A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-11 / 15. szám
(1899*1972) — Befőttes üvegbe, — felelte az édesgyökeres. Mint ami természetes. — És befér egy lélek egy beföttes üvegbe? — rebegtem én, szinte csak magamnak. Úgy éreztem, hogy a lelkem szorong a keblemben a veszedelem előtt, rászorítottam a kezemet. — Gyerünk innen! — súgtam a testvéremnek. Ő még tudni szerette- volna, hogy mit csinál a Zöldruhás a dunsztba tett lelkekkel és hogy egyáltalában, hogyan lélegzik az a víz alatt?... De én már előreszaladtam az ösvény felé. Aztán mégis megállottám. Istenem, menynyi veszedelem fenyegeti e világban a gyermekeket! — Gyerünk a bozót között! — ajánlottam. — Ott elszakítjuk a ruhánkat, — vetette ellen a testvérem. — Tudod mit? — kérdezte suttogva. — Bújjunk át a kunyhó háta megett. Ott van egy szelelőlyuk, amin be lehet lesni a Borzaskához. Én már láttam egyszer a Borzaskát. — suttogta kerek szemmel, — kígyót-békát főzött a katlanban, tudod, mint a boszorkányok szoktak, aztán eladja az asszonyoknak, akik az urukra haragusznak. Én hallottam azt! — bizonygatta. — Jaj, nem! — vacogtam. — Én félek. — Akkor testvérem megfogta a kezem és úgy lopakodtunk, lábujjhegyen a kunyhó háta mögé. A szívünk oly hangosan vert, hogy egymásét is hallottuk és ha lestünk is az ajtó felé, ha most a Borzaska megjelent volna benn, tán menten meghalunk. De a korhadt ajtó be volt téve és a kunyhóban csend volt. — Mi lenne, — kérdezte testvérem, — mi lenne, ha egyszer nem Borzaskát kiáltanánk be, hanem ahogy a nagymama mondta, Ilka?!... A szeme csillogott, ahogy elképzelte a veszedelem kihívását. — Nem, ne! — könyörögtem dideregve és nevetve. Vajon emlékszik-e még a nevére? — kérdeztem magamtól. — Vajon tudná-e, hogy őt szólítják? Odalopództunk a lyukhoz, ami a kunyhó földbe süppedt falán feketélett. Valamikor talán kürtőlyuk volt, mert a széle még kormos is volt; kicsit ágaskodni kellett, hogy beláthassunk rajta. De nagyon keveset láttunk. Homály volt odabenn, sötét nyúlós dohszag. Egy félig betömött ablak világossága rozoga tűzhelyet mutatott meg, előtte alacsony széket. Lassan felbátorodtunk, hogy semmi sem mozdult; de csalódtunk is. — Borzaska! — szólt be halkan a testvérem és a körmünket szájunkra kapva kacarásztunk. — Borzaska! — Kiáltsd a nevét! — suttogtam. Ráhajoltunk a lyukra, féllábunkkal menekülésre készen. — Ilka! Abban a percben megláttuk az öregasszonyt. Az ablak alatt feküdt valami vackon, ősz haja arcán lecsurgott; szeme csukva pihent, vékony orra mint késpenge meredt előre, süppedt szája körül zöld légy dongott. Elugrottunk onnan iszonyodva, mintha valami zord, gyászos hang a kiáltásunkra megfelelt volna. Futottunk, futottunk lélekszakadva, kosárkánk nélkül. — Mi volt ez? — dadogtam, testvéremre nézve. — Aludt-e vagy halott? Nem tudtuk meg soha. ✓ TÓTH ÁRPÁD versei Az öröm Láng illan Eldobtam egy gyufát s legott Hetyke lobogásba fogott, Lábhegyre állt a kis nyúlánk, Hegyes sipkáju sárga láng, Vígat nyújtózott, furcsa törpe, Izgett-mozgott. előre, körbe, Lengett, táncolt a zöldbe mart Nyilván pompás tűzvészt akart. Piros csodát, izzó leget, Égő erdőt kigyúft eget; De gőggel álltak fenn a fák. És mosolygott minden virág, Nem rezzent senki fel a vészre, A száraz fű se vette észre, S a lázas törpe láng lehűlt Elfáradt, és a földre ült, Lobbant még egy-kettőt szegény, S meghalt a moha szőnyegén. Nem látta senki más, csak én. Az öröm illan, ints neki. Még visszavillan szép szeme. Lágy hangja halkuló zene, S lebbennek szőke tincsei. Itt volt hát? jaj, nem is hiszem, Már oly kusza a tünde rajz. Mint visszafénylő, kedves arc Szétrezgő képe vad vizen. Mint lázálomkép, lenge árny, Cikázó galambsziluett Lánggal égő város felett: Füst közt vonagló gyenge szárny. Egy holt csillagról árva fény, Mely milljom éve untalan Száll ájultan és hontalan A végtelen tér jég űrén. Édeni pajtás, égi kéz Feldobná szívünk a poros, Vak légbe, mint vidám, piros Labdát de jaj, a szív nehéz. Itt volt hát? — ó, Öröm, Öröm, Egy szóra még, egy percre még! Ó, mondd, az ég fenn ugye kék, S az élet méze nem üröm ? Az Öröm illan, ints neki, Még visszabúsul szép szeme. Lágy hangja elfúló zene, S ezütfehérek tincsei.. . Esti sugárkoszorú Előttünk már hamvassá vált az út És árnyak teste zuhant át a parkon, De még finom, halk sugárkoszorút Font hajad sötét lombjába az alkony: Halvány, szelíd és komoly ragyogást, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása. Illattá s csenddé. Titkok illata Fénylett hajadban s béke égi csendje, És jó volt élni, mint ahogy soha, S a fényt szemem beitta a szivembe: Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te. Vagy áldott csipkebokor drága tested. Melyben egy isten szállt a földre le, S lombjából felém az ő lelke reszket? Igézve álltam, soká, csöndesen. És percek mentek, ezredévek jöttek — Egyszerre csak megfogtad a kezem, S áléit pilláim lassan felvetődtek, És éreztem: szívembe visszatér És zubogó, mély zenével ered meg. Mint zsibbadt erek útjain a vér, A földi érzés: mennyire szeretlek! 15
