A Hét 1986/1 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-31 / 5. szám
M. CSEPECZ SZILVIA PETRIK JÓZSEF Visszatérek Az őz Először lépek minden útra, sietve járom, hogy bejárjam. Csak egyszer szólok, egyszer várok, s akit imádva szeretek, csak egyszer tűzöm homlokomra. De mindentől úgy válók el: egyszer még úgyis visszatérek. Ez a futólépés, rohanás, az első ötven-hatvan év még nem a valóságos élet, csak erőmérés, kóstoló, a nagy jelenet főpróbája. Nem is lehet, hogy szerelem színes léggömbjei az ágyról illanjanak mindig az űrbe, s a csípők boltos kapuja virágaimat elhervasztva csak állatot ébresszen bennem. Nyüszítő ebé a sorom, ha fülem mellett korbács gyanánt suhog a gúnyos megvetés, és nincs remény, hogy visszasújtsak. Most csak először járok itt, de meglátjátok, visszatérek. Erősen, büszkén, gazdagon járom másodszor útjaimat. Minden, ami most megaláz és minden, ami felemelő, azért alakul csillagképbe, hogy majd, ha újra megjövök, bölcs vezércsapatként ragyogjon tiszta égboltom homlokán. FOTO: P. BREIER MORVAY GYULA Vízöntő hava (Szabó Magdának) A gombszemekben örök mosolygás őrzi a tegnapi Hellász fényeit csendesen jár patája nem zendíti meg a kapualjak fémes magányát álmot simít a város lámpáira a régi utcába vissza-visszanéz s karácsonyt lehelve nedves orrlyukán az utolsó sarkon bólint a mindenségnek. SOOKY LÁSZLÓ Dózsa (Boráros Imre színművésznek) Akkor a mozdulat félúton megszakadt, sűrű remegéssel borzongott egyetlen fa, a sziklarepedés láthatatlan zugából sarjadó, s egyetlen hatalmas szív vonaglott egyetlen hatalmas tenyér szorításában. Akkor a mozdulat félúton megszakadt, lucskos szürke csődőr állt a piros réten, kékragyogású fekete csődör égig nyihaházva harapta a napot, halott fiúcska vállára támaszkodva vak öregember lépegetett, botorkált a vakító piros réten, a fiúcska csengő hangon énekelt, s parányi szélmalmok kelepeitek suhogó sasok szárnyától hajtva. Akkor a mozdulat félúton megszakadt, sziszegő penge szabdalta részekre a teret, s minden szeletben holttá merevedett egy-egy tébolyult pille, így lett teljes a kép. És teljes a kudarc. Híd alatt várja vizek csobbanását magányos halász; erdőfalnál elnémult madárhang nem jelzi megindulását nekikészülődő vízáradásnak. Jeges szagú a szél; a tél csak félmúlt Domboldalnak madárszárny-árnyék ütődik; szél kiált az úton s nehéz gondolat; ember cipeli, százszoros ráadásnak. Rebegő csillag mellől hang-gombolyag leesik: messze óra üt — az ötödik. Lassult víz erőre kap titkos mélyben; vízöntő havát írjuk, égi jegyek nélkül; menekülni készülő télben jég roppanását ne halljuk fegyvernek. 15
