja. — Akkor csalódtam. Nyújtja megint a kezét. — Kérőm is az engödelmét. — Nincsen miért, Tóth úr, nincsen baj sömmi. Kezelünk barátságosan. Az ember megint hallgatva maga elébe mered, azután végighúzza a kezefejét lassan a nyakszirtjén, mintha valami darazsat akarna elhessegetni onnan. — De azért csak kérőm az engödelmit... Tudja, nem töhetök rúlla. Mert hiszen a lábam is sebesült, de az semmi. Megint a tarkójára teszi a kezét. — Hanem egy golyó — mutatja —, itt mönt körösztül. Azután azóta néha olyan izgatott vagyok. Izgatott. Össze-vissza beszélők mindönt. Most is éppen rajtam van. Most is olyan izgatott vagyok. S kibiceg az ajtón az obsitos sánta katona. Csakugyan ideges, nem tud vigyázni, a küszöblépcsőn a mankójával majdnem felbukik. Az erős vendéglős kapja meg a vállát, hogy el ne essen. Azután szomorúan néz utána, és sóhajtva mondja: — De sok nehéz embőrünk lössz a háború után, uram. Tegnap is volt itt egy, egy ilyen fejlüvésös ... úgy összeszidott, hogy még az apám se kiskoromban. Sömmiért. Hát mit csináljak szögénnyel? Más embör röpült volna kifelé ... de hát ilyen esetbe ... Hallgattam, ű mög szidott. A távozó után nézve ismételte: — Sok nehéz embőrünk lössz, uram. Idős emberek ülnek egy asztalnál. Szótlanul szopogatják a borukat, mint öregek szokták. Azután közülök egy hirtelen, minden szó nélkül, nótát kezd énekelni. Hogy elszerette a Balaton a szeretőm tőlem. A hang kissé öreges, de azért szép és erőteljes. Ám a másik asztalnál egy ember, nehéz ember, idegesen kezd dobolni az ujjával az asztalon. Mondja a társainak: — Ez nem járja. Még nyolc óra sincsen. Ha valakinek danolókedve van, danoljon éjfél után. A többiek csitítják. Hallgass már. Öreg ember. Ki tudja, mi baja. Az ideges azt mondja: — Mindegy. Ilyenkor még nem szokás da-notni. A szó ugyan nem ér el a másik asztalig, az öreg danol. Mikor odáig ér a nótában, hogy a haboktól kérdezi, hogy a halott hol van, de a habok sem tudnak mást mondani, hogy lent a Balatonban, reszketővé válik a hang, elcsuklik, az öreg ember sír. A másik asztalnál egy ember csendesen súgja a többinek r — Az egyetlen fia elesett, de nem tudja, hogy hol... Azért danol, hogy hol van ... Mindenki elhallgat. Az öreg újból kérdést intéz a habokhoz, de most sem bír egészen a végére jutni. (1915) PAUL VERLAINE VERSEI A kocsmák zsivaja A kocsmák zsivaja, a csataklepte járdák, az esetben levelük-hullató koros platánfák, a sár- és ócskavasvihar, a lóvasút, amely négy meglazult kerekén nyögve fut, s közben lassan forog zöld-piros szemepárja, a Körbe ballagó munkások, kik pipázva mennek s füstölnek a zsaruk orra előtt, az izzadó falak, csepegő háztetők, síkos úttest, repedt aszfalt, mocskos csatornák, íme ez az utam — és célom a mennyország. (Kálnoky László fordítása) Green Gyümölcsök és virág és ágak lombja: vedd el, s vedd szivem is, amely csak tehozzád hajol. Csak ezt hoztam: ne tépd össze fehér kezeddel, s legyen szép szemeid öröme e csokor. Siettem: elborít még a hajnali harmat, mely a friss szélben a homlokomra fagyott Ha eléd borulok, drága pillanatoknak álma feledteti, hogy mily fáradt vagyok. Hadd hajtsam fejemet ifjú kis kebleidre, még benne zengenek utolsó csókjaid; engedd, jó vihara hadd csendesüljön így le, s hogy míg pihensz, veled aludjam egy kicsit (Szabó Lőrinc fordítása) Egy elmenőhöz Drága fiú, akit látnom adott az élet, drága fiú, egek, mint lettél támaszom, te is, én is szegény, s tiszta, mint liliom, drága fiú, akit látnom adott az élet! S oly szép, mint amilyen fényes bennünk a lélek, drága fiú, te nagy erényem, díja évek jóságpróbáinak, mi, két szál liliom! Halottnak mondanak... Légy vélem, élve. holtan! S ne üvöltsék nekem, hogy foglalkozni szoktam a hírnévvel, bolond, hogy kellett, s kgll ma is... Élve, holtan, te vagy, ki rostig megremegtet, akármit mondjanak a sötét ostobák, te, szent reményeket feltámasztó barát, vágj, élve, holtan, a korláttalan tereknek! (Hárs Ernő fordítása) PAUL CÉZANNE: KÁRTYÁZÓK \ 15
