A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-03-21 / 12. szám

ÖTÖDIK EMELET (Beszélgetés Tóth Lászlóval legújabb verskötetéről) Úgy gondolom, minden költőnek állomást jelent egy-egy újabb kötetének a megjelené­se. Állomást, mérföldkövet, vagy emeletet, amelyet téglaként rak egymásra, s ha úgy tetszik, egészen a csillagokig. Az „emelet" mindenképpen jelkép, s nemcsak az előbb említett értelemben, hanem sokkalta prózai­­abbnak tűnő okból is. Lakásod, otthonod egy lakótelepi ház ötödik emeletén van. Onnan tekint ki a költő a környező tájra, amely, ha konkrétan nem is a szülőföld, a Csallóköz, vagy a haza, mégis az, mert maga a koz­mosz. A költő kifelé, a világmindenségbe tekint a csallóközi lakótelepi ház ötödik emeletéről, s egyszersmind befelé is, a falak­kal körülhatárolt mikrokozmoszba, amely a világmindenség részeként kis külön világot alkot, s a „belső tájra", amelyet a költő bőre alatt hordoz. Amíg Tőzsér Árpádnak az „anya, az apa, a saját testi mivolta is a szülőföldje", a te szülőfölded a világmindenség, s benne a Csallóköz, de ez talán nem is olyan fontos, mert költőként egyetlen dolog izgat a legjob­ban : önmagad. vagy ha úgy tetszik az egy­szeri, a megismételhetetlen Ember, aki ma­gában hordozza a világmindenséget úgy, hogy közben része is annak. Időben visszafe­lé haladva érzed, amint benned munkálnak, a sejtjeidben dolgoznak öntudatlan őseid, a sok-sok halott; s gyermekeidben te is tovább élsz, s végeredményben halottként is része leszel a világmindenségben lezajló színjáték­nak. — Úgy érzem, ezek a gondolatok foglalkoz­tatnak a most megjelent kötetedben, amely — mint a könyv címe, az Ötödik emelet is jelzi — sorrendben az ötödik. A többi könyvedhez viszonyítva, a terjedelmet tekintve is több téglát használtál fel ehhez az emelethez. Hány év munkája fekszik benne? — A kötet címe és alcíme alatt két évszám áll: 1977—1984, amely az Ötödik emelet versei keletkezésének az idejére utal. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hét esztende­ig írtam ezt a könyvet, noha a benne szerep­lő versek közt valóban hétéves is van. E kötetem anyaga zömmel az utóbbi két-há­­rom esztendőben, az előző verseskönyvem, az 1983-ban megjelent Istentelen színjáték anyagának a lezárása után született. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy valamiképpen kapcsolódik is ahhoz, s bizonyos, ám nem egy esetben alapvető vonatkozásban el is tér tőle. Hogy mik a kapcsolódási pontok az Isten­telen színjáték és az Ötödik emelet között? Mindenesetre ennek az új könyvnek a verseit is ugyanazok a „rugók" mozgatják, mint az előzőét. A személyiség kiteljesedésének a kérdése — amely egyfelől leginkább foglal­koztat — bizonyos értelemben ugyan a mű­vészet alapkérdése volt mindig, ám az ön­azonosság megőrzésének parancsát és el­vesztésének a félelmét, amely ugyancsak felfedezhető mindkét kötet verseinek hátte­rében, sajátosan huszadik századi kérdések­nek érzem, melyeknél századunk, sőt évezre­dünk végéhez közeledve kötelezőbb parancs és fojtogatóbb félelem aligha van. Ám míg az Istentelen színjátékban jobbára felülné­­zetben, tehát kívülről szemlélve a dolgokat a GYIMESI GYÖRGY ÚJ KÖNYVÉRŐL Gyimesi György írói munkásságának egyik legkülönösebb és különleges fejezetét min­den bizonnyal az elmúlt év végén megjelent Volga menti vadászatok című könyve jelenti majd. A szerzőnek hat alkalommal nyílt lehe­tősége arra, hogy a Volga mentén vadász­­szón. Korábban — a Kaukázus ormain című könyvéből tudjuk — megjárta a címadó ma­gashegység ormait, s a Bajkál tó környékét is — ahonnan vadászként és íróként, gazdag élményekkel tért meg. E mostani könyve szinte szerves folytatása Kaukázus ormain c. munkájának. Sőt, élményböségével azt meg is haladja, hiszen vendéglátóinak jóvoltából olyan területeken vadászhatott, ahova csak elvétve kerül egy-egy nimród a mi tájainkról, s ahol különféle vadak elejtésére nyílt a szerzőnek lehetősége. Persze azt is meg kell jegyeznem, hogy mint korábban is, a szerző most sem állt hadilábon a szerencsével. A Volga mente, s a kalmük sztyepp végte­lenje az Európa közepén élő vadász számára majdnem hogy ismeretlen terrénum. Jóma­gam is csak Gyimesi György elbeszélései és Írásai nyomán ismerkedhettem meg vele; a tájjal, s annak flórájával és faunájával. Ter­mészetesen elsősorban az utóbbi része ér­dekelt, hiszen vadászati szempontból a lőhe­tő vad a fontos, hiszen az adja az igazi élményszerzés lehetőségét. Nos, a Volga menti vadászatok ilyen szempontból egye­nesen csemege, hiszen olyan különleges va­dak elejtéséről, elejtésének körülményeiről tudósít, amelyeket alig ismerünk, sőt, ame­maguk abszurditásában vagy éppen gro­teszk mivoltában látva és láttatva nem kis mértékben ironikus, önironikus, sőt szar­kasztikus megközelítésben, addig az Ötödik emeletben többnyire „belülnézetben", azaz belülről, sőt majdnem mindvégig egyetlen személyiségen, a lírai hős életén, pszichiku­mán, testén, tehát létén belül maradva fog­lalkozom ugyanezekkel a kérdésekkel. Azt is mondhatnám, hogy míg az Istentelen színjá­ték kifelé, addig az Ötödik emelet befelé terjeszkedik. — A gondolkodó ember gyakran kényszerül arra. hogy „körben járjon", az életnek az öt izgató kérdésein hosszasan gondolkozzon, té­­pelődjön, rágódjon. Még inkább érvényes ez a költőre. Említettük — s ez a kötetből egyértel­műen kiderül —, téged mi izgat: a kozmosz­ban didergő ember, a lét csodája, gyönyörűsé­ge $ egyben szörnyűséges kínjai, a magány elvise/hetetlensége. Mindig ennyire mélyen érintett ez a dolog, vagy korosodván döbbentél rá arra. milyen szörnyűségesen gyönyörű élni? — Ha most azt mondom, hogy mindig eny­­nyire izgatott, meglehet paradoxonként hat. Ugyanis előző versesköteteimben aránylag sokat foglalkoztam a halállal a történelem és a társadalom által nemegyszer negatívan befolyásolt egyén gondjaival, kiábrándults% gával. Az élet azonban teljesség, ellenpólu­sok halmaza, így hát bármelyik pólusát érin­tem is meg, abban kikerülhetetlenül benne van a másik pólus érintése, az élet szereteté­­nek, vállalásának mozzanata. Sokan monda­nak pesszimistának, de nem vagyok az. Igaz, az ujjongás sem szokásom, de a pesszimiz­musra nincs okom. Tőzsér Árpád írta egyszer a verseimről, hogy azokból egyfajta tragikus optimizmus sugárzik. Nos, ezt a minősítést vállalom, mert rámillik, s ráillik általában az emberre is, aki valamiféle véghetetlenül ko­nok heroizmussal annyi elbukás után is csak előre tud menni. A költészet, művészet alapkérdése mindig lyekre Közép-Európában ma már vadászni sem szabad. De akad ott olyan is, ami ma már mifelénk nem is ét. De vegyük sorjába mi mindent találhat az olvasó Gyimesi György új könyvében. Miként a szerző is megjegyzi, az első két írás két korábban megjelent könyvében már napvilá­got látott, mert régebbi Volga menti portyá­zások eredményeként születtek meg. A többi azonban az utóbbi évek vadászatainak, él­ményeit gyűjti egybe. Ezek a fejezetek — Újra a Volgánál, A lisavi rezervátumban, a Szarpai tavaknál és a többi is — olyan vadászati sorozat élményeit beszélik el, amelyek a mi írott és íratlan vadászati ha­gyományaink és törvényeink szerint legalábbis eretnekségszámba mennek. De — miként Gyimesi György is rámutat — a vendégnek igazodnia kell (s illik) az adott táj vadászati hagyományaihoz, szokásaihoz — és törvényeihez is, természetesen. Az autós szajgavadászat — ráadásul sörétesfegyverrel (!) — a mi számunkra nemcsak meghökken­tő, de „vadásziatlannak” is ítéljük, hiszen a mi hagyományaink s a törvény szerint is a nagyvadat golyó illeti meg, ha már eldöntő­dön a meglövése. Sőt, osztályozzuk, selej­tezzük a nagyvadat, s még a vaddisznónak is kijár a védettség egy szűk fél esztendőre. Nem úgy a Volga mentén, vagy a kalmük sztyeppén. Ott nem a „csont" a fontos, hanem a hús. A trófeakultuszt amolyan Kö­zép-Európai betegségnek tartják, s bizony kissé érthetetlennek is vélik a „csontgyüj­­tést". Jómagam ezt meg is értem, hiszen az ötvenes években az őzbak feje még minket sem érdekelt különösebben ... A Volga menti vadászatok idején is Gyi­mesi Györgynek gyakorta kellett kompro­is a „ki vagyok én?" és a „hol a helyem" a világban volt, következésképpen az ember, a költő csak akkor és csak azáltal tud válaszol­ni a világ által föltett kérdésekre, ha erre a két alapvető kérdésre választ ad. — Újat jelent a kötetedben a sok szerelmes vers is, amelyre egyfajta erotika is jellemző, de talán mégsem a szerelemről szólnak, hanem az imént említett téma variációi. Vagy te nem így gondolod? — így gondolom én is. Az ember mindent személyes élményként él át. Még ha tagad­nánk is, úgy van az, hogy az embert minden impulzus a testén keresztül éri. Az ember a maga egyszeriségén, a most még létező, levő, ám holnap a semmibe tűnő létén át éli meg a valóságot, fogadja be a világot. Követ­kezésképpen a szerelmet és a szerelemmel összefüggő dolgokat, a kudarcait, a boldog szerelmeit is. Eddig nem nagyon írtam sze­relmes verset, illetve nem nagyon mertem írni. Ha mégis megpróbálkoztam vele, az eredmény többnyire lehangoló volt. Aztán úgy harmincöt éves korom táján hirtelen azt kezdtem érezni, hogy most már talán kiala­kult egy olyan szerelemképem, amely ha részleteiben hasonlít is mások szerelemké­péhez, lényegében véve eltér azokétól. Él­ménnyé, filozófiává váltak a boldog vagy éppen keserű, sőt nem egyszer groteszk szerelmeim. Mostanság érzem úgy, hogy a szerelmet létfilozófiai problémaként tudom megfogalmazni, illetve most már megpró­bálkozhatok ennek a megfogalmazásával. — Az előző kötetekben valahogy személytele­­nebbül volt jelen a költő. Elbújtál a szavak mögé, s ez egy kissé hideggé, mondhatnám kietlenné tette a verseidet, mert te nyilván így akartad. A költő mintha szégyenkezett volna, eltakarta az arcát Úgy érzem, az ötödik eme­let ebből a szempontból is más... — Bár mondják, hogy vannak rejtekező lírai alkatok, és vannak vallomásos költők, még­sem hiszem, hogy a költő el tudná rejteni az 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom