A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-03-07 / 10. szám
őszinteségében", nem gondolták, hogy „ez az íróegység a nacionalista politikai irányítás útvesztőjébe kerül, és nem lesz hosszú életű, az elbírálás mesterséges akadályokba ütközik, pályamüveik nem láthatnak nyomdafestéket. és vissza sem kapják őket". Visszatér az ügyhöz a bratislavai Esti Újság egyik 1940. évi száma, melynek óvatos megfogalmazásában „a pályázók azonban joggal elvárták volna, hogy értesítést kapjanak, mi is történt beküldött pályamunkáikkal. (...) Üdvös lenne ha a pályázók legalább a beküldött munkáikat visszakapnák." Egy évvel később pedig a nyitrai Magyar Album még mindig kénytelen így fogalmazni: „Bár hihetetlenül hangzik, száraz tényként állapítható meg, hogy az Irodalmi Szövetség, valamint annak elnöke, dr. Staud Gábor részéről nem történt megnyugtató intézkedés és az írók hiába várják a pályázatok végleges elbírálását és pályamunkáik visszaküldését." (Mindkét szöveget Oallos István visszaemlékezése idézi.) Dallos úgy látja, hogy „az írók gazdagabbak lettek egy tapasztalattal: irodalmi, pályázati, könyvkiadási, folyóirat-alapítási kérdéseket nem szabad olyan dilettánsra bízni, akiben nincs felelősségérzet, képesség, aki csupán az irodalmi, kulturális élet nacionalista irányítóinak szabadjegyével juthatott a szlovenszkói magyar irodalom arénájának elnöki páholyába". De ez már csak egy keserű fintor az emlékező részéről, amely a tényt megőrzi ténynek: a pályamunkák eltűntek, holott — a fentebb már idézett Esti Újság-beli cikk helytálló észrevétele szerint — „rengeteg munka és érték fekszik ezekben a pályázatokban ..." És ez a rengeteg munka és érték még mindig kiaknázatlanul ott van e pályamunkákban, ha ugyan még megvannak valahol. Érdekes módon a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalomtudomány sem tisztázta még kellőképpen az e pályamunkák sorsával összefüggő kérdéseket. S e sorok írója mindeddig még arra sem talált magyarázatot, mi is történt a Nyitra vidéki földbirtokosból irodalomszervezővé avanzsált Staud Gábor irodalmi hagyatékával. (Ugyanekkor maga a folyóirat, a Tátra is megérdemelne már egy, az eddiginél alaposabb és részletesebb elemzést.) Mindenesetre a pályamunkákban rejlő értékek bizonyos tekintetben értékek volnának ma is. Éppen ezért nem volna értelmetlen annak végérvényes tisztázása, hogy valóban elvesztek-e a pályázatra beküldött munkák, vagy feltárásra várakozva lappanganak valamelyik családi hagyatékban, levéltárban, könyvtárban ? Ez utóbbi esetben ugyanis a pályamunkák feltárása és elemzése jónéhány mindmáig nyitott kérdés tisztázásához segíthetné hozzá a kutatókat, esetleg egy-egy lappangó irodalmi értékkel egészíthetné ki a két háború közötti literatúránkról alkotott képünket és számos érvényes és értékes megfigyeléssel, számos forrásértékű adalékkal, gazdagíthatná ismereteinket. így például az általunk említett összefüggésben, nemzetiségi műkedvelő színjátszásunk egy konkrét szakaszának vizsgálatában is. TÓTH LÁSZLÓ KINCSÜNK A NYELV Nyelvhasználatunkban ma már nyilván nélkülözhetetlenek az olyan foglalkozásmegnevezések, mint „egészségügyi dolgozó", „mezőgazdasági dolgozó", „építőipari dolgozó" stb. Mi indít mégis arra, hogy a mintájukra keletkezett „bányászati dolgozó", „pedagógiai dolgozó", „vasúti dolgozó" ellen szót emeljek? Elsősorban az, hogy a dolgozó főnévhez kapcsolt különböző minőségjelzővel ma már túl sok foglalkozást nevezünk meg, legtöbbször fölösleges terjengösséggel. Nem látom be, mi szükség van arra, hogy az állatgondozót állattenyésztési dolgozónak, a színművészt színházi dolgozónak nevezzük. Az efféle megnevezést sokszor azzal magyarázzák, hogy például a vasúti dolgozó jelentése általánosabb, átfogóbb, mint az egyszerű vasutas szóé. Kétlem azonban, hogy csupán ennek köszönhetnénk az olyan megnevezéseket, mint amilyenek ezekben a mondatokban vannak: ......a haladó alkotók és kulturális dolgozók széles frontja alakult ki a kommunisták körül". Ugyanez a megnevezés tulajdonnév részeként szerepel ebben a mondatban: „Szlovákiai aktivaértekezletet tartott tegnap Bratislavában a Művészeknek, a Kulturális Dolgozóknak és a Társadalmi Szervezetek Dolgozóinak Szakszervezete." Az ilyen megnevezésekben nyelvhasználatunknak az az ugyancsak bírált tendenciája nyilvánul meg, amely az egyszerű jelzős kapcsolatokat helyezi előnybe a birtokos jelzős vagy egyéb alárendelő szókapcsolatokkal szemben. Magyarosabban hangzanék például az első idézetünk határozós szerke-A „vasúti dolgozók"-tól a „vezető dolgozók"-ig zettel:......a haladó alkotók és a közművelődésben dolgozók széles frontja alakult ki a kommunisták körül." Birtokos jelzős szószerkezettel küszöbölhetnénk ki az idegenszerű megnevezést a második mondatból: „Szlovákiai aktívaértekezletet tartott tegnap Bratislavában a Művészek, a Művelődés és a Társadalmi Szervezetek Dolgozóinak Szakszervezete." Ezt a mondatot hallva például nem biztos, hogy mindenki a dolgozók ugyanarra a rétegére fog gondolni: „Az ideológiai dolgozók kötelessége, hogy javítsák munkájuk minőségét ..." Az ideológiai dolgozókon talán népnevelőket, esetleg propagandistákat kell értenünk. Cseh vagy szlovák foglalkozásnév mintájára keletkezett a következő: „Felhívásuk spontán visszhangjaként a művészet valamennyi területéről mintegy 15 ezer művész és alkotó dolgozó csatlakozott a felhíváshoz ..• A mondat feltétlenül egyértelműbb lenne így „Felhívásuk spontán visszhangjaként... mintegy 15 ezer művész és alkotó csatlakozott hozzájuk..." A gazdasági vezetők terjengős tükörszerkezettel való megnevezése annyira elterjedt, hogy már föl sem figyelünk rá. Alig találkozunk ma már vezetőkkel, többnyire csak vezető dolgozókról tudósítanak tömegtájékoztatási eszközeink. Ez nemcsak pontos mása a szlovák megnevezésnek, hanem mert két szóból áll, még hatásosabbnak is tűnik. Például: „A vezető élelmiszeripari dolgozóktól elvárjuk..." Egyszerűbb és pontosabb is így: „Az élelmiszeripar vezetőitől elvárjuk ..." A hasonló mondatoknak se szeri se száma, mintha újságíróink már kerülnék az egyszerű vezető, irányító szót. Ilyeneket hallhatunk, olvashatunk: „Vezető gazdasági dolgozóinknak nem könnyű a feladatuk ..." Ugyanez egyszerűbben, magyarosabban: „Gazdasági vezetőinknek nem könnyű a feladatuk ..." Azonban nem csak a vezetőket nevezzük meg ilyen körülményesen. Bizonyság rá a következő mondat kiemelt szókapcsolata: „Ezért jogosan megköveteljük a kutatási és fejlesztési dolgozóktól, hogy nagyobb mértékben járuljanak hozzá az egész termelési folyamat hatékonyságához." Egyszerűbb, magyarosabb így: „Ezért jogosan követeljük a kutatóktól és a fejlesztőktől, hogy nagyobb mértékben járuljanak hozzá az egész termelési folyamat hatékonyságához." Látható: az eredeti formához való túlzott ragaszkodásnak a jelentés vallja kárát. Pedig nyilván azért fordítjuk, hogy a mondanivalót az is megértse, aki az eredeti nyelvet nem ismeri. MORVAY GÁBOR Ordódy Katalin „Közjáték Kumadasin" című új regényében útikaland, szépélmény és lelki válság szinte egyszerre van jelen. Egy fiatal régész váratlanul olyan családi örökséghez jut, hogy megvalósíthatja álmát: befizethet egy, számára szakmai szempontból is sokat ígérő törökországi útra, amely meg is hozza neki a nagy élményt és tapasztalatot, de — ugyancsak váratlanul — olyan kalandos, sőt veszélyes helyzetbe is sodorja, olyan „szép és izgató, riasztó és félelmetes közjáték" részesévé teszi, hogy utána más emberként érett férfiként tér haza Kumadasi szigetéről. • • • Az elsősorban, rendezőként és drámaíróként ismert Klimits Lajos munkáiból: színműveiből, rádió- és tévéjátékaiból adott ki a Madách Könyvkiadó válogatást „Vad áradás” címen. A kötet hat színművet tartalmaz, köztük a cimadó Vad áradás-t, amelyről 1975-ben, budapesti bemutatásakor így írt a Népszava: „Nagyszerű, drámai erejű szerepet kínált a darab Sulyok Máriának. A valamikor olyan nagy hangú, családtagjai helyett is intézkedő öregasszony egy adott pillanatban tehetetlenné válik, csak önmagát tudja a fejlődés útjába állítani. Néhol hátborzongató hatású a darab..." • • • Ó, mennyi töredék versem van ...! A vers, bármily rövid legyen, könnyen indul, nehezen végződik ... — Akár a szerelem. A versben — mint a szerelemben — az ember játékáért vérrel fizet. UJ KÖNYVEK Vagy mindent elnyer általa, vagy elveszít hitet, szívet. (Dénes György fordítása) A bensőséges hangulatú vers Július Lenko válogatott verseinek kötetéből való, amely Lörincz Zsuzsa illusztrációja / nemrég jelent meg magyar nyelvű kiadásban a Madách Könyvkiadó gondozásában. Az 1914-ben született szlovák költő 1941-ben jelentkezett először önálló verseskötettel, amelyben egyéni kifejezést kapott az akkori fiatal szlovák költők és művészek Avantgárd '38 nevű csoportosulásának a szabadság és az emberi világ iránti vágyában fogant szürrealista poétikája. Ehhez a világhoz — középpontjában az otthon, a gyermekkor, a szeretet és szerelem forrásvidékeivel — Július Lenko a kisebb-nagyobb kitérők ellenére lényegében hű maradt egész eddigi költői munkássága során. • • • Az elmúlt év végén új koncepcióban, új köntösben és új címmel jelent meg a Madách Könyvkiadónak a korábbi években Műhely címen kiadott évkönyve: a Kontextus nevet kapta, híven a kiadónak ahhoz az új elgondolásához, hogy az év különösen figyelemre méltó, s addig csak sajtóban közölt versének, elbeszélésének közlése mellett elsősorban nemzetiségi irodalomtudatunk, gondolkodásunk fóruma legyen. Ezt a célt a kiadó azzal kívánja elérni, hogy irodalmunkat kapcsolataiban és összefüggéseiben egyszóval kontextusában igyekszik láttatni és értelmezni. Azaz megkísérli viszonyítani irodalmunkat. éspedig nemcsak a valósághoz, hanem — amint az új évkönyv szerkesztője az előszóban tájékoztat róla — viszonyítani azokhoz az irodalmakhoz is, „amelyekhez nyelvünk, történelmi és irodalmi hagyományaink, valamint a közös haza köt bennünket (azaz a magyarországi magyar, illetve a cseh és szlovák irodalmakhoz), s végül nem akarjuk szem elől téveszteni a világirodalom összefüggéseit és tanulságait sem" (fukári) 11
