A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-06 / 49. szám
Pasolini a Canterbury mesék című filmjének egyik szerepében ábrázolják, szociografikus hitelességgel, bár kissé naturalisztikusan. E filmek hősei lumpenproletárok : egy koldus s egy hajdani prostituált, akik hiába vágynak emberibb életre, hiába keresik a felemelkedés módját — a kizsákmányolás és elnyomás társadalmával szemben tehetetlenek. Rendezői munkásságával párhuzamosan kibontakozik filmszakírói tevékenysége is. Filmelméletét számos írásában kifejti, s olyan dokumentum-értékű tanulmányokat hagy az utókorra, mint „A cselekvés írott nyelve" s „A költészet filmművészete". 1966-ban mutatta be „Madarak és madárkák" című filmjét mely ironikus példázat a cselekvésre képtelen, helyzetét föl nem ismerő emberről, akit a kapitalista társadalom körülményei lázadásra, a körülmények megváltoztatására ösztönözhetnének — ha nem gátolná ebben saját korlátoltsága, s nem menekülne az igazi, forradalmi cselekvés elől pótcselekvésbe vagy az irracionális, vallásos hitbe. Következő művét az antik mitológia ihlette: Oidipusz király tragikus sorsát elevenítette meg a filmvásznon. „Teorema" (Tantétel) című filmjében teljes valóságában mutatja be a burzsoázia képviselőinek degenerálódását, életük, emberi kapcsolataik kiüresedését. Hatalmukat történelmi anakronizmusnak tartja s művészetének eszközeivel nem csupán bírálja e hatalmat, de — kiváltképp a.. Teorema " esetében — lerombolására is törekszik. ■> Pasolini életművének egyik legmaradandóbb része a három klasszikus értékű irodalmi EGY ÉSZREVÉTLEN ÉVFORDULÓ (10 éve halt meg Pasolini) 1975. XI. 2-án a Róma melletti Ostía vízirepülőterén holtan találták Pier Paolo Pasolinit. S még aznap világgá repült a hír: a híres — és hírhedt! — művész gyilkosság áldozata lett. Brutális bűntény vetett véget rendkívül termékeny alkotói pályájának s tette befejezetté sokrétű és gazdag életművét. Ma már, tíz évvel a halála után csaknem bizonyos, hogy művei — s elsősorban oly sok botrányt és vitát kiváltó filmjei — nincsenek feledésre ítélve. Sokoldalúsága a reneszánsz ideálját, az egyetemes embert juttatja eszünkbe: regényei és verseskötetei révén előkelő helyet foglal el a század olasz irodalmában; figyelemreméltó nyelvészeti kutatásokat végzett, úttörő jelentőségű filmelméleti tanulmányokat írt, számos forgatókönyv fűződik a nevéhez, s nemcsak rendezőként, színészként is gazdagította a filmművészetet — és egy, a halála után rendezett retrospektív kiállításon a festő Pasolinit is megismerhette a közönség... Pályafutását költőként és kritikusként kezdte, de csakhamar megjelentek első novellái is, az ötvenes évek közepétől pedig egyre többször írt forgatókönyveket. Érdeklődésének homlokterében a nagyvárosok perifériáján élő proletariátus állt, bennük látta az igazi emberi értékek hordozóit, az ő életüket és sorsukat írta le megjelentősebb regényeiben, „Az élet gyermekei "-ben s az „Erőszakos élet"-ben. Egyre inkább a baloldal, a kommunista párt felé orientálódik, eszmei fejlődését olyan figyelemreméltó verseskötetek jelzik, mint az 1957-es „Gramsci hamvai" és a négy évvel későbbi „Korom vallása". A hatvanas évek elején az általa „cselekvés-nyelvnek" nevezett film felé fordult a figyelme. Első filmjei — „A koldus" és a „Mamma Roma" — a külvárosok világát mű megfilmesítéséből született „Trilógia"; Boccaccio „Dekameron"-jának, Chaucer „Canterbury meséi"-nek és az „Ezeregyéjszaká"-nak a történetei olyan eleven erővel, lenyűgöző hitelességgel élednek újjá e három filmben, hogy hatásuk alól aligha vonhatja ki magát a néző. Kendőzetlenül mutat be jót s rosszat, szépet és rútat egy pillanatig sem felejtve, hogy mindaz, amit ábrázol, nagyon is emberi s akár a mi világunkban is játszódhatna. Utolsó filmjét is irodalmi mű alapján készíti: Sade márki „ Sodorna 120 napja " című regényének cselekményét használja fel alapul, de a történetet áthelyezi Mussolini 1944-ben létrejött bábállamába, a Saloi köztársaságba. A végnapjait élő fasizmus apokaliptikus látomása ez a film, s egy mindennél erőteljesebb figyelmeztetés is: a fasizmus egyet jelent az emberi értékek pusztulásával, az erőszak és kegyetlenség uralmával. E megdöbbentő filmmel Pasolini életműve lezárult A művész eltávozott, de alkotásai fennmaradtak és hatnak — máig is vita tárgyát képezik. Szembesítenek bennünket világunk baljóslatú árnyaival, de ez a szembesítés korántsem egyértelműen negatív: Pasolini felmutatja a reménységet nyújtó emberi értékeket is — s mindenekelőtt egy jobb világért való harcnak, a cselekvő emberiesség megóvásának a szükségszerűségére figyelmeztet. Ez hatásának a titka s ebben rejlik időszerűsége G. KOVÁCS LÁSZLÓ Kincsünk a nyelv A bazár és a vásár Az iráni események során többször olvashattunk a sajtóban a „bazár" véleményéről, a „bazár” hangulatáról, mint olyanról, amelynek a perzsa forradalomban jelentős szerepe van. A bazárt a napilapok átvitt értelemben használták: az iráni kereskedők tekintélyes rétegét jelölték meg vele. Eredeti jelentése — Dél-Ázsiában és Észak-Afrikában — «az utca, piac, ahol az üzletek vannak, ahol a kereskedelmi forgalom lebonyolódik«. Az isztanbuli mellett a teheráni bazár méretei és árubösége miatt világhírű, nevezetes turisztikai látványosság, nem véletlen tehát, hogy az egyébként perzsa eredetű szó, úgynevezett vándorszóként, az európai nyelvekben is elterjedt. Hozzánk a németből került át a XIX században, első adatunk 1930-ból való. Nyelvünkben elsősorban azt a kisebb üzletet jelöli, amely vegyes árukat, főként olcsó ipari tömegcikket kínál. Régebben olyan átjáróház neveként is előfordult, amelynek udvarán üzletek sorakoztak. A bazárral végső soron teljesen azonos vásár szavunk, életútjuk azonban már merőben különböző. Az előbbi — mint láttuk — kerülő úton, német közvetítéssel jutott el hozzánk a XIX. században, az utóbbit legalább másfélezer évvel korábban, közvetlenül a perzsából vettük át. A magyarság és a perzsák között népi érintkezés természetesen sohasen volt, mégis nyelvi kölcsönhatásra volt némi lehetőség. A honfoglalás előtt jó néhány évszázaddal elődeinknél perzsa kereskedők gyakran megfordultak, s az ö nyelvükből vettük át a vám mellett a vásárt is. A perzsában a vásár a bazárnak hangalaki változata. Szavak átvételének ezt a sajátos módját, amellyel azonos eredetű szó különböző úton-módon kétszer is bekerül egy nyelvbe, párhuzamos átvételnek nevezi a szótörténet. Lássunk erre az érdekes szókölcsönzési típusra még egy példátl Aligha ötlene fel bennünk, hogy a trágya és a drazsé szónak valami köze van egymáshoz. A szótörténet derítette ki, hogy mindkettő végső soron ugyanaz a latin szó, az elsőt régebben, a középlatinból, a másikat újabban — nemzetközi szóként — német közvetítéssel a franciából vettük át. Jelentéskülönbségük könnyen megmagyarázható, ha a trágya nyelvtörténeti adatait is szemügyre vesszük. Egy XVI. századi szakácskönyvben olvashatjuk a következő tanácsot: „Mikor az húst fel akarod adni, gyömbér és nádmézböl trágyát csináltass, az trágyával meghintsed.” Egy másik régi adat: „Bort kell trágyával forrasztani, az czipót meg kell önteni véli." Igei származéka is előfordul: „A riskását, mikor fel akarod adni, nádmézzel trágyáid meg.” Az idézetekben, de a régi szótárakban is azt látjuk, hogy a trágya eredeti jelentése: .fűszeres édesség, nyalánkság, csemege'. Átvitt értelmű használata is ezt igazolja: „Nem lévén tilalma beszélgetéseknek és csókokkal trágyáit ölelgetéseknek" — olvashatjuk Gyöngyösi István egyik művében. Pázmány Péternél pedig ezt: „Nincs olly nehéz dolog, mellyet édessé és könnyűvé ne tégyen a szeretet, ha ezzel trágyáztatik." Egy 1616-i pozsonyi nyomtatványban, Balásfi Tamás müvében is találunk rá példát: „Mesterség ám az igasságnak palástja alatt czifra szókkal tarágiázott hamisságot árulni.” — A szó mai jelentése már elég korán felbukkan. Baróti Szabó Dávidtól ezt idézhetjük: „A barom allya nints trágya nélkül", Lippay János Posoni kert című botanikai művéből pedig a következőt: „Meg-szántyák, hogy az szalmája a földbe maradgyon s szinte annyit érnek vele, mint ha megtrágyázták volna.” — Ez a szövegrészlet valamelyest meg is magyarázza trágya szavunk nem kis mértékű jelentésváltozását. A fejlődés — Etimológiai Szótárunk szerint — ez lehetett: fűszeres édesség, amivel az ételt meghintik, ízesítik, ebből pedig az, amivel a talajt meghintik, kövérítik, azaz trágya. A drazsé az eredeti jelentés fontosabb jegyeit megőrizte. Értelmező Kéziszótárunk így határozta meg: csokoládé- vagy cukormázzal bevont, apró gömbölyded cukorkaféle. Drazsénak nevezzük a hasonló formájú, ízesített gyógyszert is, persze az előbbit csak szívesebben fogyasztjuk. KÁZMÉR MIKLÓS 11 SZKUKÁLEK LAJOS ILLUSZTRÁCIÓJA
