A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-03 / 1. szám

• •• — Fene egye meg — tort ki Vajda főorvos úr első asszisztens, pulykavöró­­sen. mint egy iskolás gyerek, akit lehord­ták Vadul tepte le a gumikesztyűt. — Fene egye meg velem ne ordítson, nem vagyok iskolás gyerek, Telekes főorvos úr második asszisz­tens, a csap ala tartotta kezét, amiről lassan mar lehúzta a kesztyűt! Mosoly­gott. — Ugyan ne marhaskodj — csitította —, most jut eszedbe hajszalat találni a .. . Hat éve ordít így. veled is meg velem is, még sohase evett meg egyikünket se. Téged meg. nagyon jól tudod, még külön is szeret . . — Fütyülök ra. szeresse az öregany­ját... — Nonono, csigavér1 S tudod mit, még igaza is volt, véletlenül Me haragudj, de ma csakugyan szórakozott voltál. . . Már én is szólni akartam, hogy folyton az orra alá tartod a lámpát ahelyett hogy a hasba világítanál . . — Hat aztán nem lehet akkor szólni vagy csak inteni, muszáj rám ordítani, mint egy cselédre, az összes tyúk előtt, méghozzá lokálba operált betegnél, aki minden szót hall. . Így legyen aztán te­kintélye az embernek A, nekem elég volt, torkig vagyok ... Ha nektek ez kéj­mámor, csináljátok vele akár ezer évig — én nem vagyok megesküdve ezzel a klini­kával! Régen szanatóriumom lehetne — fütyülök a nagy megtiszteltetésre, az ün­nepelt sebész asszisztense .. Majd meg­mondtam, ezzel az ünnepeltséggel! Kony­­nyü neki.. . Velem ugyan nem ordít töb­bet, mert. .. Hirtelen elhallgatott ahogy Telekes ol­dalba bökte. Még percekig nem tudott szohoz jutni, kínos toprengeseben, vajon hallotta-e az öreg utolso szavait. A tanár egész nesztelenül jött be. Lopva pislantott a jól ismert, kedvesen darabos durva bicskával faragott arcra amint a vízveze­ték fölé görnyedt. Kicsit mogorva volt a tanár, de egyébként nem látszott rajta semmi Azért ósszerezdült, amikor észre­vette. hogy megszólal — Nna. eppen elég volt gyerekek Vajdát rögtön megnyugtatta a nyers, recsegő hang — a biztonságnak és hety­keségnek furcsa, jóleső keveréke élénkí­tette fel Szóval, hál' istennek, nem hallott semmit . Annál jobb . . . Vele ugyan ne ordítson mert . . . — Mar örülök ennek a hat napnak — folytatta a tanár —, nem is a kongresszus miatt. a nagy pofákat, amiket nezni kell. majd csak lenyelem valahogy ... De legalább dögölhetek reggel pár napig . . . és olvashat az ember egy tisztességes könyvet . . Lehajolt, hogy megmossa az arcát ami­re ver freccsent. És ugyanakkor élesen felszisszent Mindketten odafordultak. Hogy a keserves isten ... — károm­kodott a tanár. — Nem lesz nekem ettől nyugtom már látom . . Meg kell ezt csi­nálni Kérdőén néztek rá. De az öreg dühösen formeclt rájuk. — Mit bámultok? Mintha nem tudná­tok nagyon jól, hogy sérvem van . . azt hiszitek, nem veszem észre, mikor össze­­rohogtok, ha munka közben a fogamat csikorgatom ? . . . Egészén el voltak képedve. De a tanár nem ügyelt rájuk, úgy folytatta: — Nem fogtok többet röhögni, galam­­bocskáim. Elég volt. Pillanatig eltűnődött, aztán mintha ep­pen most határozná el magát: — Ni csak, éppen jól jön ez a hat nap . . . A meltósagos kongresszus meglesz nélkü­lem is . legalább nem lopom hiába az időt. Egész nap olvashatok az ágyban, még pihenésnek is ideális .. . ötödik nap, ragtapasszal, tangót táncolok. Egészen felélénkült. — Méghozzá itt helyben fekszem le, valamelyik privátban. Ha nagy baj van, Nagypofa professzor ur jöhet tanácsot adni . . . Tyü, a kutyafáját, gyerekek . . . remek lesz! A hetest készítsétek elő! Elénksege az asszisztensre is átragadt. Telekesnek ragyogott az arca. — És kire gondol, tanár úr? Horkay Öméltóságára1 Horkay lenne a legjobb .. . Mindjárt lehetne telefonálni ... ilyenkor otthon van ... A tanár felkapta fejét. Vad grimaszt vágott, mintha csakugyan be akarná kap­ni valamelyiket... És már mennydörgött: — Megveszte! .. . Hogy én ?!. .. Hogy engem?!. .. egy másik professzor? ... No még csak az kéne!... Az én hasamba be nem teszi méltóságos kolléga a patá­ját . . Még csak az kéne!... Ezt a ziccert nem adom nekik . . Meg vagy őrülve, gyermekem! Telekesnek nyitva maradt a szája. — De hát akkor. .. — Mit akkor? Mi az, hogy akkor? Már megint kapkodod a fejed, mint kacsa a hátulját? . . Ilyen alakokkal vagyok körül­véve, az isten verje meg, mindjárt kapkod­nak ... meg vagyok áldva veletek, mond­hatom .. . Elhiheted, legszívesebben ma­gam csinálnám, csak hát hogy álljak hoz­zá, ahogy az egyszeri paraszt mondta . . . Meg kell elégednem ilyen szerencsétlen tyúkszemvágókkal, amilyenek ti vagytok! De hiszen majd a körmötökre nézek, ne féljetek semmit! Egy kukkot se tudtak szólni, úgy bámul­tak. És a tanár már rendelkezett. — Egy-kettö! A nagy műtőt készít­sétek eló1 .. . Lafettas asztal közepére! . . Injekcióra Hildát hívjátok .. . — De kérem, tanar úr... Most rög­tön ? ... és mi ketten 7 — Hát mikor, a teremtesit — majd va­csora után talán, mikor tele van a hasam ? Véletlenül úgysem reggeliztem ... még keserüviz sem kell . .. Ide figyelni, böllér­­tanoncok! Félóra alatt átöltözöm, leborot­válkozom, aztán pizsamában átsétálok a kékbe ... addig bemosakodtok, kifőzitek a teljes sérvgarnitúrát. . . Hilda friss novo­­caint kever, lokálra . . . Meg vagyok értve? Azaz, hopp csak1 hogy el ne felejtsem ... ilyen könnyen meg nem ússzátok . .. egy tükröt kérek, egy nagy tükröt, meg va­gyok ertve? azt fölakasztjátok nekem, a lámpa fölé, srégen, párhuzamosan az ágy­fejjel, ahová a pofám kerül.. . onnan aka­rom nézni a színházat!.. . Nekem nem fogtok lazsálni, hentesek, arról tegyetek le .. . Most megmutatjátok, mit tudtok . . . Na, egy-kettő, volt szerencsém, viszontlá­tásra a vágóhídon. És ment minden, mint egy furcsa álom­ban. Félóra múlva, mikor a tanár lila pizsa­mában megjelent a terem küszöbén, az asztal közepén állt, fölötte zsinórokra füg­gesztve, a tükör. A doktorkisasszony vidá­man töltögette a pravazt, a két főorvos, sápadtan a fehér csuklya alatt, szótlanul és szepegve rakosgatta a műszereket. Szinte haptákba vágták magukat, mikor a tanár bejött. Telekes mondani akart vala­mit, de az öreg lehurrogta. — Mi az, ez nektek világítás? Lejjebb azt a hármast, a teremtésit! A szemembe akartok vakítani, hogy ne lássak? Mindhárman ugrálni kezdtek, mint a katonák. A tanár ledobta köpenyét. — Följebb azzal a fejtartóval! Úgy ni! Lejjebb a lábat, hová tegyem így a fenekem, nem látsz? Hozzám ne nyúlj, mert megharap­lak! Ez a doktorkisasszonynak szólt, aki se­gíteni akart, ahogy felkászálódott a pom­pás műtőasztalra. Egy kicsit fészkelódött, főként a fejtartásra vigyázva. Aztán rög­tön rákezdte megint. — Most jó. Gyerünk a kendőkkel. Két­­tenyérnyi helyet hagytok a köldök alatt. Ott, ott, mélák... mit bámulsz, hát per­sze, hogy előrerajzoltam . .. Majd rátok bízom! Elörajzoltam a fürdőszobában, ne­kem nem fogtok fölösleges heget csinál­ni ... Pontosan ott vágsz be, ahol a vonal kezdődik . .. végigszaladsz, és rávágsz a scrotumig. Na gyerünk, gyerünk azzal a jóddal... nem, nem, csak a Hilda ... A doktorkisasszony kezében reszket a pravaz. Bömbölés téríti magához. — Lejjebb, az Isten áldjon meg! Ez egy szúrás? Mélyebbre szerencsétlen! Egye­nest tartsd a tűt, hányszor megmondtam! A kvadliba szúrj, ne mellé — azt akarod, hogy ordítsak, mint az a tegnapi vénasz­­szony? Látom nagyon jól, hogy mellétar­tod! A két asszisztens vacogva kuncog. — Ti meg ne röhögjetek! Majd mindjárt meglátom, olyan nagy legények vagytok-14

Next

/
Oldalképek
Tartalom