A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-28 / 13. szám
16 FILM KINCSÜNK A NYELV A kérdés, amelyet olvasónk Dusza István cikke nyomán felvetett, egyáltalán nem egyszerű. Igazat kell adnunk a nyelvjárások védelmezőinek abban, hogy a népnyelv, a nyelvjárás is nemzeti kincs, múltunk egyik emléke, történelmi örökség. A nyelvjárási sajátságok persze sokfélék, részint hangtaniak, részint alaktaniak, részben mondattaniak, részben jelentéstaniak, részben pedig szókincsbeliek. Az iskola — mint a közművelés eszköze — hivatásánál fogva az irodalmi nyelvre, a művelt köznyelvre kell, hogy tanítson — mindenütt a világon. Más kérdés, hogy az irodalmi nyelv, a művelt köznyelv megtanulása feltétlenül „kiöli-e" a tanulóból környezete eredeti nyelvjárását. Nem kellene, hogy így legyen. Abban is igazat adunk olvasónknak, hogy gúnyolni, lenézni nem szabad például a palócos kiejtést. Másfelől azonban az is igaz, hogy akinek a művelt nyelv normái szerint kell beszélnie — mert pl. színész, rádióbemondó, pedagógus stb. annak igazodnia kell a köznyelvi kiejtéshez is, nem beszélhet őző, íző tájszólásban, sem pedig palócosan. A palócos kiejtésről talán a legnehezebb „leszokni", sok — egyébként a köznyelvet beszélő — ember, aki régen elszármazott szülőföldjéről, soha nem ejti „tökéletesen" a köznyelvi a-t. Ez persze nem baj, főként nem csúnya, de érthető, hogy a kiejtési versenyeken a palócos kiejtés nem tartozik az „előnyök" közé. Szívesen fogadnánk, ha ehhez a kérdéshez más olvasóink is hozzászólnának. A népnyelv még él! inek szakmai színvonalát, s ilyen alkotás nélkül aligha mondható igazán sikerültnek egy fesztivál. Az okokat firtatva a filmszakma magyarországi irányítói — például a filmalkotóknak és -forgalmazóknak a szemle programjába ágyazott tanácskozásán, vagy a filmszemle zsűrijének nyilvános ülésén — arra utaltak, hogy az évek óta emlegetett gazdasági nehézségek tavaly a filmkészítés gyakorlatában is megjelentek. Ezeken a fórumokon szó esett a megjelenített képi világ művészi hiteléről, a magyar film nemzetközi rangjáról, de arról is, hogy a valóban jó filmek a nézőknek: az értő és a szórakozni vágyó közönségnek készülnek. A XVIII. Magyar Játékfilmszemle nyitófilmje Szomjas György rendező munkája, a Falfúró volt, amely minden bizonnyal a hálózati vetítések során is sikerre számíthat. Groteszk „poszter" ez a film a lakótelepi lét intimitásairól. Minden bizonnyal a nagyközönség körében is sikerre számíthat majd Dobray György és Horváth Péter pergő ritmusú, főleg a tizenéveseket érintő s érdeklő játékfilmje: a Szerelem első vérig. Schiffer Pát: Kovbojok című munkáját néhány sorral feljebb szóba hoztam már. Itt csak annyit fűznék hozzá, hogy ez a dokumentumfilm szorosan kapcsolódik a paraszti élet változásait vizsgáló ötéves filmdokumentációs programhoz, amelyet a rendező és stábja az ország három térségében folytat. A Kovbojok — ugyanúgy, mint a Pártfogolt, illetve a Cséplő Gyuri című dokumentumfilmek — ennek az 1981 óta folyó forgatásnak anyagából táplálkozik. A rendező és munkatársai a szituációs dokumentumfilm módszerével ezúttal két éven át kísérték figyelemmel öt fiatalember sorsát. Maár Gyula Első kétszáz évem című filmje Királyhegyi Pálról készült. A történet az író második világháború alatti és előtti életét mutatja be. A filmben Kubík Anna, Márkus László. Törőcsik Mari, Sir Kati, Garas Dezső, diri Adamira alakítja a főbb szerepeket. Királyhegyi Pál figuráját Bezerédi Zoltán eleveníti meg nagyszerű tehetséggel, amit a budapesti filmszemle közönsége, a vetítés után, hosszú és lelkes tapssal jutalmazott. Sok drámai sűritéssel készült Zolnay Pál tiszta szándékú és egy szülészdoktornő egyéni dilemmáját fölvető filmje, az Embriók. E film külön erénye, hogy a nézőnek akaratlanul is osztoznia kell a főhősnő vívódásaiban. Ko/tai Róbert, Rajhona Ádám, Haumann Péter és Mikó István főszereplésével forgatta Tímár Páter az Egészséges erotika című és sok groteszk helyzetet kínáló vígjátékot. Igaz, a zsűri nem jutalmazta díjjal, én mégis érdé-, késnék és sajátos emberi problémákat feszegető filmnek találtam Erdőss Pál Visszaszámlálás című munkáját, amelynek két főszerepét Ozsda Erika és Eperjes Károly játszsza. Őszintén szólva nemigen tudott lekötni a szemle zárófilmje: Bujtor István alkotása. Az elvarázsolt dollár; Kézdi Kovács Zsolt: Rejtőzködő, című filmjét pedig bukásnak érzem. Aránylag sok vitát kavart a rendezői díjat kapott Gothár Péter: Idő van című filmje, amely a művészi megjelenítés sajátos eszközeivel ábrázolja a mai harmincöt évesek nemzedékének életérzéseit. Helyenként ellenállhatatlan humorral, ismert és kevésbé népszerű filmvilágsikerek paródiarészleteivel, a helyzetkomikum iróniájával. Hibája a filmnek a lazább szerkezet, ami több esetben „elengedi", nehezen követhetővé teszi a sztorit, feltéve, ha egyáltalában beszélhetünk hagyományos értelemben vett cselekményről. Ez lehet az oka annak, hogy az Idő van nem annyira meggyőző, mint Gothár Péter két előző munkája, az Ajándék ez a nap és a Megáll az idő Az említett és fel nem sorolt filmek az idei budapesti játókfilmszemlét ismét emlékezetessé tették. E bemutatósorozat újra meggyőzte az illetékeseket arról, hogy a magyar filmművészet iránti érdeklődés folytatódik. Ám hogy valójában hol tart a magyar film, arra a legkimerítőbb vitánál is gazdagabb, érvényes feleletet csak a mozikban lehet majd kapni. Dusza István az Új Szó egyik január végi számában az „EGY MAGYAR TANÍTÁSI NYELVŰ ISKOLA ÖNBECSÜLÉSE" címmel Fülekről (Fiľakovo) tudósít. Cikkében többek között ezt is olvashattuk: „A palóc nyelvjárás szerinti kiejtés olyan hátrányos helyzet, amelyet csak keveseknek sikerül leküzdeniük." Majd alább: „...ha már szépen beszélő ember mindenkiből nem is lehet..." — így jellemzi a magyar nyelv és irodalom tantárgybizottságának a vezetője a kiejtési versenyre való felkészítés nehézségeit. Vajon nem túlságosan, egyoldalúan elítélő az ilyen kijelentés?! Miért nem lehet szépen beszélő ember a nyelvjárást'beszélő ember? A félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy nem akarok egyetlen nyelvjárást sem irodalmi nyelvvé „felmagasztalni", így a Jókai Napokat vagy a Duna Menti Tavaszt továbbra is az irodalmi ékesszólás versenyének képzelem. Mégis szót emelnék a nyelvjárás, a tájszólás védelmében. Nálunk — Szlovákiában — ejtésben, hanglejtésben stb. a palóc nyelvjárás különbözik a legfeltűnőbben az irodalmi, illetőleg a köznyelvtől, ezért sokak szerint nevetséges, sőt nem szép, szinte csúnya. Felületesen, elhamarkodottan ítél; aki így vélekedik erről az évszázadok folyamán kifejlődött, sajátos, szinte teljes nyelvtani (tehát szóképzés, ige- és névszóragozás stb.) rendszerrel bíró nyelvjárásról. De bővítsük ki egy kissé a témakört! Bartók és Kodály jóvoltából a magyar népdal, a népzene ma már megmentett nemzeti kincsünk. De a népzene termőtalaját alkotó közösségek Európában gyakorlatilag már megszűntek. Népviseletbe öltözött idős aszszonyokat még itt-ott látni jeles ünnepeken, ritkábban városi utcákon is. A népviselet azonban már szintén inkább csak a színpadokon, folklórünnepeken és néprajzi könyvek lapjain tárul fel előttünk teljes szépségében. A népnyelv azonban különféle nyelvjárásokban még él! És ennek tudatosítását, a nyelvjárások megismertetését már az iskolákban kellene megkezdeni. A nyelvjárások a társadalmi fejlődés, a közművelődés eredményeként amúgy is egyre inkább fakulnak, sorvadnak. Ne siettessük ezt a (természetes) folyamatot a nyelvjárások felelőtlen bírálatával, olyan kijelentésekkel, hogy nem szépen beszélő. A népi eszközök, a népviselet, a népművészet mellett a nyelvjárások is nemzeti műveltségünk részei. S a nyelvjárások eltűnésével szókincsünk egy jelentős részét, rétegét a teljes pusztulás fenyegeti! De gondoljunk az irodalmi nyelv egyik állandó és kiapadhatatlan forrására is: Mikszáth, Móricz, Tamási Áron stb. egy-egy nyelvjárás finom, művészi felhasználásával érzékelteti alakjai környezetét. Nem is szólva arról, milyen szoros a kapcsolat a nyelvjáráskutatás és más tudományok (földrajz, történelem, néprajz) közt. Kinevetni, kiirtani való-e tehát egy nyelvjárás csak azért, mert egyesek fülének nem szép? A népviselet sem mindenkinek tetszik, de ma már többségünk tudja, hogy a padlásokról aranynál értékesebb kincset mentettünk meg gyermekeinknek. S hogy a nyelv drágaköveinek pazar csillogása halványuljon, ahhoz a nyelv táptalajának, gyökereinek minél tüzetesebb megismerése, szeretete és megbecsülése szükséges. S akkor lesz egy iskola önbecsülése valóban teljes, ha a megfelelő önismeret talajából táplálkozik. Befejezésül Vass Ottót idézem. Szavai felhívásként hatnak: „A nép nyelvét élő valóságában kellene megőriznünk minél tovább, és ha ezt a társadalom gyors fejlődése gátolja is, legalább azt tegyük meg érte, hogy az iskolai oktatásban ne próbáljuk mi magunk kiirtani." STUBENDEK LÁSZLÓ MIKLÓSI PÉTER Eperjes Károly és Ozsda Erika a Visszaszámlálás két főszereplője 11
