A Hét 1985/2 (30. évfolyam, 27-52. szám)
1985-12-06 / 49. szám
KOZEIET El SZAKIM Sokéves hírlapírói tapasztalataimat öszszegezve úgy érzem, hogy a köztudatban, pontosabban a mindennapi élet körforgásának ezernyi teendője közben hajlamosak vagyunk néha az oktatást szembeállítani a neveléssel — mintha nem éppen szintézisük lenne a pedagógiai munka alapja. Az országjárásaim, iskolalátogatásaim során látottak azt sugallják, hogy a diákság középiskolai éveit, a felnőtté érés lépcsőfokait sem lehet olyan könnyen kezelni, mint azt számos esetben gondolnánk, elvégre a tizenévesek „érése" nem csupán fiziológiai vagy biológiai természetű. Éppen ezért, amikor a Galántai (Galanta) Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban az oktatói-nevelői munka hatékonysága s az itt tanuló diáksereg közérzete felől érdeklődtem, nem egyszerűen a statisztikákra voltam kíváncsi. A számok ugyanis az itt működő pedagógusok munkájának csak egyfajta mércéjét jelentik. Legalább ennyire fontosnak érzem, hogy az érettségi bizonyítvány átvételekor, a tantervben rögzített tárgyi tudás mellé, a tanulók közül hányán „kapnak" kialakult világnézetet, közéleti aktivitásra való készséget, pontos pályaorientációt, a szülőföld és az anyanyelv iránti elkötelezettséget; illetve az itt oktatott szaktantárgyak (az építészet, a gépészet, a mezőgazdasági termelés, vagy a számítástechnika alapjai) keretében gimnáziumi szinten elsajátítható szaktudást. Pukkai László, a galántai gimnázium magyar—történelem szakos tanára — aki egyben az iskola nevelési és pályaválasz-12
