A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-04-11 / 15. szám
t#____•• ÖRÖKSÉG ARCKÉPEK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI IDŐSZAK CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR IRODALMÁBÓL Szenes Pirosk; Az erdélyi Marosszalatnán született írónő a családjával még gyermekkorában a mai Szlovákia területére került és itt a szlovák környezettel is élénk érintkezésbe jutott. Irodalmi munkássága a húszas években Budapesten folytatott egyetemi tanulmányai idején vált ismertté. 1925-ben dicséretben részesült a Nyugat novellapályázatán, s attól fogva a Nyugatban rendszeresen publikált. Első írásai a naturalizmus magyar íróinak hatását mutatták, de a hatásokat levetkezve és a naturalizmust meghaladva egyéni arculatú és jó lélektani érzésű realista íróvá lett. Könyveit a kritika pozitívan értékelte és Schőpflin Aladár a XX. századi magyar irodalomról írt művében az akkori élvonalbeli fiatal magyar írók közé sorolta őt. Első könyve, a Mikszáth hatásáról árulkodó Az utolsó úr című regénye (1927) még csak próbálkozásnak, zsengének számított, de második és harmadik regényével már nagy sikert ért el. Az 1930-ban megjelent Csillag a homlokán — melyben egy szlovák béreslányka, Hudák Kata gyermekéveit és szolgálólányi életét és élményeit mutatja be — az akkori legjobb regényeink közül is kiemelkedik azzal a többletével, hogy benne a szerző a helyi viszonyok erőteljes ábrázolásán túl a nagy irodalom mércéjét megközelítő általános emberi-társadalmi érvényű alakot tudott formálni. Másik sikeres regényében, a naplóformában írt és önéletrajzi vonásokban is bővelkedő Egyszer élünk-ben (1935) Szenes legfőbb írói problémája: a nők szociális, lelki és szexuális felszabadulásának eszméje szokatlan őszinteséggel nyilatkozott meg. A mű szexuális nyíltsága a konzervatívabb kritikusi és olvasói körökben annak idején megütközést keltett és hasonló visszhangja volt néhány novellájának is. Tehetsége a novella műfajában is megmutatkozott. Egyetlen novellakötetének, az 1934-ben megjelent Jedviga kisaszszony-nak egyik kitűnő kritikusa. Kardos László azt írta, hogy a kötet legtöbb írása „igazi novella, a műfaj ősi és eleven törvényei szerint konstruált olvasmány". A novellisztikában termékenyebb élvonalbeli prózaíróinknak: Darkónak, Egrinek és Tamásnak teljesítménye irodalmi közvéleményünk és olvasóközönségünk előtt ismertebbé és így kiemelkedőbbé vált de Szenes legjobb novellái (Szerelmi történet, Nyárelő stb.) elérik az ő színvonalukat és megérdemelten jutottak be a két háború közt kiadott novella-válogatásokba. A mostani hagyomány-antológiák (Örökség, Szlovenszkói vásár) szerzői között is ott van Szenes Piroska és a Csillag a homlokán című regényét a Madách Kiadó 1982-ben a Csehszlovákiai Magyar írók reprezentatív sorozatában jelentette meg. Az írónő a harmincas évek végén a faji üldözés elől férjével. Halász Miklóssal együtt az USA-ba távozott és ott halt meg 1972-ben. TURCZEL LAJOS Gyermekkoromban ilyenkor ősszel a kis elemisták nem mentek iskolába hetivásárkor. Kisgyermek könnyen szekér alá kerülhetett volna. Száz meg száz ökrösszekér húztavonta a városba a kisalföldi dús nap érlelte sokféle terményt, a szekerek összetorlódtak, megtorpantak a rosszul kövezett, szűk utcákon, a nagy fehér ökrök hosszú fekete szarva összegabalyodott, az állat búsan elbögte magát. A gabonások raktárai előtt órákig álltak a magot hozó szekerek. Uradalmi szekerek, közönyös, lomha béresekkel a zsákok tetején vagy vastag kálvinista gazdák könnyű, kocsijuk deszkabakján, akik izzadtak könnyű gyolcsruhájukban is az októberi kánikulában, a por-búza és gyümölcsszagú levegőben és pukkadoztak a sűrű vértől, meg a méregtől, ha a búza árára gondoltak. Aztán, amikor sorra kerültek, zömök vállukra vetették félkézzel a duzzadt zsákot, másikkal a már bomlott zsákszájat tartva. A búzaszem pedig pirosán, tömötten, kenyérszagúan ömlött és ömlött ezernyi zsákból, nőtt és nőtt, mint egy óriás áradás, akkora hullámokba, hogy szinte az égig ért. A nagy kopár piacteret pedig egyetlen gágogó tenger öntötte el, fehéren, fontoskodva és tehetetlenül. Gazdasszonyok és pecsenyesütök gázoltak beléjük könyörtelenül, mert már fütve voltak a kemencék és friss szőlőlevéllel bélelve a libasütö cseréptepsik. Anyánk három zsák piros királyné-almát vett és felhordana a padlásra, mi hoszszú, ragadós szőlöfürtöket kaptunk és kiálltunk testvéremmel az utcasarokra, szédülten a kavargó élettől és gyönyörűségtől. Egyszer ebéd után anyánk elküldött minket a nagyanyánkhoz. — Csak a kisutcán menjetek! — intett utánunk. — Még mindig nagy a tolongás. A nagymama is egy kisutcában lakott, kétablakos házacskában, egyedül. Lefüggönyözött szobában ült a nagymama, kaktuszai között, egy szalmafonatú karosszékben. Hasára egy nagy fekete kendő volt csavarva, vállára vetve egy másik, a fejére kötve egy harmadik. Eléje állottunk testvéremmel és elmondottuk anyánk izenetét. Nagyanyánk szótlanul szemlélt minket, szürke, öreg, de fel-felparázsló sas-szemével. Én a kaktuszokra tekintettem megfélemedve, a rengeteg furcsa tüskéjükre. Nem szerettem a kaktuszokat. A nagymamát sem. — Jók voltatok? — kérdezte a nagymama bizalmatlanul. — Jók voltunk — feleltük azonnal és egyszerre. — Akartok süteményt? — Akarunk — visszhangoztuk. Titokban egymásra kacsintottunk testvéremmel. — Akkor hát vegyétek a kiskosarat, — szólott a nagymama — és szedjétek meg nekem érett, fekete bodzabogyóval, amiből majd lekvárt főzök télire. Aztán ha szépen, teli meghozzátok a kosarat, kaptok tőlem süteményt. Nagyanyánk szerint az élet folytonos küszködésből állott, és valamit ingyen kívánni az ő szemében istentelen nagy vétek volt. A haszontalan életet a gazdagok lenézett jogának tartotta, de mi nem voltunk azok. — De nagymama, — mondottam én nagyot nyelve, — mi a szőlők közé nem mehetünk. Öt, — és a testvéremre mutattam — a múltkor nagyon megkergette a csősz. — Mit lopott? — kérdezte nagyanyánk. — Szilvát — feleltem kárörvendve. Mert annak idején abból a szilvából én nem ettem. Nagyanyánk komolyan bólogatott. — Akkor hát menjetek a Kurtahegy felé — ajánlotta. — Ott is van bodza a bozótban bőviben. — Óh, nagymama! — kiáltottuk erre mindketten. — Hiszen ott lakik a hegy alatt a Borzaska! — egymás kezét fogtuk ijedtünkben. — Borzaska, Borzaska!... — dohogott a nagymama elégedetlenül. — Ugyan mit féltek úgy attól a nyomorult vénasszonytól ?... — De köveket dobál ám, ha arra megyünk — rebegtem. Valamit forral a katlanjában, fújja a parazsat és szörnyű csúnyaságokat kiabál a gyerekek felé. — Mért bosszantjátok — mozdult türelmetlenül nagyanyánk. — Gonosz kölykek vagytok, akik kiszekíroznátok az öregeket a világból... Vagy azt hiszitek, hogy sosem lesztek öregek?... — vetette ránk felpirosló tekintetét, horgas orra a szájára görbült. Féltem tőle, de azt nem hihettem mégsem, hogy öreg leszek, és olyan mint ő. — Borzaska volt a legszebb lány a városban — vetette oda nekünk —szebb volt mint én — vetette oda, mint könyörtelenje az igazságnak. — De akkor persze még nem volt Borzaska, Ilka \®lt a neve. Lovagolt és táncolt — mondta nagyanyánk megvetően. — Honvédtisztek lövöldözték egymást érte. Majláth úr letépte a feleségéről az ékszereket és nekiadta. Ő meg az apámhoz hordta zálogba. Látjátok? — kérdezte különös haragban égve. — Itt ez a függő a fülemben is az övé volt, soha ki nem váltotta. És főkötöje alól, elővonta nagy fonnyadt cimpáját és rajta a hosszú, feketén-sárga fülbevalót. Ha meghalok, a tiétek lesz — fenyegetett meg bennünket. Én majdnem rosszul lettem. A nagymama füle oly meztelen, a függő rajta oly borzasztó volt!... Riadtan fogtam le előtte a fülemet. — Még ne félj, még nem adom! — intett le nagyanyám. Aztán úgy látszott, megint Ilkáról beszélt. — Hogy azért vadult volna meg, mert elhagyta az első vőlegénye? — kérdezte tölünk elgondolkozva. — Bah, — mondotta megvetőn, — minden szegény lányt otthágy az első vőlegénye; engem is elhagyott! — nézett ránk kihívóan. — Egy rendes lány kisírja magát és azontúl megveti az embereket. Valamit motyogott még haragosan, aztán feltápászkodott és a siffonhoz lépett. Törött porcelán tálacskából kemény gyömbéres süteményt vett elő, két darabot. — Ez a foglaló! — mondotta. Ha elhozzátok a bodzát, kaptok többet is. Egészen megzavarodva mentünk el tőle, még testvérem is szótlanul lóbátta a kiskosarat. De odakinn meleg volt és még fényes napsütés, egyszerre szaladni kezdtünk és nevetni. Egészen megkönnyebbültünk. Én szerettem volna valamit mondani a nagymamáról; de nem tudtam kifejezni magamat. Öt perc alatt kint voltunk a városból. Az országúton nagy porfelhőben, fáradt karavánban húztak az üres szekerek a falvak felé, rajtuk a felkéredzkedett gyalognép. Mi a folyóparti ösvényre tértünk, arra hűvösség és csend volt. A Kurtahegy, mint első, ügyetlen mozdulása a távolban kéklö hegyek hullámainak, lankásan emelkedett a Garam fölé. Tetején köves, napsütött bozót tarkállott, mint egy vöröses kutyasörény. Hecserli termett ott, kökény, meg az édes-keserű fekete bodzabogyó. Ha fel akartunk jutni, egyfelől kerített szölőskert. másfelöl egy düledező kunyhó, süppedt présház állta el az utat, az előtt ment fel egy kicsiny, kitaposott ösvény. — Várjunk egy kicsit! — kértem habozva testvéremet. — Ejej!... — mondta ő, mint aki egy csöppet sem fél; de azért szívesen állt meg. Megálltunk és lassan leódalogtunk a folyópartig. A Garam itt hirtelen fordult, mély partok között, palackzöld színnel. A Nagy Cé-nek hívták ezt a helyet és még a legvakmerőbb suhancok sem mertek fürödni itt, mert mély volt és sodró itt a víz. Idáig volt sebes a Garam, utolsó lódulással amióta kifutott a Tótkapu bércei közül; ettől fogva lomha alföldi folyó lett. Két kislány ült a Nagy Cé fölött egy kidőlt fűzfán, fűzfavesszőt tartottak kezükben és összesúgtak, amint megláttak minket. Néztünk rájuk, de senki sem szólt. Az egyik kislány mezítláb volt. Aztán, mert zavarban voltunk, testvérem letört egy fűzfavesszőt és leguggolva megcsapta vele a vizet. Én a pásztorlánykákat lestem arcomba hullott hajam alól. Az egyik kislány, akinek cipője is volt. édesgyökeret rágott. Te, — szólt váratlanul a testvéremre, — azt akarod, hogy behúzzon a Zöldruhás? Testvérem megrettenve pattant vissza. — Milyen zöldruhás? A pásztorlányok megvetően fordultak félre. A mezítlábas fölkelt és messzire szórt libáit hajtotta össze; aztán visszajött és megállt előttünk. — Nem tudjátok, hogy a Garamban lakik a Zöldruhás? — Békabőrt visel a testin, hogy meg ne lássák, aztán aki erősen a vízre hajol, azt berántja. — — Berántja, lelkit kiszívja és üvegbe zárja, — tette hozzá a másik. Kajánul nézett minket, mintha a mi lelkűnkről lenne már szó. — Milyen üvegbe? — rettent meg testvérem, aki szeretett mindent pontosan tudni. BORZASKA 14
