A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-21 / 12. szám
KINCSŐNK A NYELV misszumot kötnie — elsősorban önmagával. Mert a mi vadászreguláink szerint aligha lett volna módja arra, hogy mintegy másfél tucat szajgát, farkasokat, jávorszarvasokat, pézsmacickányt, korzakot, s egyéb ritka vadat ejtsen el. A Volga menti vadászatok persze nem csupán a vadászatok megörökítésére szorítkozik. Miként a korábbi Gyimesi-könyvek is, a vadászat élményein túl gazdag földrajzi, történelmi, biológiai és egyéb ismereteket is közöl, nem beszélve a vadásztársak, vendéglátók karakteres megjelenítéséről. Mindezek együttese adja, hogy a Gyímesi-életmü újabb darabja mind vadászati, mind irodalmi vonatkozásban egyaránt gazdagodást jelent, gondolom nem kis örömére az érdeklődő olvasóknak. A magam részéről írói szempontból — tehát esztétikai értékét tekintve — az eddigi legkiérleltebb könyvének érzem a Volga menti vadászatokat. Nyelvi és szerkezeti vonatkozásban egységes, alapos és — szakmai vonatkozásait is szemügyre véve — pontos, amit azért tartok fontosnak, mert a legutóbbi könyvében, a Nem a trófeáért-ban, mintha a fáradtság jelei mutatkoztak volna. Aggodalmainkat a Volga menti vadászatok feszes szerkezete, ízes nyelve, szellemessége és derűje maradéktalanul eloszlatja. Úgy hiszem, hogy ez az újabb Gyimesi-kötet a természetet szerető, annak rejtelmeit kutató érdeklődő számára élményt adó olvasmány lesz, hiszen olyan, eddig számunkra szinte ismeretlen, a maga valóságában egzotikusnak számító tájra vezet el, amellyel megismerkedni nincs módunk bármelyik napon. GÁL SÁNDOR „A vezető tisztségviselők érzékenyen meghallgatják az emberek nézeteit, a problémákat nem kerülik meg, nem kendőzik el, hanem kezdeményező megoldásukra törekednek." — olvashattuk napilapunk egyik cikkében. Az „érzékeny meghallgatás" első olvasásra egyedi furcsaságnak tűnhetne, ám ennél többről van szó. Az újságok különböző témájú cikkeiben szép számmal találhatók hasonlók. Általában azok „érzékenykednek", akik emberek, közösségek magánjellegű ügyeit intézik. Például: „A forradalmi szakszervezeti mozgalom tevékenysége politikai munka. Megköveteli, hogy érzékenyen, differenciáltan viszonyuljunk az emberekhez." Honnan ered ez a nagy érzékenység vagy inkább ez a furcsa szóhasználat? Ha alaposan utánajárunk, ismét csak az idegen nyelvi hatás forrásvídékéhez jutunk. Egy idegen szónak gyakran több jelentése van, amit egyetlen magyar szóval visszaadni lehetetlen. Ilyen a szlovák citlivý, melyet az idézett mondatban az érzékeny szóval próbál visszaadni a fordító. Ismeretes azonban, hogy az említett szlovák szónak bizonyos környezetben tapintatos, megértő jelentése is lehet. Ha ezek valamelyikével helyettesítjük a vitatott szót a mondat korántsem tűnik furcsának vagy képtelennek: „A vezető tisztségviselők tapintatosan meghallgatják az emberek nézeteit, a problémákat nem kerülik meg, nem kendőzik el, hanem megoldásukat kezdeményezik. " AZ „ÉRZÉKENY VISZONYULÁS" ÉS A „HANGSÚLYOS SZÓLÁS" Ugyanezzel a szóval adható megfelelő jelentés a második mondatnak is: „A forradalmi szakszervezeti mozgalom tevékenysége politikai munka. Megköveteli, hogy tapintatosan, differenciáltan kezeljük az embereket." Mint az elmondottakból kitűnik, érzékenyen hallgatunk, beszélni pedig — mint a következők bizonyítják — hangsúlyosan szoktunk: „A tanácskozáson mélyrehatóan elemezték a csehszlovák oktatási rendszer jelenlegi helyzetét, eredményeit és gondjait, s hangsúlyosan szóltak azokról a fontos és időszerű tennivalókról, amelyek a pedagógusokra ... várnak ..." A „hangsúly" nyelvtani szakszónak tekinthető, s ez tulajdonképpen megszabja a használati körét. Más értelemben nem nagyon lehet használni, mint abban, amit a szaknyelvben jelent. Vagyis a hangsúly az a nyomatéktöbblet, amellyel a mondat hangsúlyos szavainak első szótagját a beszédben kiemeljük a többi közül." A beszédben, s átvitt jelentésben írásban sem lehet az egész mondanivalót hangsúlyozni. Az említett tanácskozáson is csuprán kiemeltek, külön hangsúlyoztak valamit, s a dolgok ilyetén állását talán így fogalmazhatnánk meg: „A tanácskozáson mélyrehatóan elemezték a csehszlovák oktatási rendszer jelenlegi helyzetét, eredményeit és gondjait, hangsúlyozták azokat a fontos és időszerű tennivalókat, amelyek a pedagógusokra ... várnak .. Úgy látszik, bizonyos dolgokról már nem elegendő „hangsúlyosan szólni", szólnak tehát hangsúlyosabban. Íme: „A fiatalok neveléséről minden korban sokat beszéltek, vitatkoztak, de napjainkban talán még gyakrabban és hangsúlyosabban szólunk e kérdésről." A két mondat nem egy cikkből való. még csak nem is egy évben látott nyomdafestéket, tehát a hangsúlyosan szól esetében tartós használatra szánt „tudatos alkotásról" van szó. Nem véletlenül, ugyanis az „X, Y hangsúlyozta"-féle kapcsolatok már annyira agyonhasználtak, hogy teljesen súlytalannak érezzük őket. Ezért próbálnak újságíróink valami újat, kevésbé elhasznáttat alkalmazni helyette. A már említett okok miatt a hangsúlyosan, hangsúlyosabban szólunk nem tekinthető szerencsés újításnak. Kevésbé eredeti, de pontosabb lesz a mondat így: „A fiatalok neveléséről minden korban sokat beszéltek, vitatkoztak, de napjainkban talán még gyakrabban és nagyobb nyomatékkai szólunk e kérdésről." MORVAY GÁBOR Nagy Zoltán illusztrációja arcát, tudniillik azzal is önmaga arcvonásait rajzolja meg, ha tőle teljesen idegen dolgokról értekezik. Azért ennek ellenére is van valami igazság a kérdésedben... Én a magam számára a következőképpen fogalmaztam meg egyes köteteim problémakörét: amíg az első könyvem azt vizsgálta, a világ hogyan jelentkezik bennem, hol a helye a világnak bennem, addig a második, az tthakából tthakába című azt igyekezett körüljárni, hogy az én helyem hol van a világban. A harmadik, az Átkelés című kötetem az „én és a történelem", az „én és a filozófiák" problémakörét igyekezett vizsgálni. A negyedik könyv, az Istentelen színjáték című, úgy érzem, hogy „az én és a társadalom" viszonylatát boncolgatta az előbb már említett ironikus, „felülnézetböl" való megközelítésben. A legújabb, az Ötödik emelet című verseskötetem pedig „én és a létem", az „én és a testem" kérdéskörét igyekszik körüljárni. A kozmosz a mikrokozmoszban; hogyan jelenik meg a világ énbennem ... — Vannak-e konkrét terveid? Min dolgozol jelenleg ? Szeretnék hallani, megtudni valamit alkotói módszeredről is. arról, mi kényszeríti ki belőled a verset? Tetten tudod-e érni ezt az impulzust? — Nem tudom, mi késztet a versírásra, s azt sem hiszem, hogy bárki megtudná ezt mondani. Sokan — irodalomtörténészek, filozófusok — megpróbálják kimutatni egy-egy vers indítékát, hátterét, ám mindez, úgy érzem, okoskodás, még akkor is, hogyha ezt a költő próbálja fölfedni. Én olyan alkat vagyok, hogy a létet versként, irodalomként élem meg. Minden, ami történik velem, amit látok, hallok, tapasztalok, a jelen, a múlt és a jövő olykor-olykor versként óbjektivizálódik, óm minden esetben irodalomként, tehát irodalomként dolgozom fel magamban a velem történteket, irodalomként csapódik le bennem minden. Természetesen több műfajban, s ezzel hozható összefüggésbe az is. hogy a tervem rengeteg. Nem szeretném mind felsorolni, inkább a már megkezdett munkákról szólnék. Egy új versesköteten és egy meseregényen dolgozom. Tovább irom Komárom színháztörténeti monográfiáját. Hogy mikor készülök el vele, nem tudom. Beszélgetett: DUSÍK ÉVA LEGÉNYBÍRÓ- VÁLASZTÁS Falunk Zsére (Žirány) szokásokban gazdag hagyományokkal rendelkezik, és rendelkezett a múltban. Egy ilyen hagyományos szokás volt egészen a felszabadulásig a „legénybiró-választás". Háromnapos farsangi mulatság után hamvazószerdán, délelőtt 9—10 óra tájban gyülekeztek a falu legényei a kocsmában és megkezdődött a legénybíró-választás. Az asztalokat csoportonként körülülték a legények, legtöbbször aszerint, hogy ki melyik részén lakott a falunak (alsó faluvég, felső faluvég vagy a falu közepe). Ezután a pályázók valamelyike minden asztalra pálinkát rendelt egy literes üvegben. Ha a pálinka elfogyott, újból megrendelte. A rendelőt rendszerint éltették és ő volt a legénybíró addig, amíg az üveg ki nem ürült és újabb pálinka nem került az asztalra. Ez addig ismétlődött, amíg volt kinek rendelni. Ha már nem volt. akkor az volt a legénybíró, aki az utolsó üveget rendelte. Persze, ki kellett neki fizetni az elfogyasztott pálinkát, ami nem volt kevés, mert a potyát szerető lakosok is megjelentek a kocsmában és ők is részesültek az italozásban. Olykor 15—20 liter pálinkát is fizetett a megválasztott legénybíró. Ezek után még két esküdtet és egy törvénybírót választottak, ami szintén a fenti módon történt, de kisebb mennyiségű ital „kíséretében", mert hát a funkciójuk is kisebb volt. Ilyenkor este alig került józan ember haza a kocsmából. Mi is volt a megválasztott legénybíró és a többi „tisztségviselő" teendője? Vitathatatlanul joguk volt az év összes mulatságait megrendezni, melyek közül a májusi táncmulatság volt a legjellegzetesebb. Május első vasárnapján a falu minden lánya májfát (májusfát) kapott. Vasárnap délben a legénybíró villőt hordozott körül a faluban. Mellette a két esküdt haladt kivont kardokkal, annak jeléül, hogy készek a legénybírót megvédeni minden körülmények között. Természetesen mind népviseletbe voltak öltözve; a villő gazdagon fel volt díszítve a legszebb kendőkkel (tirangli, fátyol, selyem stb.) Ezt a menetet cigányzenekar és a legények kísérték, no meg a gyerekek. Minden lányosház előtt a zenekar megállt, és valamelyik legény — rendszerint a kedvese — táncba vitte a lányt és meghívta öt a délutáni táncmulatságra. A lány a tánc után megfizette a törvénybírónak a májfa árát. Rendszerint a lányok ilyenkor egymással versenyeztek, hogy ki fizet többet, ami egyúttal az anyagi lehetőség jele is volt. Ez persze a legénybírónak jól jött, mert így legalább részben megtérültek a legénybíró-választásból eredő költségek. A legénybírónak és társainak az is a feladata volt, hogy ügyeljenek a rendre és simítsák el a legények közt olykor felmerülő problémákat. Az egykori legénybirók közül ketten ma is élnek, tőlük hallottam a legénybíró-választás részleteit. BENCZ KÁROLY * 11
