A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-14 / 11. szám
KAREL ČAPEK ÉS KARINTHY FRIGYES Karel Čapek neve nem ismeretlen a mai magyar olvasó előtt. Regényei és drámái egyaránt népszerűek, az elbeszélései közül főleg a Betörők, bírák, bűvészek és társaik, továbbá az Apokrif története a legolvasottabbak. Még mindig érdekesek és tanulságosak Európa nyugati és északi országairól készített útleírásai, kevésbé ismertek azonban sokrétű kapcsolatai a magyar kultúra egyéniségeivel. Közismert tény, hogy Čapek — a két világháború közötti időszakban — részt vett minden olyan nemzetközi kongresszuson, amelyen az európai nemzetek jövőjéről, békéjéről tárgyaltak. így ismerkedett meg Kosztolányi Dezsővel a Pen Club hágai kongresszusán; Bartók Bélával Genfben, az Állandó Irodalmi és Művészeti Bizottság ülésén találkozott, és persze másutt és máskor is. Magyar—csehszlovák viszonylatban igyekezett mindent megtenni a két ország közötti ellentétek enyhítése érdekében. Közismert a nyilvános vitája, nézetváltása Móricz Zsigmonddal „a kínai falról" a magyar lapok hasábjain (Magyarország. 1926. II. 7.). Karel Čapek nem egyszer fordult segítségért a magyar írókhoz, újságírókhoz a magyar közvélemény formálása érdekében ......csakis közös erővel tudunk hidakat építeni a kulturális közeledés érdekében. A szellemi kölcsönösség nem a vámpolitika ügye, hanem az együttműködésé és a belső összetartozásé." Vannak Karel Čapek életművének más jellegű magyar vonatkozásai is. Eddig még kevés figyelmet fordítottak például Čapek és Karinthy Frigyes némely alkotása közötti rokonságra. Hasonlóságot fedezhetünk fel filozófiai és művészi szemléletükben, az élethez, az emberekhez, a dolgokhoz, az állatokhoz — az élet minden jelenségéhez — való hozzáállásukban is. Elsősorban tudásvágyuk volt közös; a lehető legtöbbet megtudni a világról, a környezetükről és önmagukról. És még egyben egyeztek: a következetes háborúellenességükben. Karinthy nem állt be soha a „csaholók" közé. Nem hitt sem a jelszavakban, sem az elméletekben. 1915-től rendszeresen jelennek meg háborúellenes írásai. Hazám és „hazám" cimű cikkében rámutatott a fogalom kétarcúságára (Nyugat, 1915, 1.479—482). Az ütközet című karcolatában arról szól, hogy nem az egymással hadban álló nemzetek között vannak ellentétek, hanem egy-egy nemzeten belül a politikus és a köznép, a katonatiszt és a baka között. Az eszmék alkonya cimű írásában pedig már a kiutat keresi a háborúból: „Új jelszó kell, elvtársaim, a »le az embermészárlással« kevés... van nagyobb bűn is az ölésnél, van ami rosszabb a halálnál: s ennek neve szolgaság! A háború pedig szolgaságot jelent. Az emberi szabadság megrontója a háború, barátaim. A háború ellentéte pedig nem a béke, hanem az eszmék forradalma." — Mindkét író műfajilag összetett és sokoldalú művészetében realisztikus és tudományos-fantasztikus elemeket találunk, bár a világról és az emberről alkotott nézetük reális volt. Mielőtt összehasonlítanánk a műszaki fejlődés iránti érdeklődésüket, tudatosítanunk kell eltérő szemléletüket: Karinthy életében és műveiben a műszaki fejlődés alapvető, lényeges szerepet játszott. Tudományos érdeklődése a jövőről alkotott elképzeléseiben képtelen utópisztikus látomásokhoz vezeti, közben nem idegenkedik a technikától. Ellenkezőleg, csodálja a szakmai tökéletességet, jobban, mint a tökéletlen emberi gondolkodást. Čapek tiszteli és elismeri a műszaki haladást, mint az emberi ész produktumát, de irtózik a velük való visszaélés gondolatától. Számára ugyanis az ember — az egyszerű, köznapi ember — tökéletlensége ellenére is minden dolog mértéke. Az egyszerű ember szemszögéből ítéli meg a technika nemcsak gyakorlati, hanem erkölcsi és létezési értelmét is. Nem érdekli őt tehát a szabad fantázia játéka, inkább a műszaki fejlődés fő követelményei az ember erkölcsi és szellemi életében. Feltűnően hasonlít Karinthy Új Iliász (1933) című novellájának és Čapek R. U. R. (1920) cimű drámájának témája. A gépek, illetve a robotok olyan veszélyesen elszaporodtak, hogy az egyik esetben — Karinthynál — lehetetlenné válik az emberi élet a földön, a másik esetben — Čapeknéi — a robotok lázadására kerül sor, végül mindkét (műfajilag persze különböző) műben a civilizáció kihal. Természetesen nem lenne Čapek, ha nem foglalkoztatná még egy gondolat: s mi lesz, ha végül az embereket nemcsak univerzális robotok veszélyeztetik. hanem „... minden gyárból más színű, más hajú, más nyelvű robotok kerülnek majd ki. Idegenek lesznek egymásnak, mint a kövek; soha többé nem fognak tudni szövetkezni, és mi, mi emberek egy kicsit így is neveljük majd őket, érted? Hogy az egyik márkájú robot halálosan, a sírig, a síron túl is gyűlölje a másik márkájú robotot." (K. Čapek: Három színmű, Európa, Budapest 1974, 53 p.). Mindkét esetben a katasztrófát csak egyének élik túl: Čapeknéi Alquist építész, aki nem szégyell fizikai munkát végezni, Karinthynál egyrészt az öreg professzor, aki saját magán próbálja ki találmányát, a konzerválógépet. és a tudósító, aki a régi világról tájékoztat és összehasonlítja azt a mostanival. Karinthy leírást ad a találmányról, a gépről, amellyel befagyasztják magukat, így megállítják testük minden funkcióját. Čapeket elsősorban az emberi viszonyok érdeklik, illetve az emberek közti kapcsolatok megszűnéséből eredő konfliktusok. Čapek további művei — a Krakatit (1924) és a Harc a szalamandrákkal (1936) — szintén utópisztikus vonásokat tartalmaznak, de nagyon realisztikusan a jelenkori világ fejlődését ábrázolják. Az atombomba feltalálásának fantasztikus megjövendölése a Krakatitban, és a szatirikus paródia a Szalamandrákban nemcsak emberek torzképei, hanem az egész embertelen — elfasizálódott — társadalom jelképei: Čapek maga mondja a müveiről, hogy nem „holmi kitalálások a jövőről, hanem a tükre annak, ami van és amiben élünk." A Krakatitban a cselekmény három szálon fut, amelyeken — úgy, mint a mesében, ahogy erre František Buríanek Čapek-monográfiájában találóan rámutatott — a főhősnek, Prokop mérnöknek át kell küzdenie magát, és végül kétféle felismeréshez jut: egyrészt feltalálóként szorongó felelősséget érez a találmányával való visszaélésért, másrészt tudatosítja, hogy az emberi életben érzelem és szerelem nélkül lehetetlen a boldogság keresése. Karinthy Mennyei riport (1937) cimű regényében, de már az Utazás Faremidóba (1916) és a Kapilláris (1926) cimű regényeiben is két čapeki motívumot találunk: a háborúellenességet és az emberi pszichikumban az érzelem és az értelem ellentétének hangsúlyozását. Karinthy ontja a fantasztikus ötleteket, képtelen helyzeteket teremt: Faremidó lakói harmonikus lények, amelyek zenei hangok segítségével értetik meg egymást. Karinthy szintén arra a következtetésre jut, hogy az emberi nemet saját kettőssége pusztítja el — a tudat és az ösztön szétváltak és ellenkező célt szolgálnak: az egyik az életet keresi, a másik a halált. Nem lep meg bennünket a két író hasonló filozófiai nézete a 20. század alapvető kérdéséről, az emberről, az egyén szerepéről a társadalomban. Čapek minden emberben a mindenkiért és mindenért érzett felelősségtudatot akarta felébreszteni. A lelkiismeretet akarta felrázni: „Mi — szokták mondani a mozgalmas időkben ... ez a szó közösségi, szociális és erőt adó ... az én a gyakorlat szava, elkötelező és aktív, sokkal, de sokkal szerényebb, mint a mi, nyugtalanító és súlyos. az én egyszersmind a lelkiismeret és a cselekvés szava is." (A szavak kritikájából, 1920, In: K. Čapek: Az irodalom margójára, Madách, Bratislava.) Bibliai történetekről szóló elbeszéléseikben világosan kitűnik a két író félelme, melyet a félrevezetett tömegben élő egyén sorsáért éreznek. Čapek Keresztrefeszítés [Ukrižování. In: Knihy apokryfu (Apokrifek könyve) 1932] és Karinthy Barabbás (In: Krisztus és Barabbás, 1918) cimű elbeszélésében azonos az egyén sorsáról alkotott véleményük — a kiválasztottakról, a messiásról, aki az emberekért akart élni és a jóra akarta őket rávezetni. Individualizmusuk, amely a közösség iránti felelősségtudattal párosult, tulajdonképpen pesszimisztikus — ami az egyén szerepét illeti az emberi társadalom történetében. Ne felejtsük el, hogy mindkét iró egész életében az „abszolútumot" kereste, ami tulajdonképpen elérhetetlen és mindketten vágytak az igazság megismerésére, de nem a többiek kárára ... „Mindig az abszolútot kerestem... de mire megvoltak az előkészületek, elillant és megfakult az ő képe, s ahol imént a szűz és tiszta, fiatal igazság meztelen képe állott modellül a dobogón, hogy papírra vessem, most fogatlan szájjal, sárgán, püffedt hasával vigyorgott rám a vén tarfejü Kétség." (Karinthy Frigyes: Holnap reggel, 1916). „Mindenki, aki valamilyen igazságban hisz, gondolja, gyűlölnie és gyilkolnia kell a másik embert azért, mert az más igazságban hisz. Van erre a könyörtelen gyűlölködésre valamilyen orvosság? Nem tudok mást, mint azt a felismerést, hogy az ember értékesebb, mint az igazsága ..." (K. Čapek: Nem tudok hallgatni, 1922) Figyelmet érdemel még egy Čapek-mu meglepő hasonlósága a magyar irodalom egyik alkotásával. A Fehér kór témájának keletkezéséről van szó. Karinthy Frigyes a Legenda az ezerarcú lélekről (1916) című novelláját az első világháború idején írta, a kassai újságíró. Török Géza a Szérum című rövid elbeszélését pedig az első világháború után, 1923 körül. (A Szérum felfedezéséről részletesen a Folyamatos múlt című könyvemben foglalkozom. Čapek Fehér kór cimű darabja pedig a második világháború előtt, 1937-ben keletkezett Mindhárom mű az emberiség sorsáról szól. A műfajilag eltérő művekben a három hős ugyanazt a problémát akarja megoldani: kikényszeríteni a világbékét. A Szérum és a Fehér kór realisztikusabb megvilágítású, mint Karinthy írása. Karinthy elbeszélésében egy motívummal több van: talán a mesteri pszichoanalitikus tanulmányok alapján a főhős, Telma Titusz elválasztotta testét a lelkétöl, amely különböző testeket ölthet és így elpusztíthatatlanná vált. Végül sikerül rákényszerítenie az Egyesült Államok elnökét a lefegyverkezésre és a világbéke megkötésére. A Szérumban és a Fehér kórban nemcsak a főhősök azonosak — orvosok —, hanem a sorsuk is: mindketten a tömeg áldozatává válnak. A két mű lényege, eszmei mondanivalója azonban különböző. A Szérum cselekménye megegyezik a Fehér kóréval. Mindkét esetben szörnyű járvány sújtja az emberiséget, s a betegeket csak egy ember képes meggyógyítani. Mindkét orvos megvesztegethetetlen, de csak bizonyos feltételek mellett hajlandók segíteni: Gálén doktor — a Fehér kórban — a világbékét, Digger doktor — a Szérumban — a szociális igazságosságot akarja kivívni. A Fehér kór saját műfajában tökéletesebb mű. A Szérum viszont eszmeileg kiélezettebb, kevésbé hajlik a kompromisszumra. Digger doktor csak a szegényeket hajlandó gyógyítani. Mindkettőben a főhős a végletekig fokozza feltételeit: a halálig. Alapvető eszmei különbség van azonban a két műben : A Szérumban az orvos a kizsákmányolt rétegek számára a szociális egyensúlyt követeli, Gálén doktor a kapitalista világválság és az európai háborús készülődések közepette a békés megoldásra, a veszélyes fertőzés megszüntetésére fekteti a hangsúlyt. A „fertözet" jelentése nyilvánvalóan világos: a tábornok személye egyértelműen a fasizmust személyesíti meg. Mindkét iró észreveszi, hogy a fertőzés nemcsak a világ hatalmasait, hanem az egyszerű dolgozó népet is magával ragadja. Teljesen újszerű Čapeknéi a „fertőzöttek" elkülönítésének gondolata. Az emberiség története — a Szérum keletkezésétől, tehát a 20-as évek elejétől — kétes „fejlődést” mutatott. A Fehér kórral tulajdonképpen először jelenik meg a világirodalomban a koncentrációs táborok képe. Ennyire messzire Török Géza képzelete nem érhetett el... JAROSLAVA PAŠIAKOVÁ (Fordította: Bokros Katalin) 11
