A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-14 / 11. szám
A közelmúltban jelent meg a Pravda Könyvkiadó gondozásában A magyar nemzetiség Csehszlovákiában című könyv, melynek dr. Mózsi Ferenc kandidátus is egyik szerzője. Felkértük őt, mondjon néhány szót a kiadvány jelentőségéről, hasznáról: — Egy könyvet soha nem szabad túlértékelni. Ennél már csak az lenne nagyobb hiba. ha nem értékelnénk sehogy, hallgatnánk róla. Ez önmagunk lebecsülését jelentené. Egy nemzetiség életében, ahol a kollektív értékorientációk és viszonyulások, magatartások valós világunk és önmagunk megismerése, a külső és a belső viszonyok és viszonylatok összefonódása nem mindig kiegyensúlyozott, ott minden önismeretre tanító és ösztönző írásnak nagy a jelentősége. Csakis egy objektív én-kép és valós nemzetiségismeret segíthetne a József Attila-i harmónia megteremtésében. • Miért beszólsz feltételes módban? — Mert egy könyv és minden elmélet csak feltétel. Hatása az olvasótól függ, mert gondolkodásra késztet, eltekintve attól, hogy a gondolatok vonzást vagy taszítást váltanak-e ki, ui. „én"- és „mi-képet" festeni mindig nehéz. Pedig gyorsuló korunkban a gyökérvesztés és -keresés időszakában is érvényes az önismeret (leegyszerűsített) képlete: ilyen voltam, ilyen vagyok, ilyen szeretnék lenni, ehhez ilyenek a lehetőségeim és ennyi az erő bennem. Ilyen önismeretet, én- és mi-képet próbál ez a kiadvány a hazánkban élő magyar nemzetiségről felvázolni. Persze egyegy mű — ahogy te fogalmaztál —, jelentőségét és hasznát nem csupán és elsősorban a téma határozza meg, hanem a tudományosság, a világos okfejtés stb. Erről azonban én nem vagyok hivatott beszélni. • • Mi az azonosság és különbség a Közös hazában című, 1972-ben ma-A szokatlanul nehéz munka, esetleg egy magashegyi túra ugyancsak elcsigázza az embert. Ha valaki viszont hosszan és lelkesen dicséri valamelyik olvasmányát, felcsigázza érdeklődésünket. S ha magunk is elolvassuk a könyvet, s az valóban érdekes, sőt izgalmas volt, joggal minősítjük lebilincselőnek. — A hallgatag vagy titkolódzó embernek harapófogóval is alig tudjuk szavát venni. Ha valaki súlyos hibát vagy éppen bűnt követ el, nem ritkán nyilvánosan is fejére olvassák cselekedetét, azaz kipellengérezik. Előfordul az is, hogy ártatlan ember keveredik gyanúba, esetleg bizonyítani nem tudja ártatlanságát, s rásütik, hogy bűnös, sőt meg is hurcolják. A felsorolt kifejezések mindegyike: az elcsigáz, a felcsigáz, a harapófogóval is alig lehet szavát venni, a kipellengérezés, a rásüt valamit, a meghurcol egytől-egyig a régi büntetőjog nyelvi maradványa nyelvünkben. Az ókori és középkori, sőt egy ideig még az újkori bűnüldözés is lényegesen eltért a maitól. Korunkban — egy-két elmaradt ország kivételével — a bűnt elkövetők átnevelése a fő cél, oly módon, hogy büntetésük letöltése után a társadalom hasznos tagjaivá váljanak. A korábbi századokban az igazságszolgáltatás fő feladatának a megtorlást tekintette, s mind a bűn kiderítésében, mind a büntetésben a kegyetlenség jellemezte: nagy leleménnyel módolta ki a legváltozatosabb kínzóeszközöket, s ezeket mind a valla-A magyar nemzetiség Csehszlo vákiában gyár és szlovák nyelven is kiadott tanulmánykötet és e mű között? — Többek között már csak az azóta eltelt idő is. Persze a Közös hazában című kiadvány inkább monotematikus tanulmánygyűjtemény, mig a mostani könyv tartalmilag egységesebben koncipiált monográfia. Ott inkább a leíró jellegű tanulmányok domináltak, itt a társadalomtudományi kutatásokban bekövetkezett szemléletváltás eredményeként a tényleírásról, a tünetekről, a társadalom belső fejlődéséből eredő (interaktív) folyamatokra helyeződött a hangsúly. Világszerte a társadalomkutatásnak egy új etnometodolögiai szemlélete van kialakulóban, mely a társadalmi kölcsönhatásokat és változásokat, mobilitásokat a mindennapi élet természetes helyzeteiben vizsgálja. Persze tényismeret a feltétele ennek a szemléletnek is, tehát erről nem mondhatunk le. Egyszerűbben talán Így mondhatnám: a tünetet kiváltó okokra helyeződött a hangsúly. Ez a szemlélet, remélem, jobban kivédheti a vulgáris egyszerűsítés hibáit, s egyben közelebb kerülhetünk a társadalmi folyamatok hathatósabb irányításának, azaz a terápiának a kérdéseihez. Persze mindez még az elmélet szintjén is bonyolult, hát még a gyakorlatban ... Remélem, hogy A magyar nemzetiség Csehszlovákiában cimü kiadvány jelentős szolgálatot tehet az esetleges féligazságok kiigazítása és az előítéletek elleni harcban. • Úgy tudom, hogy ez a kiadvány a Közös hazában-hoz hasonlóan, szlovák nyelven is megjelenik. — Sőt, cseh nyelven is kiadják. Ilyen értelemben tehát a könyv jelentősen hozzájárulhat nemcsak az önismerethez, hanem az önismertetéshez is. Az igazság az, hogy a világból annyi a miénk, amennyit megértünk belőle, és amennyit önmagából meg tudunk érteni. Ez az én-, illetve nemzetiségismeret tehet minket, a marxi—lenini filozófia legújabb eredményei értelmében „kultúrtörténeti jelenséggé". Ennek különös jelentősége van pl. a szovjet nép fogalmának helyes értésében. S ez nálunk is időszerűen fontos kérdés, hiszen felöleli az egy hazában élés boldog otthonérzetének, az államiság és a hazafiság, az internacionalizmus és a nemzeti öntudat stb. gazdag fogalomkörét... • A könyvben terjedelmes tanulmány foglalkozik a nemzetiségi oktatásügygyei Tartalmaz-e a tanulmány új, eddig ismeretlen elemeket ? — A könyv már említett tartalmi egysége miatt a szerkesztés eléggé anonimitásba rejtette az egyes tanulmányok szerzőinek a nevét. Az oktatásügyről Tábi László mérnökkel, pedagógussal, a problémakör egyik legjobb ismerőjével közösen irtunk. Mi újat tartalmaz az elemzés? Eddig a magyar tanítási nyelvű iskolák történetével, illetve az egyes tantárgyak módszerével, majd a 70-es években a magyarországi magyar, illetve a hazai szlovák iskolákhoz való viszonyításból eredő sajátos kérdések körülhatárolásával foglalkoztunk. Ez volt a problémakör megismerésének eddigi útja. Most — tudomásom szerint első ízben —, már nem „belülről", hanem a nemzetiségi iskolával szemben támasztott társadalmi elvárások szemszögéből vizsgáljuk a nemzetiségi oktatásügyet. Azt kutatjuk, hogy képzési rendszerünk mennyiben tesz eleget egyrészt annak a társadalmi elvárásnak, hogy tanítványaink ismerjék és tanulják meg értékelni az emberiség és benne a nemzet nemzetiség minden téren létrehozott alkotásait, hogy abba az életformába nőjenek bele, amelyben családjuk, közvetlen környezetük él. Ezt az elvárást nevezzük szocializációnak. Másrészt azt vizsgáljuk, oktatásügyünk mennyiben tesz eleget a felnövekvő nemzedék szakmai felkészítése követelményének, a professzionálásnak. Kik értékelik túl az egyik, vagy kik a másik társadalmi elvárást és miért? Nyilván féligazságot hirdet, aki az iskola szocializálási vagy akár a professzionalizálási funkcióját nem élő egységben látja. Az oktatásügynek ilyen, a társadalmi elvárások szemszögéből (de nem „kívülről") való vizsgálata, remélem, hozzájárul ahhoz, hogy kevesebb legyen a száraz, „rutintanítás", hogy a pedagógus lámpásgyújtogató, érzéknyitogató, a belső csodára figyelmet ébresztő legyen. S hogy a szülő objektiven értékelje a tudás társadalmi jelentőségét és az iskola munkáját. Mert a társadalom és az oktatásügy, a szülő és a pedagógus kölcsönös bizalma szülheti csak meg azt az alkotó légkört, amely nélkül nincs eredményes iskolai tevékenység. Tehát sem örömteli tanulás, sem hivatásszeretettel végzett tanítás-nevelés. A szülő és a pedagógus kölcsönös bizalmának és a gyermek, a tanítvány jövője iránti felelősségnek kisugárzó ereje nélkül a tanítás, az emberformálás csodája egyszerű „okítássá" degradálódik. Márpedig minden iskolának — a nemzetiségi iskolának szerintem még inkább —, ez szabja meg az értékét. MÁCS JÓZSEF KINCSÜNK A NYELV Kipellengérezték és meghurcolták tásban, mind az ítélet után — tehát a büntetésben is — alkalmazta. A felcsigáz, elcsigáz a bíráskodásban a vallatásnak volt igen kegyetlen eszköze: a vádlottat hátrakötözött kezénél fogva egy csiga segítségével a levegőbe emelték. Nyilvánvaló. hogy a meggyötört ember még olyan bűnöket is bevallott, amelyeket sohasem követett el. Régi szótáraink a csigáz, csigázás szavakat még a vallat kínoz, vallatás szinonimájaként használják. Mélius Péter a XVI. században ilyen mondatot ír le: „A rab, akit kínozának, csigáznak." Az „érdekes, figyelmet lekötő" jelentésű lebilincselő szónak könnyű felismerni az eredeti értelmét. A régiségben a bilincs is meg származékai is csak konkrét jelentésben fordulnak elő. Hadd idézzünk csak egyetlen példát Pázmány Pétertől: „A kemény fájdalmak olyanok, mint a kalodák és bilincsek, mellyel kötve tartyák a testet." A fogó, harapófogó vagy tüzes fogó ugyancsak kedvelt eszköze volt a vallató eljárásnak. A gyanúsítottat tüzes fogóval csipdesték, hogy vallomásra bírják. Ma, amikor már csak átvitt jelentésben használjuk a harapófogóval sem tudjuk szavát venni szólást, maga a harapófogó már senkinek sem jut az eszébe. A kipellengérez eredetére még Értelmező Szótárunk is utal, amikor régi jelentését Így határozza meg: „megszégyenítő büntetésként meghatározott ideig pellengérhez, szégyenfához köt, vagy köttet valakit". A régi nyelvben meg- igekötővel is előfordul: „Valaki paráznaságban találtatik, szabados személy megperengéztetik." A pellengér, illetőleg a szégyenfa vagy szégyenoszlop egy-egy helységnek a központi helyén, a piacon, a főtéren állt. Ehhez kötötték ki az elitéltet azzal a céllal is, hogy a közönség szabadon gúnyolhassa, csúfolhassa. A kipellengérez igét ma már csak a megszégyenít szinonimájaként használjuk, eredeti jelentését kevesen ismerik. A bűnüldözésnek ugyancsak embertelen módja volt az, amikor az elítéltre a szó szoros értelmében rásütöttek valamilyen bélyeget: tüzes vassal égettek jelet a homlokára vagy az arcára. Petőfi már átvitt jelentésében használja a kifejezést: Jogot tehát, emberjogot a népnekl Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg Isten teremtményén, s ki rá süti: Isten kezét el nem kerülheti. A rásütötték a hazugságot rásütötték a hibát féle szókapcsolatban a rásüt ige eredeti jelentésének már nyoma sincsen. Meghurcolják azt, akinek rossz hírét költik, ártatlanul gyanúba keverik, anélkül, hogy védekezhetne ellene. A meghurcolás is az ókortól kezdve a közelmúltig a büntetés egyik formája volt: például a tolvajt — a lopott holmit a nyakába kötve — végighajtották a helységen, esetleg — időnként megállva — meg is vesszözték. A meghurcol ige eredeti jelentésében ugyancsak elavult, átvitt értelemben ma is használjuk. Érdekes módon akkor, ha valakit ártatlanul rágalmaznak meg, feketítenek be, vagy huzamos ideig próbálnak valamilyen bűnt rásütni. A modem igazságszolgáltatás a felsorolt eszközöket és műveleteket szerencsére kiszorította a büntetőeljárásból, elnevezéseiket azonban a nyelv — amint láttuk, jócskán megváltozott tartalommal — mindmáig megőrizte. KÁZMÉR MIKLÓS 10
