A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-28 / 13. szám
A kamaramuzsika prófétái Tagadhatatlan, hogy napjainkban a barokk zene, a preklasszikus mesterek muzsikája a reneszánszát éli. Legkiválóbb tolmácsoló) — akik között világviszonylatban is elismert helyet foglal el a Szlovák Kamarazenekar — ismételten igazolják, hogy a régi muzsika nem öreg muzsika. Eleven, élő zene, melynek formái nem avultak, színei nem fakultak. A mai hallgató éppen úgy élvezi, mint a korabeli. Különösen, ha olyan gyönyörködtetöen telt, egynemű és színes hangzással, életteli ritmussal szólal meg, mint ahogy az a Szlovák Kamarazenekar előadásait jellemzi. Jubilál a zenekar. Huszonöt évvel ezelőtt, 1961-ben a Szlovák Filharmonikusok fiatal, tehetséges muzsikusa a zenekar akkori koncertmesterének, Bohdan Warchalnak a vezetésével elhatározta, hogy kamaraegyüttest alakít, főleg a preklasszikus zeneirodalom vonószenekarra komponált müveinek előadására. A Szlovák Filharmónia Kamaraegyüttesének — kezdetben így hívták — bemutatkozása a várakozáson felül sikerült, mind a közönség, mind a kritikusok rokonszenwel fogadták hangversenyeiket, amelyeken többnyire J. S. Bach, Händel, Corelli, Vivaldi művei hangzottak el. Ennek következménye volt, hogy 1966-tól mint a Filharmónia önálló együttese, Szlovák Kamarazenekar néven szerepel itthon és a világ sok országában. Az elmúlt negyed évszázad alatt a zenekar sokat fejlődött mind összetételében, mind a repertoárját tekintve. Működését alapvetően meghatározta a művészeti vezető Bohdan Warchal nemzeti művész rendkívüli egyénisége, páratlan muzikalitása, lelkesedése, mellyel képes magával ragadni zenésztársait és a hallgatóságát. A zenekarnak jelenleg 15 állandó tagja van, de szükség szerint, az előadandó műnek megfelelően néha kiegészül vendég-zenészekkel, főleg fa- és rézfúvósokkal. Ami pedig a repertoárt illeti, jóformán kezdettől fogva megszólaltatják a barokk művek mellett a klasszikus, sőt a romantikus zeneirodalom kamarazenekarra írt alkotásait. Szoros a kapcsolatuk a kortárs-zenével is. Különösen nagy súlyt helyeznek a szlovákiai szerzők: Suchoň, Moyzes, Zeljenka, Hrušovský, Bázlik és mások müveinek nemcsak itthoni tolmácsolására, hanem külföldi népszerűsítésére is. S erre bőven van alkalmuk, mert a Szlovák Kamarazenekar csaknem minden európai országban szerepelt, fellépett már Japánban, két évvel ezelőtt járt Kínában és Koreában, az elmúlt év végén Latin-Amerika országaiban és Mexikóban. Az elmúlt hetekben spanyolországi vendégszereplésen volt és a közeljövőben sor kerül egy indiai és ausztráliai utazásra. A közönség mindenütt jóformán már az első taktusok után szívébe zárja a zenekart és a kritika sem szűkölködik az elismerésben. Általában kiemeli a Szlovák Kamarazenekar összehangolt, ritmusban, dinamikában árnyalt játékát, azt hogy rendkívül pontosak a belépések, tökéletesek az együttes felfokozásai és lehalkításai. Dicsérik a vonósok nemes zengését, a csellók bársonyos tónusát, az előadásmód fegyelmezettségét. A zenekar valamennyi tagjának mesterségbeli tudása kiváló, s ha szólóra kerül sor, ezt a feladatot is hibátlanul ellátják. Ám rajtuk kívül elismert szólisták egész sora szerepelt már az együttessel. Csak néhány név a legkiválóbbak közül: Igor Ojsztrah, André Bemard, Vlagyimir Szpivakov, Jean Pierre Rámpái, Peter Schreier vagy a hazaiak közül Zuzana Ružičková, Marian Lapšanský, Peter Toperczer, Peter Dvorský, Sergej Kopčák, Magdaléna Hajóssyová. A Szlovák Kamarazenekar fennállása óta több mint hatvan hanglemezfelvételt készített, amelyek a nagy konkurrencia ellenére rendkívül keresettek külföldön is, mert felveszik a versenyt a világ legrangosabb kamaraegyütteseinek produkcióival. A Szlovák Kamarazenekar jubileumi hangversenyén ugyanaz a program hangzott el, mint a huszonöt év előtti bemutatkozásuk alkalmával: Corelli és Händel egy-egy Concerto grosso-ja, Purcell: Abdelazer szvitje és századunk jeles angol komponistájának, Benjamin Britten-nek fiatalkori műve: a Simple Symphony — igazolva, hogy az együttes negyed évszázad előtti programkoncepciója ma is érvényes; persze a játékmód, az előadás technikája azóta csiszolódott, tökéletesedett. A Szlovák Kamarazenekart, vagy ahogy általában hívják őket: a „Warchalékat" méltán nevezhetjük a kamaramuzsika prófétáinak, akik immár huszonöt éve odaadóan népszerűsítik valamennyi zenei korszak alkotásait, egyéni előadásmódjukkal feltárva a muzsika objektív szépségeit. DELMÁR GÁBOR A korábbi esztendőkhöz hasonlóan, az idén is megtartották — immár tizennyolcadszor — a magyar játékfilmek szemléjét, amely külsőségeiben s megrendezettségében valóban olajozott és elegáns volt. Ehhez igazodott a fesztivál iránti érdeklődés is, amihez, legalábbis érzésem szerint, az esemény társadalmi rangját növelő helyszín: a nemzetközi szintű létesítményekkel büszkélkedő Kongresszusi Központ szintén hozzájárult. Az itt zajló eseményeket egészítette ki tizennégy budapesti mozi a maga, többnyire tematikailag csoportosított filmkínálatával, ami sokak véleménye szerint minden eddiginél nyitottabbá és sokrétűbbé tette a szemlét. Mindezt csupán azért tartom fontosnak papírra vetni, mert Budapestre érkezésem napján, még a filmszemle ünnepélyes megnyitása előtt, sokféle félelemről és aggodalomról értesültem. Bárkivel beszéltem a filmesek, a kritikusok vagy a filmirányítás szakemberei közül, szinte senki sem titkolta szorongását amiatt, hogy nemcsak a szemle anyaga, vagyis a tavalyi termés csekélyebb mind mennyiségileg, mind minőségileg a megelőző évekénél, de a belváros központjától távolabb eső fő helyszín újdonsága szintén bénítólag hathat a publikum rokonszenvére. Az utóbbi, tehát az érdeklődés megcsappanását illető aggályok azonban alaptalannak bizonyultak: a fesztivál öt napja alatt bemutatott versenyfilmek zömét zsúfolt nézőtér előtt vetítették. Magyarországon ugyanis újfent ázsiója van a moziba járásnak! Távolról sem csupán a hagyományos játékfilmszemle számít rangos kulturális eseménynek, hanem hétköznapokon is népszerű időtöltés a moziba járás. Budapesten hallott, statisztikai adatokkal bizonyított értesüléseim szerint tavaly 71 millió volt a fizető mozinézök száma, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az elmúlt esztendő során minden magyarországi lakos hét alkalommal volt moziban. Persze, ez az adat is némi pontosításra szorul. Mégpedig abban a tekintetben, hogy a moziközönség hetven százalékát a 25 éven aluli nézők tették ki, akik így alighanem több millió honfitársuk helyett is ott ültek a városi zsöllyékben, a falusi mozik lócáján, amikor valamelyik sikerfilmet vetítették. Ennél sokkal figyelemre méltóbb, ha lehet, akkor még jellemzőbb adat, hogy minden ötödik néző tekintette meg a mai magyar filmgyártás egy-egy alkotását. Ezért aligha tűnhet túlzásnak, ha leszögezem: az évről évre megrendezésre kerülő februári Magyar Játékfilmszemle az alkotók, a szakmabeliek fontos és a magyar filmművészet egészét értékelni hivatott számvetése. Olyan belföldi szakmai verseny — amely egyúttal a mai magyar filmek külföldi kritikusainak is rendszeres információs forrása. Szerényen és visszafogottan talán úgy fogalmazhatnék, hogy a tavalyi esztendő termését tekintve lényegében jó évet zárt a magyar filmszakma; bár ez távolról sem annyira egyértelmű, mint a művészi csúcsot jelentő korábbi években, amikor olyan nagyszerű munkákkal tudtak előrukkolni, mint a világszerte keresett Jancsó-filmek, az Oscar-dijas Mephisto és a Redl ezredes, a történelmileg hiteles és társadalmilag nemkevésbé izgalmas Vörös grófnő, az ugyancsak ebbe a „kategóriába’' sorolható Hány az óra. Vekker úr, vagy akár a Jób lázadása, továbbá a Társasutazás, a Szirmok, virágok, koszorúk; de bőven sorolhatnék még egyéb nemzetközileg is befutott filmcímet. Az idei filmszemle egészen más stílusú, más hangvételű, jóval mérsékeltebb külföldi sikerekre számít(hat)ó alkotásokat tárt mind a szakma, mind a közönség elé. Más volt a filmek témája, nyelvezete, temperamentuma. Úgy tűnt, legalábbis a játékfilmek tárgykörében, mintha egy teljesen új nemzedék lépett volna „vászonra". A szemle főbb díjait viszont jobbára gyakorlott alkotók: Sára Sándor (a Bábolna c. filmért) és ifj. Schiffer Pál (a Kovbojok c. munkáért) kapták — valóban kiváló és a szó legnemesebb értelmében valóságfeltáró dokumentumfilmjeikért ... Gondolom, ez is ékesen bizonyítja, hogy az új játékfilmek egy része nem érte el a korábbi évek nagy visszhangot keltő filmje-Zaia Márk és Ruttkai Éva az Idő van című filmben 10
