A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-07 / 10. szám
ASZTALOS ISTVÁN (1909-1960) •t Éc§c9cmJbo A szegénységnél csak a betegség ha roszszabb. Mi meg szegények voltunk, olyan szegények, hogy egyebünk sem volt, csak étvágyunk. S hiába, hogy „a szegénység nem szégyen" — mi szégyelltük biza, titkoltuk. Takartuk a világ szemét, hogy úgy mondjam, ha nem is volt háta az ingnek, nyakkendőt kötöttünk. Polgári sorból estünk mi nagyot. Apám nem törődött már semmivel, megtört testben, lélekben, mi nőttünk burján módra, senki számára. Anyánk ügyelgetett ránk csodálatos módon, hogy el ne essünk végképp. Brassó szélén laktunk akkor, s biza elég szűkén. Hatan egy szobában. Kutya dolgunk volt. Tél, február közepe, hideg nagy, fánk semmi, csak ha a Cenk oldaláról hozogattuk lopva. Többnyire az ágyban ültünk állig takarózva. A koszt is gyenge volt, azt sem tudtuk jóformán, miből élünk. Csak bátyám dolgozgatott valami gyárban csip-csupért, de azt is kiszedegette előre bonban. A fogaink belelódultak már a sok szigorkodásba. Keseredhettünk dologra erősen, mert munka az nem akadt. Egyebet sem csináltunk hát, csak kajtattunk étel után, mint a téli egér. Csupa önvédelem volt az életünk, nem nagyon válogathattunk, hogy hogyan éljünk. Már karácsonyig is furcsán éltünk. Novemberben öcsém kicseppent a lemezgyárból. Ő bánta legkevésbé. Gyerek volt, gyenge, s a sok munka kegyetlenül nehéz. De anyám sírt-ritt, jajongott. Az öcskös végre is nagyot gondolt. Miért fizette ő azt a sok betegsegélyzöt ? Legalább annyi haszna legyen ... Bevett egy csomó kinint, s beteget szimulált. Izgult aztán nagy sápadtan az ágyban, mikor a szigorú, gyanakvó orvos kopogtatta, vizsgálgatta. De hát amúgy is olyan sovány, vékony fülű fiú volt, s úgy tudott köhögni, de úgy--Az orvos végre is receptet írt, pihenőt rendelt, s elment. Mi meg kacagtunk, örvendtünk bolondul. Egy hét múlva mehetett anyám a táppénzért. Kikapta rendesen. És kikapta rendesen hétről hétre, majdnem karácsonyig. Akkor egyik nap a kiküldött betegellenőrző csicsonkázva kapta öcsémet az utcán. De hát tud egy gyerek mind csak ágyban vagy csak házban is ülni, ha egyéb baja nincs, csak hogy éhes?... Csicsonkázott az utcán... Nagy dolog lett belőle. A betegsegélyző megvizsgálta a dolgot, hogy még az orvosnak is baja lett. (Képzelem, milyen gyanakvó doktor lett még csak ezután belőle.) Öcsémre akkora büntetést róttak, hogy csak lett volna miből fizetgetni. Már börtönt is emlegettek. Anyám éjjel-nappal siratta, féltette a fiát. Mi meg szégyelltük a csalást; de hogy szégyelltük... Elmaradt hát az orvos, s el a táppénz is. Pedig azután még inkább szükség lett volna rá. Öcsém, nem tudom, a csicsonkázásban vagy a falopásban, de olyan hűlést szerzett, hogy csak fetrengett a láztól, és tavaszig köhögött belé. De hát ki merte volna még egyszer a betegsegélyzöt hívni; igaz, a könyvét is elvették. Kikoptunk hát a táppénzből, s januártól csak az a két liter tej tartotta bennünk a lelket, amit egy türkösi csángó hozott hitelbe mindennap. Anyám szerezte ezt az embert, ő tudja, milyen nehezen. Gyanakvó volt és szegény ö is. Kondérokban cipelte be a tejet mindennap. Két tehénkéje volt, azokból élt. Tele volt adóval és sunyisággal. Szinte gyűlölködve nézte, mikor kilenc óra felé minket még mindig az ágyban kapott. Látszott rajta, irigyeli a nagy uraságunk. Mit tudta ő, mi hogy van. Mi meg, ahogy elment, ittuk meg a tejet hidegen, nyakig takarózva s mégis dideregve. Úgy vártuk minden reggel, mint gyermek az anyját. Az első hetet anyám, máig sem tudom, miből, talán párnát adott el, de kifizette. De már a második héten elmaradtunk a fizetéssel. — Majd a jövő szombaton ... — biztattuk nagy igyekezettel. Meghökkent, de hallgatott. A harmadik héten már karimájáig sem mérte a lábast, s alig köszönt, mikor ment ki. És mikor szombaton újra csak nem fižettünk. már nem tágított. Kérte hangosan, csak fizessünk biza, sze drága a széna, aztán sok az adó. Csak lett volna miből? — Jövő szombaton most már biztosan megadjuk... — ígérte rábeszélően anyám. Morgott. morgott, de valahogy belenyugodott, s hordta még egy hétig a tejet. Mi már visszautasítani sem mertük. De mikor aztán a másik héten sem tudtunk fizetni, hát elkezdett káromkodni, hogy mit gondolunk mi, mért eteti ő a marhát, koptatja a lábbelit, ha meg tudtuk enni, fizessük is ki. Mi szégyelltük eleget, de nem volt mit csinálnunk, mint hogy a másik hétre ígértük megint a pénzadást. Valahogy újra elment, de tejet nem hozott többet. És eltelt az a hét is. És jött a szombat. Tölünk reggel korán már ment, ki merre látott, csak hogy otthon ne kapjon a csángó. A másik héten aztán minden reggel lestük, mikor jön, és bújtunk, amerre tudtunk, vagy bezártuk az ajtót, hogy nem vagyunk otthon. Különösen szegény anyámnak volt már nagy gyakorlata az efféle bujkálásban. Ahogy zörrent a kapu, hogy valaki jön, ő már a sifonban volt. Még annyit odasúgott nekünk — mondjátok, hogy nem vagyok itthon — azzal már húzta is magára a sifonajtót. Apám, ő inkább kimenekült, ha tehette, a házigazda, fűszeres vagy más ilyen elől. Na, egyik nap úgy délfelé ülünk bent négyen a szobában. Apám, anyám, én s a húgom. Anyám éppen azzal próbálkozott, mit lehetne főzni babérlevélből meg a köménymagból. Egyéb semmi nem volt csak még egy kis fal. Hát egyszer csak bukik be az öcsém az ajtón, hogy — jön a tejesl... Anyám rögtön a sifonnál termett: — Mondjátok, hogy nem vagyok itthon — súgta nekem, s már el is tűnt a silány ruhadarabok között. Apám már nem tehetett egyebet, elfeküdt az ágyon, mint aki alszik. Mi meg néztük az ajtót. Az biza kinyílt, s jött bé a csángó, de olyan dühösen, hogy csak nem is köszönt. — Hát mondja az úr, mi vagyok én, a kutya istenit!... — kezdett kiabálni az ágy felé. Apám rögtön felült nagy pirosán. Láttam, szégyenkezik nagyon. — Izé, na, fizetjük kérem, csak ... — Mi csak?!... vadult meg az ember. — Nyakkendőt tud kötni, de a tejemet nem tudja kifizetni!... Miféle urak maguk? — kiabálta. — Kifizetjük, jóember — csendesítette apám —, csak a ... csak a feleségem, izé, a piacra ment, nála van a pénz... Majd holnap ... — s most jobban elpirult a hazugságba. Jaj, dehogy csendesedett a csángó. Ordított, hogy őt ne bolondítsuk, nem lopta ő a szénát, ha nincs itt a nagysága, hát vár ő estig is, ha kell. Avval megállt az ajtó előtt nagy dühösen, s nézett minket szinte gyűlölettel. Apám csak ült az ágyon, mi hallgattunk az asztal mellett, anyám a sifonban. Jó darabig csend lett, kínos, lassú csend. Öcsém nem is bírta ki. Szépen felkelt az asztaltól, s lassan kiment. Az ember zörögve vette félre a kondérjait. Hót az ajtónyikorgás utáni csendben csak látom, megmozdul a sifonajtó, kinyílik, kidugja anyám a fejét, s kérdi nagy örömmel: — Na, elment?) Aztán csak meglátta az embert, aki állt nagy csodálkozva s egy kicsit bambán. De a csodálkozás után rögtön kétfelé szakadt a szája, s elkezdett nevetni. — Hát megjött a nagysága?... — kezdte, s zötyögött a kacagástól. Én sem bírtam komolysággal, kacagtam. És nevetett apám is az ágyon. Anyám is mosolygott kényszeredetten, zavartan. Lassan kijött a sifonból. — Izé, na ... — motyogott, maga sem tudva, mit mondjon. Mosolygott, hol az emberre, hol ránk. Aztán csak leült a székre, ráborult az asztalra, s elkezdett sími csendesen. Mi elhallgattunk s néztük. Néztük sokáig. Egyszer aztán megszólalt a csángó: — Ne tessék, na . . . Izé, nincs baj... A fene tudta, hogy maguk se urak ... — tört ki hirtelen. Aztán állingált zavartan. — Eljövök majd a jövő héten — szólalt meg végül. — De aztán megadják, ugye? — kérdezte komolyan ... De csak elakadt a hangja, ahogy síró anyámat nézte. — ... Rossz a nyomorúság, biza ... Jaj, mert... — változott hirtelen haragosra a hangja, de csak elnyelte, amit mondani akart. — Hoznék egy kis pityókát, ha nem restellnék — nézett mégegyszer anyámra. Azzal összeszedte kondérjait. és lassan és nagyon komolyan kiment. TwKwöH Valahol van egy tágas szoba. Súlyos szárnyasajtajai mindig zárva. Arra várnak, hogy megérkezzem. Igen. Valahol nagyon messze. Irdatlan távolságban. És csupán éjszaka, midőn a dolgok fölcserélhetik a rendeltetésüket, és kedvükre „harmonikázhatnak". Midőn a távolság és a közelség fogalma helyet cserél, az álomfalak közt meglódulok, és azt mondom ... Valahol van. Valahol létezik. — És én e bizonytalan helyzetből bizonyosat teremtek, és szinte nyomban tudom, hogy hol... És szólok is; itt és itt... Itt és itt van ez a tágas szoba. Csupán ezer mozaiknyi út vezet addig. És grádicsok. Álmodom tán, hogy meglelem e kiürített szobát, melybe nem félek benyitni. Nem rettegek belépni. És cseppet sem lepődöm meg, hogy.. Gyermek-magasságban egy tükör van. Egy igazi tükör, barátaim. Belepillantok. A tükörlap cserben hagy. Nem mutatja az arcomat. Várok. Szememet járatom a gipszszínű falakon. S hogy itt vagyok; mintha nem is itt lennék. De ott: a félmúltban, ahonnan indulni merészeltem. Ám jó itt. Ebben a szobában. Jó itt. De, mintha többek lennénk egymásnak, mint közeg és gyermek. S a helyiség. Szinte atyaian nógat; lóduljak, tépjem fel a szomszédos számyasajtót, hogy utam a mellettünk levő szobába vezessen ... És amikor... Amikor végre rászánom magam, hogy belépjek a szomszédos — és rég kiürített — helyiségbe, feloldódom. — Szoba. Egy másik rámtestált „számyék" ... A bejárattal szembeni falon ismételten ott függ egy másik tükör... Tükör. Gyermek-magasságban. Belepillantok. Az arcomat most sem látom. S ennek a hiánya most sem gyötör. Mihelyt betelek a második szoba hangulatával; indulok. A következő számyasajtót nyitom. És a hangulat... Sűrűsödik. Sűrűsödik. A falon megint tükör. A tükörlap most sem segít, hogy megláthassam magam. Ám nem bánom. Mert tudom: egy alkalommal olyan szobába nyerek bebocsáttatást, ahol a TÜKÖR ... Az én tükröm lesz. És engem szolgál majd. Mert arra teremtett. S azt mondja: — Emelj le a falról. ÉS én majd cselekszem. És ettől a pillanattól alapvetően megváltozik a sorsom. Meglelve a tükrömet, mely majd megajándékoz az arcommal — immár viszszafelé lódulok. Vissza, vissza, vissza ... VAJKAI MIKLÓS 14
