A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-19 / 29. szám
ÚTON A HOLNAP FELÉ... csak az tud igazán érdekelni és izgatni, ami kivétel, ami nem olyan mint a többi. Tehát a kísérletező avantgarde irodalom". Nos, ha nem is az „anvantgarde" jelzőt használva, az ilyen jogot az „érdeklődésre" minden tudatosan olvasó ember, minden méltányos célokkal alkotó irodalmár fenn kell, hogy tartsa magának. Ugyanakkor önmagára is érvényes tételnek kell tekintenie, mert miféle ítélet az, amely csak mások számára jelöli ki a pályát? Vagyis: a Téridő-szonáta olvasása közben a mást keresve megtaláltuk az érdekeset, a „kivételt", azt „ami nem olyan mint a többi": a formát. Ehhez a már annyiszor emlegetett tartalmi és gondolati önismétlések mellett azonban párosul egy magasabb rendű költészet is. Például az 1/1 kóddal jelölt versszegmentumtól az 1/1/1/4-esig elérve a költő a „csörtető hegyek buja-virág-öléből" (1/1/1) eljut „a Duna-parton öreg cseresznyefa-csonkok" (1/1/1/2) mellett a József Attila megfogalmazta gondolat idézéséig (1/1/1/4). Problematikussá teszi ezt a — formát kohéziós erőként összetartó — gondolatiságot, hogy az olvasó számára ismeretlen okból a költő akkor is követi a formai építkezést, amikor ehhez nem talál költői múltjában adekvát genézisű verset. Ezek minőségileg nem megfelelőek ahhoz, hogy a négyestagolású formába illesztett egyik vers-szegmentumként új költői gondolatot indítsanak, így történhetett, hogy a kötetből erőteljesen kisugárzó teljesség-igényű költői világkép meg-megbillen a forma kedvéért átemelt gyengécske vers-szegmentumok miatt. Kétségtelen, hogy Cselényi László Téridőszonáta című kötetében lírájának szintéziskeresése mellett mintha megfeledkezett volna az analízis értékeléséről. Részeire bontotta a három évtized költészetét, de nem osztályozza az elemeket. Jól tudja, hogy lírája a kezdetektől olyan értékeket adott a csehszlovákiai magyar irodalomnak, amelyeknek egy ilyen merész (egyelőre csak a formában kiteljesedő) kísérletben is helyet kell kapniuk. Ugyanakkor ennek a költészetnek minden elemét nem lehet bepréselni a mégannyira kiküzdött és pontos formába. Befejezésül, a tévedések és a félreértelmezések elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy amikor ebben a dolgozatban formát emlegetek, nem a hagyományos értelmezésű jegyekre (rim, ritmus stb.) gondolok. Banális dolog, mégis utalnom kell a forma és a tartalom egységére. Úgy vélem, hogy a Téridő-szonáta formai eredményeivel szemben háttérbe szorul a tartalom, a lírai alapanyag megragadásának, új lehetőségeinek a keresése. Nincs szándékomban bizonygatni azt, amit a kötet elolvasása után mindenki tud, s amit a világhoz való költői viszonyulásként a Gömör—Dunatáj—Párizs—világűr négyes metafora kifejez. Ennek a költészetnek éppen az ad létjogosultságot, hogy értékei között az ön-meghaladás (alkotói, olvasói és közösségi értelemben is) mint cél szerepel. Elegendő, ha utolsó mondataimban a Krétakor című kötet minden tekintetben harmónia-romboló Összefüggések avagy az emberélet útjának felén című montázsára gondolok, miközben kezemben tartom a Téridőszonáta című kötetet, benne a meghatározó forma harmóniáját és a széttöredezettségében, egyenetlenségében is a teljesség szándékát mutató tartalommal. A kettő között érzett feszültséget lehet költői műhibának látni, de lehet a világmindenség harmonikus törvényei ellenére létező, bomlott emberi harmónia visszatükröződéseként is értelmezni. Az említett hibákra felmentést ugyan nem adva, személyem az utóbbi elfogadására hajlik. DUSZA ISTVÁN Ananyev könyveiről nem mondhatjuk, hogy azok a háborús, a városi vagy falusi prózát képviselik. Minden művében jelen van a város is, a falu is, a háború is, az emlékezés a háborúra. A szerzőt érdeklik az erkölcsi problémák, kortársainak kölcsönös kapcsolatai, legyenek bár munkások, falusi dolgozók, vagy a művészetek terén tevékenykedő értelmiségiek. Mindez, amit fiatal korában átélt, Ananyevet, mint ö mondja, írásra késztette, s ez az írói munka most elnyerte a magas elismerést. — A cím, mellyel kitüntettek — mondja Anatolij Andrejevics — hazánk legmagasabb kitüntetése, amely, természetesen, sok mindenre kötelezi az embert. Ezért köszönet illeti a pártot, a népet, az országot. Azt érezni, hogy az embereknek szükségük van rád — az író számára nagy megtiszteltetés és boldogság. — Anatolij Andrejevics, napjainkban talán még nagyobb nyomatékkai érvényesek Majakovszkij szavai: „A költő mindig a világmindenség elkötelezettje.. — Igen, e szavak ma nagyon időszerűek. A szovjet író „a forradalom által mozgósítódnak és elkötelezettnek" érzi magát, elkötelezettnek ahhoz, hogy a mai nyugtalan világban a földkerekség leghumánusabb ügyét, a béke ügyét szolgátja. A soknemzetiségű szovjet irodalom vitathatatlanul óriási eredményeket mutathat fel. S ha nekem, mint prózairónak sikerült valamit alkotnom, én ezt összefüggésbe hoznám korunk művészi alkotómunkájának jelenlegi helyzetével, amely nagyon magas színvonalú munkát követel meg minden Írótól, olyan munkát, amely felér két-három ember erejével. A szovjet íróra nem jellemző az elégedettség érzése. Az élet nap mint nap újabb eseményeket hoz, problémák egész sora keletkezik, melyeket nem mindig lehet azonnal megoldani. A szocialista realista irodalomnak mindig az élet előtt kell haladnia, ha csak fél lépésnyivel is, de meg kell előznie az eseményeket, irányítania azokat. Ez, véleményem szerint, nem mindig sikerül nekünk. HÁROM ÉVTIZED Rövid habozás után nem a brossúrák, hanem a könyveim közé soroltam be a Somorjai (Šamorŕn) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium jubileumi évkönyvét. Az átfogó közelítés és az adatgazdagság épp úgy indokolja a megőrzés szándékát, mint a szemlélet, amellyel ez a csaknem száz oldalas kiadvány készült. Ismertetését kezdhetném akár a fejezetcímekkel is. íme néhány: Eredmények és feladatok. Tények tükrében. Iskolánk életéből. Múlt és jelen képekben. Külön figyelmet érdemel az Üzenet egykori iskolámba című rész, ahol az iskola volt növendékei közül vallanak néhányan a Csallóköz legfelső csücské(Beszélgetés Anatolij Ananyewel) A moszkvai Lityeraturnaja Gazeta a közelmúltban néhány számában interjúsorozatot közölt. Az interjúk olyan írókkal készültek, akiket a Szocialista Munka Hőse megtisztelő címmel tüntettek ki. T. Kuzmina Anatolij Ananyev neves szovjet íróval beszélgetett, az interjút Sági Tóth Tibor fordításában közöljük. Arra van szükség, hogy az irodalom még határozottabban fonódjon össze a valósággal. A győzelem 40. évfordulójának közeledtével mi természetesen újból visszatérünk a legutóbbi háborúhoz. Sokat írtak róla. Ám engem nyugtalanít a gondolat, hogy mi, frontkatonák, a háború utolsó szakaszáról nem mondtunk el mindent úgy, mint az első szakaszáról. Vissza kell térnünk az olyan hadműveletekhez, mint amilyen a „Bagration" vagy a berlini hadművelet volt, mely a mai napig nincs megörökítve az irodalomban. Miután befejeztem a „Háború nélküli évek" című regényemet, melyen tíz évig dolgoztam, újabb munkába fogtam. A fiatal nemzedék bizonyára úgy gondol a legutóbbi háborúra, mint ahogyan mi gondoltunk a polgárháborúra, melyről apám mesélt nekem. Ám a mi számunkra a háború nern olyan távoli, itt van mellettünk, velünk van állandóan. Jelenleg igen bonyolult nemzetközi helyzetben élünk. El kell mondanunk a világnak az igazat a hitleri fasizmusról. Azért is kell erről beszélnünk, mert nyugaton léteznek a történelem meghamisítására irányuló törekvések, melyek a nyugati ideológusok segítségével összekeverik a tényeket és az eseményeket. — Nemrég a Lityeraturnaja Gazetának adott interjújában Ön azt mondta, hogy új nek magyar tanítási nyelvű gimnáziumában töltött évekről. Ebben így első hallásra nincs semmi különös; ám ha azt is hozzáteszem, hogy például Merva Lóránt, a Szlovákiai Szakszervezeti Tanács titkára. Fodor Zoltán, a szlovák oktatásügyi minisztérium nemzetiségi osztályának vezetője, Cserge Károly, a CSKP KB póttagja, Andrássy Sándor, a nyugat-szlovákiai kerületi pártbizottság elnökségének tagja és mások, ugyancsak felelősségteljes beosztásban dolgozó „öregdiákok" idézik itt töltött iskolaéveik felejthetetlen emlékeit, akkor ez nemcsak rangot ad a jubiláló alma maternek, hanem egyben ez itt végzett oktatói-nevelői munka színvonalát is minősíti. Ezt igazolja egyébként a Pályaválasztás — érvényesülés című fejezet is, ahol tények s adatok bizonyítják: a somorjai magyar tannyelvű gimnázium nappali és esti tagozata mindig fontos küldetésének tekintette a felsőcsallóközi falvak népe műveltségi színvonalának növelését. E nemes feladat regényen dolgozik, mely az 1979-es esztendőt követő időben, tehát a SALT—2 egyezmény aláírása után játszódik. — A regény még csak vázlatosan állt öszsze, bonyolult lenne beszélni róla. Csak anynyit mondhatok, hogy korunkról szól, de a jelent szeretném összekapcsolni a háború utolsó napjaival. Nemrég tértem haza az NDK-ból, jártam azokon a helyeken, ahol a berlini hadművelet elkezdődött. Bejártam a harctereket, a Neise és a Spree folyók vidékét, melyeken Konyev csapatai keltek át. Ezt megelőzőleg Ausztriába utaztam, ott írták alá a SALT—2 egyezményt. Beszélgettem olyan emberekkel, akik resztvettek az egyezmény aláírásán. Mindez része a regényírás előkészületeinek. De erről egy szót se többet, hiszen a közmondás is azt tartja, hogy nem jó semmit elhamarkodni. — Gyakran utazgat? — Gyakran. Nagyon szeretek ott lenni, ahol kiküldött munkatársaink vannak, mint Tyumenben és az oroszországi „Nyecsernozemjén". Ezekről a vidékekről nemcsak az idősebb nemzedékhez tartozó írók írtak, hanem fiatalok is. Szeretek együtt dolgozni fiatal írókkal. Egy gondolkodó nemzedék van felnövőben, amely nemcsak a szavát akarja hallatni, hanem — ahogy azt mi is tettük annak idején — részt akar venni az élet megváltoztatásában is. Olyan jóindulattal igyekszem bánni a fiatalokkal, mint azt annak idején velem tették, persze nem mindenki, de például Borisz Polevoj, aki a „Junoszty" című folyóiratban leközölte „Grigorij barát érvei" című korai írásomat. Polevoj szűkszavú, de igen jó ember volt. Egyszer meghívott az írok Központi Házába, és amikor két pohár bort hoztak, azt mondta: Ha majd ilyen idős lesz. mint én, maga is kínálja meg egy pohár borral azt a fiatal írót, akit arra érdemesnek fog tartani. — Ön kit kínált meg a pohár borral? — Eddig még senkit. De ha eljön az ideje, feltétlenül meg fogom tenni. megvalósítása természetesen kemény munkát követelt meg tanártól és diáktól egyaránt, hiszen az elvégzett munka minőségének egyik fokmérője az érettségizett diákok további boldogulása. Nos, a három évtized alatt érettségizett 45 nappali tagozatú osztály 1 346 diákja közül 420-an szereztek diplomát egyetemen vagy főiskolán; a többiek zöme különböző felépítményű szakosító tagozaton alapozta meg érvényesülését. A tájékoztatás és a példamutatás igényével szerkesztett Három évtized című könyvecskét lapozgatva egy-két általános tapasztalat is megfogalmazódik az olvasóban. Az egyik: példamutatás ez a könyv a szó legtágabb, tehát politikai, nemzetiségi és erkölcsi értelemben egyaránt. A másik pedig nem más, mint hogy iskoláink szaporodó jubileumai kapcsán egyre több hasonló, akár kiadói figyelmet is érdemlő publikációra lenne szükség. M. P. 11
