A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-31 / 5. szám
GELLÉRI ANDOR ENDRE Birkózó mészárosok Kecskenyájat vert át egy öreg paraszt a kisváros főutcáján. Az öt állat közül kettő bak volt, hosszú szakállal; valamennyiük istrángja összefutott a csizmás ember bütykös kezében, és így rángatták maguk után. A mészárszék előtt megtorpant az öreg, botját beleverte a puha úti földbe, s odakötve a mekegöket. bement a boltba. Egy rúd szalonnát vett. Odabenn négy szálas mészároslegény álldogált, lustán bámultak a napszinü levegőbe. A márványos pénztárban Horváthné ült, és fehér holmit horgolt. Hosszú acéltűi gyémántpontokkal a végükön csillogva sürögtek. forogtak. Csak az egyik segéd mozdult a szalonnát kiszolgálni, a másik három vigyorogva nézte a kecskenyájat, mert a két bak összeöklelt. Egyre jobban hahotáztak ezen, sőt könyökkel ingerkedve oldalt is bökték egymást. Horváthné is felállt, s leengedve habos horgolását, kibámult az útra. Magas asszony volt, kívánatos; hosszú fekete szempillái alól sárgán csillogtak elő naptól melegített macskaszemei. A szája vékonyka mosolyra húzódott a látványtól, aztán tompa tekintettel visszament fehér munkája mellé. Átvette a csengő pénzt a paraszttól, aki odébbállt, nagyokat lódulva s kurjantva nyája után. Horváthné horgolt és unatkozott tovább. A férje több napja, hogy vásárral utazott. Talán erről a vásárról átment egy másikra is, mert onnan olcsóbb árakat hirdettek. A segédek megint összegyűltek a pult mögött tétlenül, egyik nagyobbakat ásított, mint a másik, s unalomból káprázó szemük előtt kacagtatón fölvillant a két mitugrálsz kecskebak, amint döfködte egymást. Heccelődve összepillantottak, tekintetük szikrázva izomról izomra futott... egyikük hirtelen meet mekegett, mint a kecskebakok, s a többiek röhögve visszhangozták: Me-e-e! S már aznap délben pokrócot vetettek a földre, a szederfa alá, s hejhózva összezúgtak. Kettő százkilós volt köztük, kettő kilenc - venen fölül. A karjuk meleg durung, a mellük fújó szikla; arcuk piros, tenyerük akkora, mint egy kisebbfajta tányér. Eleinte csak próbálkoztak, hol így, hol úgy fogták át társukat, s elkapták a derekát. De lassan, fogásról fogásra föllángolt a birkózás, mintha földből nőttek volna ki a napfényre, roppant erejükkel. A konyhaablak, ami mögött Horváthné főzött déli záróra alatt, vakítóan csillogott, nem láttak mögéje, nem tudták, mikor áll meg az asszony kezében a kanál, mikor nyújtja előre kíváncsi fejét. Egy óra felé Horváthné kopogása állította meg a küzdőket, kizörgött rájuk a fakanállal: — Ebédelni gyertek!... — Mikor bejöttek izzadtan, nagy tagjaikat lógatva és falni kezdtek, ujjongva kapták be a dupla porciókat. így folyt napokon át a megkezdett tusa. Néha rájuk nyílt a konyhaablak, s Horváthné beleállt a keretbe, kívánatosán, duzzadtan és férj nélkül. Ilyenkor egészen beleőrültek a harcba, ez a fogát csikorgatta, a másik harapott, rúgott vagy szabálytalanul az öklével dolgozott. S esténként már a fekhelyükön röhögve évődtek a szalmaözvegy mesternén. S míg idáig jó pajtások voltak, most irigyen figyelték a másik tányérját, mert Horváthné merőkanalával vagy húsosztó villájával utalta ki aznapi dicséretét. A vad dulakodásban Pista tört előre, kisebb volt. mint a többiek, de fekete haja, erősen kiütköző sörtéje, kormos éjszeme egy bikához tette hasonlóvá. A magas Kováccsal küszködött két napja az elsőségért. Horváthné hol ennek, hol annak adott többet délben vagy vacsorára. Ezek ketten úgy küzdöttek a már mindig nyitott konyhaablak előtt, mintha kedvesüket féltenék mögötte, s mintha elbukva, legyőzve utat engednének hozzá. Csütörtökön szokott a legkevesebb dolog lenni, akkor tartották meg a döntőt. Már főtt rá az ízesebb ebéd, s a vacsorához még halat is hozatott Horváthné. Délre pedig új ruhát öltött magára, s az orra mellett meglátszott a rosszul letörött púder. A segédek szíve reggel óta dörömbölt, végre dél lett, és harangoztak, az izgalomtól mindegyiknek remegett kissé a térde, és bíborvörösek voltak. Ma leszórták az ingüket, s övig meztelenül álltak ki. Kovács külön bekente magát hájjal, hogy jobban kicsúszhasson a fogások közül, Géza friss disznóvért ivott, mert az erősít és hevít, Pista most nyelte le az utolsó falat nyers marhahúst, a negyedik fél liter bort öntött magába. Lomhán, nagy erőt mutatva lépdeltek ki a szederfa alá. Gyenge szellő söpört végig a zöld levelek között, néhány hószámyú galamb keringett körbe, a harangszó már elszállt, mint a füst. Géza széket hozott ki a mestemének, azután mint az eleven bunkók sújtottak öszsze, néha nekilódultak a fának, s lehullt rájuk pár szem fekete szeder. Észrevétlen két fiatal menyecske lépett be a kapun, félig nyitva hagyták maguk mögött, és szorongva lesték a birkózókat. Hátuknál egy öregasszony állt, iskolás unokájával, akin tarisznya lógott. Észre se vették a nézőket, úgy bömböltek egymásra, mint a tömzsi tengeri hullámok vihar előtt, ziháló füttyeik, mint a szél, zúgtak, s dongott alattuk a föld. Néha lezuhantak, de újra fölnyomták magukat, megfeszült nyakkal és vicsorgó fogakkal. Most azonban a vénasszony s a két menyecske csoportját kettéhasította egy belépő zömök férfi. Zsíros bőrkabát volt rajta, kövér képében víztiszta szemek csillogtak értelmesen. Horváth volt. — Fene a dolgotokat — bömbölte, észrevéve köztük kipirultan figyelő feleségét is, és feléjük rohant. Horváthné rögtön felállt és megremegett. Hosszú meglepett pillantással fogadta férje nézését. Kicsit rekedt volt a hangja a megszégyenüléstől, de azért is a legényekre szólt: — Csak folytassátok — s nagyot lélegezve —, no, csak folytassátok. Horváth összehúzta magát dühében, olyan volt, mint a befelé sodort rugó, mindjárt pattanni fog, s arcul csapja az asszonyt. Egy percig dermedt csönd volt. Horváth elfúlva felnézett kéményük kanyargó füstjére, mintha vele akarná küldeni bennrekedt haragját. Most visszanézett az udvarra, s kicsit bódultán ismerte fel újra megszeppent legényeit, s a feleségét, aki kihúzott derékkal, truccosan biztatni készült a segédeket. — A legények miért állnak? — volt Horváth első, csitult csengésű kérdése. — Mert már berakták a húst. Dolog meg nincsen délidőben — csattant fel az ellenséges válasz. Horváth meghajtotta a fejét. — Jaj, te Anna, te Anna, már megint kezded a régit. — Hiszen megpróbálkozott azelőtt is egy-egy segédjével, de hát már ilyen nyíltan, az udvar közepéből válogatni közülük, mégiscsak disznóság. Megint elöntötte a csöndes, szomorú méreg. Legszívesebben sorra fölkapta volna a legényeit, és ki velük, legszívesebben fölkapta volna azt a szőke asszonyt is a hajánál fogva, s hozzá a falhoz... de ismét magába itta ifjan maradt, szép nyakát, mohó termetét... biztosan érezte, hogyha most megszégyeníti, még ma éjjel összeáll dacból az egyikkel, s elhagyja a házát... megint fölpillantott tanácskozva a magasba, s mintha a meleg napból érte volna egy bölcs gondolat legyintése ... hiszen birkózott ö is legénykorában ... tusakodott, mint egy fiatal bika, s mindenkit odazengetett a földhöz ... nemhiába ment a cirkuszba fogást tanulni. Most megemlékezett hirtelen egy fogásról, amit sok-sok borért csikart ki: „Csak engedd közel magadhoz, aztán húzd hátra egy kévést a karod, aztán lökd be neki észrevétlen a gyomorszájába, s tégy úgy, mintha még izzadnál vele, pedig fenét, csak a lélegzetét szorítod ráadásul, míg el nem áléi." — No hát birkózzatok csak — szólalt meg Horváth —, nohát rajta, lássam. A legények meg se moccantak. Hanem a mestemé megint rájuk szólt: — No, mitől féltek, kezdjétek... — Erre újra nekilendültek. Horváth magába dörmögve leült a székre, s hol a feleségére, hol a legényekre meredt. Látta a segédek vad, zilált pillantását az asszonyán, s látta, hogy az asszony kitátja a száját az izgalomtól, s bámulva odafigyel a szőrös mellű küszködökre. Hiszen ez olyan, mint a részeg ... és dübörögve vert a szive ... Anna — akarta megszólítani az aszszonyt... Anna,' térj észre ... Mit lehet itt tenni?... Míg okoskodott, a lábai megremegtek az indulattól, a tenyere hol ökölbe szorult, hol mintha fojtogatna már valakit. Le-föl hullámzottak előtte az újra nekizúdult fiatal testek. Veszettül dörömböltek, csapkodtak, ziháltak. Erőlködésükben harapták az ajkukat, a nyakuk feszült, gyúrták egymást. Az asszony bíborpiros volt, kezével remegve dobolt a térdén, a másik kezét a szájára nyomta, nehogy olykor fölkiáltson. Nagyot sóhajtott Horváth, önnön testében érezte, hogy reszket most felesége teste, emlékezett, milyen kedvetlenül tolta el magától az asszony, hiába nyúlt így vagy úgy a derekához, hideg maradt. De most a kacér lelke már ott táncol köztük, s amint Pista újra s újra lenyomja Kovácsot, s az, mint a fuldokló, mégis kibukik a másik szorítása alól, s ilyenkor büszkén a feleségére néz, nyilvánvaló, hogy nesztelen mór odaígérte magát neki. Miképp legyen ereje ettől a vad tombolástól, ettől a sok fiatal testtől visszahódítani asszonyt? Míg a döntő harc tovább dühöngött, összeszedte magát újra a mester. Egy mosolyba futott végig a mentő gondolata. Fölállt a helyéről. — Rajta! — kurjantotta vidáman — jobban szorítsd! S odahajolt kivizsgálni Kovács vállát, nem volt rest aládugni a két ujját, hogy ohó, még nincs lenn, csak gyerünk tovább ... s fürgén, mint még soha, odaosont a helyezésekért versengő párhoz: — Nincs lenn, fölállni, kezdjetek újra. Az asszony éles hangja tört rá: — Mit bíráskodsz, hagyd má őket! Horváth megfordult, de aztán elnevette magát és tovább biztatta, fárasztotta őket. Most, mintha Kovács hirtelen kifulladt volna Pista karjai között, kicsit elhagyta magát, s elég volt ennyi, hogy Pista zuhanva lenyomja. Rátérdelt zihálva. Kovács két vállon volt. Fújva fölálltak mind a ketten. Az egyik segéd lehajolt, hogy fölvegye a pokrócokat, a többiek mélákul, kifáradtan bámulták a győztest, aki mellén tartotta súlyos ökleit, s úgy lihegett. Horváth tudta, hogy ő most ezek között egy kölönc, egy tivomyarontó, itt Pista most a nagy, a hős. Gondolkozva megint összeráncolta a homlokát, de aztán derűsen lehúzta a kabátját és nyugodtan tűrni kezdte az ingujját. Rámosolygott a feleségére is, aki ízetlenül tekintett vissza. Gyűrte, keményre gyűrte az ingujját, és sercegve beköpött a tenyerébe. — No, Pistukám, hát még csak velem, aztán pihenhetsz — mondta hunyorogva a segédnek, s ö maga vetette le a pokrócot. A legények meglepve összerándultak. A mestemé előbbre lépett. Mit akar az a vén medve, földhöz puffantást? Horváth fürgén gombolgatta az ingét is, de Pista nem mozdult. Csak nem fog a mesterével birkózni. — No, gyűjj — szólt rá komolyan Horváth —, ne tekintsd, hogy a mestered vagyok. De senki se biztatta a segédet, egyszerre megsejtették, hogy milyen tusáról van itt szó. Horváth közel lépett a segédhez, s kihívóan elkapta a karját. A jobb lábát azonnal kifeszítette, hogy bal karral majd átnyúlhasson a derekához, s a fölszabadult jobb karral észrevétlen beüssön a gyomorszájba. Pistát földühítette ez a rángatás, összehúzta magát, és hajrá, nekirohant a mesterének. Horváth csak egy pillanatra lett komoly, aztán megint kiült arcára a huncut mosoly; s a bal karja már kúszott nyugodtan, erősen a legény dereka felé. Tud még az öreg birkózni — vélték a segédek, és szorongva figyeltek. Florváth jobb lába úgy feszült ki, hogy a nekizúduló segéd rögtön megbotlott benne. Ekkor irtó erővel magához rántotta a legényt, közben hátrahúzta az öklét, és nesztelen erővel belevágta a gyomorszájba. Pista felnyögött, s lehúnyta a szemét. Horváth meg egyre szorosabban fonta karjait a másik melle körül: az erőlködéstől vörös lett. Majd, mintha csak egy fél borjú lenne, levegőbe kapta, s földhöz csapta az áléit legényt. Rá se térdelt, ott hagyta heverni, s porolgatni kezdte ruhájáról a birkózás nyomait. Majd lassan a kabátjáért nyúlt, hogy fölhúzza. Ekkor odasurrant hozzá az asszony, és szótlanul megfogta a kabát egyik szárnyát. A szeme könnyes volt, az orcái tüzesek. Valamit akart mondani, de csak ennyi sikerült: — Jó ebéd van. Horváth fölkacagott: — Akkor megkóstoljuk! — s nehéz jobb karját kibékülten felesége vállára engedte: — Gyerünk ebédelni! (1931) 14
