A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-07 / 10. szám
VILÉM ZÁVADA A nap alatt Kisfiúként jártam az ég mennyezete alatt és zarándoklók mindmáig egy képért és lelkemben egy zászlót hordozok A Nap lobog rajta fehér kardsugarakkal s akadozón kinyílt magvető-tenyérre! Tündöklő sugárzása eggyé forraszt egeket és tengert s a széthullott sziklákat fenséges hegyekké alakítja Köszönet az életnek Szálegyenesen és gyönyörű-fiatalon darabokra törtél a sarkaddal s pozdorjává zúzva engem nyáladékaiddal újra összeragasztottál Parázsló testemre hideg vizet öntöttél s csontjaimat beáztatva alám gyújtottál gyufával nem engedtél kialudni sem elégni A nyarak csúcsán káprázatos tükrözéssel olvasztja össze az illatok palotáit a felhők teraszaival az öregesen ráncos kőtömböket a vizek meztelen bőrével A földön a kezdetektől egy párba fog össze gályarabként rögre görnyedő embereket emelt fejű megbéklyózott lovakat csöndes tehénként a harangok angyali szavával s a világ kagylószerűen színjátszó buborékját a szétpattanástól leheletével menti meg Mialatt a néma halak a hűvös vízben úsznak s az ég felé szállnak énektől fe/hevü/t madarak én elvakítva és kábu/tan csak a köveken kínlódom ám a torkom boldogsággal van elzárva keményebben mint egy szalmaszállal s azon keresztül forró láng hatol át Behatoltál bordáim közé késsel valamennyi bordám alá egy kés s felszántottál teljesen engem balról és jobbról alulról s felülről mint ősszel a mezőket Most egy kőzsákban állok erőm a végét járja A sarkadba űztél mellemre térdelsz s valamit még belőlem préselsz kifelé Férfiak könnyeit — asszonyok örömét De nem maradtam fekve legyőzötten én mint vihar után felfrissültén a fa fölemelkedtem mindig újra Miért bánnám a véra/áfutásokat és sebeket? Én szerettem és szerettek engemet EVA BERNARDINOVÁ: Hétköznapi és nemes VILÉM ZÁVADÁM Hogy van ? kérdezte s mindig a szemembe nézett. Köszönöm —, s mivel maga mindent tud, azt feleltem: jól... Örülök neki, s ezt úgy mondta, mintha lélegzetet ajándékoznák magának. Egy alkalommal kétszemélyes asztalnál ült egy tükörfal előtt, egy ezüst ruhás, ősz hajú, karcsú nővel. Olyanok voltak, akár a zöld erdő. A harag s a hiúság maga elől meghátrált, s az erény gőgje szintén. Türelmének rózsája a tükörnek döntve. Ha a költő démonokat s őrülteket érez, menekül a költészet mágikus köréhez. Már néhány éve kis naptáraim első lapjára másolom ezt a maga versecskéjét. Megpillantom néha magát a metróban. Hogy van ?! Becsapódik az ajtó, de én látom, azt feleli: jól... Örülök neki, elveszett és keresett dolgok pártfogója hétköznapi, de már nemes dolgoké, a nap, és a víz felcsillanásának, a boldogság s a remény felcsillanásának pártfogója, a csodáknak, mik felbukkannak és eltűnnek, de amelyek nélkül nem volna a világ világ, a szerelem szerelem s élet az élet. Örülök neki. Fű a romokon Hullanak istenek angyalok titánok Hullanak királyok hercegek zsarnokok Hullanak csillagok korom hull hó hull " Lehulló megdermedt porfelhő a föld S a tenger lehullott cseppfolyós felhő Nincs más vég csak széthullás és bukás Ám a romok közt örökké zöldéit a fű Reggelente gyöngycseppek csillognak rajta kristályosak mint a harmat tiszták mint a könnyek Szeretkezik az ember háborúban földrengéskor is s a pokol mélyéről is előtör az élet Nem védheti meg senki azt mi érett a bukásra Nem tarthatja fel senki azt ami a fényre tör KULCSÁR FERENC FORDÍTÁSAI
