A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-18 / 42. szám
NYELV ÉS GRAMMATIKA (Antal László: A hatodik mondatrész) „Semmi okunk sincs arra, hogy csak azért, mert elődeink öt mondatrészbe próbálták a nyelvi valóságot beszoritani, mi is beérjük ennyivel, ha a nyelvi valóság ezeket a kereteket szétfeszíteni látszik. Egy olyan nyelvtan, amely a jelző mellett nem különbözteti meg a kiegészítőt, mint a nominális részek másik tipikus bővítményét, legalább annyira hiányos, mint amilyen az a nyelvtan lenne, amelyik nem különböztetné meg a tárgy mellett a határozót vagy a határozó mellett a tárgyat.” — olvashatjuk Antal László A hatodik mondatrész című új könyvének bontóján. Hogy mennyire nem szűk szakmai körnek íródott a könyv, mutatja maga a kiadási forma is, a könyv ez év tavaszán jelent meg a Gyorsuló Idő sorozatban. Nemcsak arról a bizonyos hatodik mondatrészről van szó a könyvben, hanem olyan általános problémáról, mely nem csupán a magyar nyelv értőit, hanem használóit is érinti. Az alábbiakban ezt a problémát szeretném a könyv kapcsán és alapján körvonalazni. Életünkben számtalan olyan elmélettel, meghatározással és fogalommal találkozunk, melyek érvényességében látszólag nincs okunk kételkedni, automatikusan elfogadjuk, igaznak véljük azokat. Nagyon sokszor mást nem is nagyon tehetünk, hiszen ezen elméletek, definíciók stb. mögött nagy tekintélyű gondolkodók, tudósok, mi több egész intézmények állnak, a tudás azon monopóliumai, melyek intellektuális kapacitásuk révén leginkább predesztináltak arra, hogy az esetleges hibákat, hiányosságokat egy elméletben, definícióban stb. felfedjék illetve korrigálják. A kétkedés, az újrakérdezés mégis állandó és alapvető tulajdonsága létezésünknek, így nem csoda, hogy a tegnap még kikezdhetetlennek tartott fogalmaink holnap már elavultnak számítanak. Mindezt az állandóan változó világ, a mind jobban szélesedő ismeretanyag indokolja, az, hogy korszerűen, gyakorlatunk szempontjából a lehető legpontosabban válaszoljunk a felmerülő problémákra. Az újrakérdezés alól a nyelvtudomány sem lehet (lehetett) kivétel, sőt egyike volt azon tudományoknak, melyek a kétkedést a tudomány alappilléreinél kezdte, azoknál a kérdéseknél és válaszoknál, melyekre maga a tudomány épült. A nyelvészet esetében a kérdezés két — talán nagyon is egyszerűnek tűnő — kérdés köré összpontosult: mi a nyelv? és mi a nyelvészet tárgya ? A válaszok ugye kézenfekvőek: a nyelv a társadalmi érintkezés eszköze, a nyelvtudomány tárgya pedig maga a nyelv. És ez nagyjából igaz is. Ha mégis tovább bontjuk a fenti kérdéseket, már nem lesz ennyire kézenfekvő a válaszadás. A fenti egyszerűnek tűnő kérdésekből a tudomány egészét érintő kérdések halmaza bontható ki, melyek megválaszolása, legyen bármelyikről is szó immár, a tudomány egészét kell érintenie. A modem grammatika kísérletet tett rá. hogy új alapokra helyezze önmagát, amikor nem elégedett meg az automatikus válaszokkal. Lépéskényszer volt ez egy olyan kategóriarendszer kidolgozása felé, mely a legkevésbé kölcsönöz fogalmakat más tudományoktól, és sokkal pontosabban tudja leírni magát a nyelvet. Egyszerre jelentkezett az egyszerűsítés és a precizitás elve, és mint a legtöbb esetben most sem állt ellentétben a kettő. Két nagy nyelvészeti iskola végezte el ezt a feladatot, a strukturalista és a generatív nyelvészet. Mindkettő a nyelvet tisztán formális alapokon tanulmányozta, a kettőt együtt formalista Iskolának is nevezhetjük. Mi volt e formalizmus lényege? Először is az az axióma, hogy a nyelv motiválatlan a valóságtól, önkényes valami, nagyon durván kitaláció (bárki kitalálhat egy nyelvet pl. eszperantó, titkosírás stb.). Szavaink nem a valóság utánzatai, csak közmegegyezésen alapuló jelek. Még a hangutánzó szavainknál sem az élőlények, tárgyak stb. hangjának utánzásáról van szó, hanem egy jelenség egész más fizikai tulajdonságokkal bíró jellel (szóval) való jelöléséről. Ismeretes, hogy egyes nyelvekben a szavaknak más-más a jelentéstartalmuk, hogy úgy mondjam, más valóságfedezetük van, ami szintén a nyelv önkényes voltáról tanúskodik. Továbbá az egyes szavakat is önkényesen kapcsoljuk egymáshoz, nem egy értelembeli, hanem egy speciális, nyelvtani logikát követve. Mindez a nyelv rendszerjellegének, tehát a valóságtól független, önmagában vizsgálható és leírható rendszerjellegének a felismeréséhez vezetett. Jel, jelölő, jelölt, jelrendszer fogalmak hiába jelölték nagyjából ugyanazt, mint egykor a szó, nyelv, valóság stb. fogalmak, immár nemcsak terminológiai vitáról volt szó, hanem a nyelv egészét érintő lényegi konzekvenciák levonásáról ill. elhanyagolásáról. „Míg a hagyományos grammatika az egyes nyelvtani kategóriákat önmagukban vizsgálta, és bőséges jelentésbeli és tartalmi jegyek alapján határozta meg, definiálta azokat, a formalista nyelvészet a rendszerjellegre hivatkozva azt hangoztatta, hogy e kategóriák önmagukban meghatározhatatlanok, mindig csak más nyelvtani kategóriák vonatkozásában azok amik, más nyelvi konstelláció esetén egész más nyelvtani pozíciót tölthetnek be. Azokat az elemeket sorolták egy kategóriába, amelyek egyformán viselkedtek." A hagyományos nyelvtan a mondatrészeket is, csakúgy, mint a szófajokat, végső fokon annak alapján próbálta meghatározni, amit e mondatrészek jelölnek, „kifejeznek". így az iskolai nyelvtanok mai napig kedvelt definíciója szerint az alany az a mondatrész, amely azt fejezi ki, „aki cselekszik, akivel vagy amivel valami történik" stb. Hogy az ilyen definíciókkal nem sokra megyünk, azt jól mutatja ez a mondat: Péter megütötte a lábát E mondat szerint nemcsak Péterrel történt valami, hanem a lábával is. sőt elsősorban azzal, Péterrel csak — hogy úgy mondjuk — a lábán keresztül. Ennek ellenére senki sem minősítené a lábát alanynak. Abban a mondatban, hogy Péter Jánossal sakkozik, két „cselekvő" nyer említést, hisz nyilvánvaló, hogy nemcsak Péter sakkozik. hanem János is, elvégre a sakkjátékhoz két résztvevő kell, mégiscsak Péter az alany, Jánossal semmi esetre sem az. A tartalmi definíciók tehát vajmi keveset érnek. Mégpedig azért, mert mindenki, aki a mondatrészek problémáját tartalmi-jelentésbeli oldalról közelíti meg. félreérti ennek a kategóriának a jellegét. A mondatrészek a mondat szerkezeti helyeinek az elnevezései. Ezeket a szerkezeti helyeket meghatározott típusú, osztályú, ha úgy tetszik, szó- és szintmagmafajú elemek tölthetik ki. Ez 7- tehát hogy milyen típusú elem valósítja meg — a mondatrész minősítésének egyik szempontja. De ez nem elég, hisz ugyanazon típusú, fajtájú elem többféle mondatbeli pozícióban is megjelenhet. (...) Tehát azt is meg kell határozni, hogy egy-egy mondatszerkezeti pozíció, röviden mondatrész, milyen viszonyban van a többi mondatrésszel. E két szempont együttes figyelembevétele alapján a mondatrészek szakszerűen meghatározhatók, és az elemzésben megtalálhatók, azonosíthatók" — mondja Antal. László. Viszonyításképpen idézzük Antal .László alany és állítmány-definícióját: .Alanynak nevezzük egy nominális, (névszói) elem és egy verbális (igei) elem mondatértékű kapcsolatának a nominális (névszói) részét. Állítmánynak nevezzük egy nominális (névszói) elem és egy verbális (igei) elem mondatértékű kapcsolatának a verbális (igei) részét. Állítmánykiegészitőnek nevezzük egy nominális (névszói) elem és egy verbális (igei) elem szintagmaértékű kapcsolatának a nominális részét." Nézzük meg most már a könyv cimadó tanulmányát közelebbről. Antal a fent leírt módszertani elvek alapján arra a megállapításra jutott, hogy a Vágta hajnalban. Harc a Nagyúrral stb.-féle a hagyományos nyelvtan által „jelzői értékű hátravetett határozóként" minősített nyelvtani alakzat egyik eddig ismert és használt alárendelt mondatrészbe se sorolható. Formálisan ugyanis pontosan úgy viselkedik, mint bármelyik alárendelt mondatrészünk, így a határeset kérdése is kizárt. Negyedik mondatrésznek, kiegészítőnek nevezte el, és az alárendelt mondatrészek közé a következőképpen illesztette: a tárgy nominális (névszói) alárendeltje egy verbális (igei) fötagnak (vizet iszom), a határozó adverbális (határozószói) alárendeltje egy szintén verbális (igei) főtagnak (Péterrel megyek), a jelző nominális (névszói) alárendeltje egy nominális (névszói) főtagnak (szép virág), a kiegészítő pedig adverbális (határozószói) alárendeltje egy szintén nominális (névszói) főtagnak (vágta hajnalban). A határozótól abban különbözik, hogy egy nominális (névszói) és nem egy verbális (igei) főtag alárendeltje, a jelzőtől pedig abban, hogy adverbális (határozószói) és nem nominális (névszói) alárendeltje az egyébként nominális (névszói) főtagnak. (Hasonlóképpen a tárgyat is az különbözteti meg a határozótól, hogy nominális és nem adverbális alárendeltje egy verbális fötagnak.) A hagyományos nyelvtan „hátravetett" minősítése ebben az esetben már megszűnik mérvadó lenni, a többi mondatrészhez hasonlóan bárhol állhat. Idézzük Antal egy összetettebb példáját. Péter egy pokrócba csavarva pillantotta meg a fiát „A mondat kétértelmű — mondja Antal: ha egy pokrócba csavarva határozó, vagyis pillantotta meg állítmánynak van alárendelve, akkor az alanyra vonatkozik — Péter volt pokrócba csavarva, amikor megpillantotta a fiát. De ha egy pokrócba csavarva kiegészítő, tehát a fiát bővítménye, akkor a fiú volt pokrócba csavarva." Antal egyébként külön fejezetekben (Megjegyzések a határozóról. Két karcolat a tárgyról) foglalkozik bővebben az alárendelt mondatrészekkel, részletekbe menően bizonyítva a hagyományos definíciók használhatatlanságát. Végül hadd utaljunk még egy az előbbihez hasonló meglepetésekkel szolgáló fejezetére részletesebben. A címe A szintaktikai viszonyok egy lehetséges hierarchiája. A fentiekben nem szóltunk strukturalista és a generatív nyelvészet különbözőségéről, mindkettőt egyszerűen csak formálisnak neveztük. Nos, a legfőbb különbség abban van, hogy míg a strukturalista nyelvészet a mondatot egyetlen síkban szemléli (ebben rokon a hagyományos nyelvtannal) mint végeredményt, lezárt valamit, a generatív nyelvészet a mondatot hierarchizálja. „elsősorban a mondatalkotás folyamata érdekli", és „célja azoknak az alkotói folyamatoknak a modellálása, me- - lyek a beszélő egyénben mennek végbe (...) ebből következik, hogy sokkal pozitívabb beállítottságot mutat a nyelvi tudat iránt". Mély és felszíni struktúrát különböztet meg a nyelvben, azt a műveletet pedig, amivel az egyiket a másikból „leképezi" transzformációnak nevezi. Antal László említett tanulmányában a két módszer szintéziseként (vagy kritikájaként) egy harmadikat javasol, mely „ugyanabban a felszíni struktúrában próbál különválasztani különböző rangú szintaktikai viszonyokat", hogy így alkossa meg azok „egy lehetséges hierarchiáját", amelyben „egy és ugyanazon elem lehet egyszerre több, különböző rangú, fokú szintaktikai viszony (oppozició) részese". Mindezek után felvetődik egy nagyon lényeges kérdés: Ha kiindulópontjaiban, módszerében, kategóriarendszerében stb. ennyire eltér a formalista nyelvészet a hagyományos grammatikától, mi magyarázza, hogy eredményeik nagyon hasonlatosak? Antal László gondolatmenetét követve a következőképpen lehetne válaszolni. Azt mondhatják, a hagyományos nyelvészetnek óriási tévedései vannak nevezéktanában, hiszen pl. tárgynak nevez egy mondatrészt, amely csak annyiban tárgy, amennyiben nyomdafestékként kerül a papírra stb. Még durvább hibákat követ el definíciói megalkotásakor, amikor pontatlanul, homályosan fogalmaz, mellőzve a definíció-alkotás alapvető követelményeit is. Harmadszor, egymástól elszakítva, függetlenül vizsgálja nyelvtani kategóriáit. nyelven kívüli tartalmak bőséges felhasználásával. Hogy mégis hasonló eredményre jut (pl. mint a kiegészítő esetében el tudja különíteni e nyelvi alakzatot, még ha pontatlanul is nevezi el, a többitől stb.) mint a formális elemzés, annak oka egész egyszerűen abban rejlik, hogy a hagyományos grammatika is él a formális jegyek felhasználásának lehetőségével. A formális jegyek a hagyományos nyelvtannak is szerves részei (pl. ragok, nyelvtani személy, szám stb.), sőt megkockáztatható az az állítás iá, hogy ezek még a definíciónál is fontosabb szerepet játszanak az elemzés során, csak az elmélet egészébe következetlenül és hiányosan épülnek be, afféle segédelemekként. Nem véletlen például, hogy az iskolai tankönyvek (alapfoktól az egyetemig) a definíció után azonnal egy sereg ragot, kérdést stb. sorolnak fel, mintegy a nyelvtani elem felismerésének megkönnyítésére. A kis és nagy diák, de a tanár maga is, hogy munkáján könnyítsen, épp ezekre koncentrál, megfeledkezve már-már a definícióról is, de legfőképp arról, hogy e formális jegyek alapján kiválasztott, illetve a definíció által értelmezett nyelvtani elem nem mindig ugyanaz. Végső soron ki kell mondani, hogy a hagyományos és formális nyelvészet szembeállítása nem szócsata csuprán, egyáltalán nem a rivalizálást, versengést kell keresnünk benne, a kettő összehasonlítása arra jó, hogy kihangsúlyozzuk, ha egyszer tudománynak tekinti magát a nyelvészet, ahhoz mért igényességgel, következetességgel és precizitással járjon is el, a föltételei ennek már adottak. Ehhez nyújt szempontokat Antal László könyve is. A grammatika esetében nincs szó másról, mint a nyelvről, illetve éppen a nyelvről. Érdemes lenne ezt tudatosítani. TÓTH KÁROLY 10
